Utcák, terek, paloták
Az Edénypiac utca az ott zajló tevékenység nyomán kapta nevét: valaha itt árulták a cserépedényeket.
A változó idők sokszor változtatták a nevét s bár emiatt illik hozzá a „soknevű utca” kifejezés, elnevezései között akad néhány találó vagy tetszetős. Ilyenek a Fürdő-, a Szent János-, a Batthyány Lajos utca.
Két esetben a sarki cipőboltok alapján keresztelték Bata-, illetve Borovo utcára. Ma általánosan ismert és elfogadott neve a Borovo utca.
A képek (Z. I. felvételei) Földi Erzsébet könyvének szabadkai bemutatóján készültek
Számomra a története az átlagosnál többet jelent. Anyai ági szépanyám, a gölöncsér itt árulta termékeit, a cserépedényeit, én pedig, a kései leszármazott a 7. számú épülethez kötődtem ötvenhat éven keresztül.
Korábbi és későbbi történetekről mesél a fáma…
A Fűzfa patak hosszú ideig a Fő téren át folydogált. A Batthyány utca felől érkezett, majd a Rókusi kápolnát megkerülve az Eötvös- és a Folyó utcán folytatta útját. Itt a Vuči Dolból érkező erecskével találkozott és együtt folytatták útjukat Palics felé.
A városháza előtti téren hidacska ívelt át rajta, ahol Nepomuki Szent János, a vizek és vízen utazók védőszentjének szobra őrizte a helyet, elsősorban pedig az erre járó embereket. A szobor most is létezik, a Radić fivérek palotájának egy bemélyedésében. A szobor másodpéldánya a Belgrádi úton, a Rókusi templom közelében látható, ahol az egykori erecske védelmét szolgálta. Utóbbit többször ledöntötték és mindkét kézfeje hiányzik.
A patak csatornával történő szabályozása, a víz lecsapolása, valamint a feltöltési munkálatok után városszerte megindult a nagyarányú építkezés.
Az egykori alacsony, földszintes házak helyén a Batthyány utcán egyemeletes palotákat emeltek, alsó szintjükön általában üzlethelyiségekkel, a felső szinteken pedig a lakótérrel.
Az üzlethelyiségek közül a páros (jobb) oldalon Lőwi úr rőföskereskedése volt, ahol anno… anyai nagyapám dolgozott. A város négy legjobb kereskedőjeként tartották számon, mert előzékeny, szolgálatkész és hozzáértő viselkedése megnyerte a vevőket, és nem volt olyan eset, hogy bárki az ő közreműködése után vásárlás nélkül hagyta volna el az üzletet.
Büszke vagyok rá és sajnálom, hogy nem ismerhettem, mert túl fiatalon örökre eltávozott.
Az üzletet a későbbi időkben Piros Na-Ma néven ismerte a lakosság. Magam is emlékszem a cégtáblára, ami a megszokott kék-fehér felirat helyett piros-fehér volt.
A szemben levő egyemeletes palota (1880) két utcára nézett (Deák és Batthyány) és a jónevű kereskedők, a Radić flvérek tulajdonát képezte. A földszinten lévő sarki üzlethelyiséget a Bata cipőbolt foglalta el. Édesanyám akkoriban már a Bányai üzletben dolgozott és érdekes történetet mesélt az üzlet nyitásáról. Ugyanis a nyitás napján vitorlázó repülőgép jelent meg a központ felett és reklám céljából húsz centiméteres kis fa-vonalzókat szórt le a térre.
Anyunak is sikerült egyet szereznie. A vonalzón a centibeosztáson kívül a Bata felirat szerepelt.
Az emléket megőrizte több más, számára jelentős aprósággal: gyöngyök, gyöngyből fűzött kokárdák, régi meséskönyvek, néhány tankönyv, emlékkönyv, Az Én Újságom társaságában.
Egy téli délután azzal szórakoztunk, hogy felleltároztuk a régi holmikat és megismertük a vonalzó történetét. Nekem különösen megtetszett a régről származó, de használható darab, ezért megkértem: lehessen az enyém. Így történt.
Ám a dolognak az iskolában folytatása következett. Fiú padtársam látva a Bata-feliratos vonalzóm, elkezdett Bata néven „becézni”, amit a többiek is átvettek, ennek viszont nem örültem.
Bánatomat odahaza elsírtam anyunak, aki mindig tudott jó tanáccsal szolgálni: ne reagáljak az új megszólításra, majd megunják és abbahagyják. A tanács beigazolódott, így nem lettem Bata.
(A gimiben viszont Böbe lettem, s ezt a becenevet azért kaptam, mert utánozni tudtam Böbe baba hangját a tv sorozatból. Ez kedves név lett a számomra, s az évek során lassan már a diákjaim is ismerték.
Tudniillik, hogy a Böbe az Erzsébet egyik becenév-változata, tehát minden szempontból rászolgáltam a nevemre.)
A Bata üzlet helyére idővel a Borovo cipőgyár üzlete került, ahol a Peko cipők után hasonlóan jó minőségű lábbeliket tudtunk megvásárolni. Szépek, kényelmesek és árban elérhetők voltak.
Később a Planika üzlete bővítette a legjobb lábbeli-kínálatot.
A Borovo utca egyéb üzletei változatosak és állandóak voltak, csak a későbbi évek hozták itt is a változást.
Gyermekkorom elismert cukrászdája a Vinczler házaspáré volt. Különösen a mignonjaikat szerettük.
Közülük kettő különösen emlékezetes. Az egyik tömör marcipán kocka volt, a másik tallér fornájú, szintén masszás finomság, kívül roppanó csokibevonattal. A rumos kúp harmadik helyen szerepelt, a Dobos torta-szelet pedig csak vonzó volt fénylő, pörkölt-cukormáz borításával. Akkor már a grillázst elérhetőbb kedvencnek tartottuk, mert anyu otthon is el tudta készíteni pörkölt cukor és darabos dió elegyítésével és formázásával.
Kedvenc cukrászdánk nyári csemegéje számunkra a kornet volt, ami igazából tejszínnel készült fagyit (parfait) jelentett. Télen a téli fagyi számított attrakciónak, pedig csak cukros tojásfehérje került a tölcsérbe, rajta csokimázzal.
Miután az üzlet becsukott, a Ljubljanai bank fiókintézete foglalta el a helyét. Az intézmény megjelenését szívesen vettük és látogatói lettünk, mert kisfiamnak itt nyitottuk az első betétkönyvét.
A páratlan oldal folytatásában volt itt műköszörűs, a 7-es szám kapubejárata bal oldalán Vukovics Piroska kalapszalonja, bal oldalán pedig Kral Rózsi szűcs üzlete, majd feljebb fodrászat, a Kompas utazási iroda, a Zsidó Hitközség szecessziós épülete, végül pedig az egykori Osztrák-Magyar Bank palotája.
A bankpalotát Raichle Ferenc tervezte (1901). Az arányos méretű palotán gazdag szecessziós díszítést alkalmaztak.
A változások során utoljára a Fidelinka kenyér- és tésztagyár irodaépülete költözött az épületbe, s a név továbbra is így szerepel a köztudatban.
Édesapám a Jedinstvo kenyérgyár felszámolása után nyugdíjaztatásáig ebben az épületben dolgozott, mint a vállalat pénztárosa. Egy alkalommal orvtámadás következtében fejsérülést szenvedett. A besurranó tolvaj rablással próbálkozott, de az egykori sportoló (édesapám) erőnléte megakadályozta szándékát. A tettes kilétére sajnos nem derült fény, viszont szerencse, hogy a sérülésnek nem lett következménye.
Az utca páros oldalán cipőtisztító mestertől kezdve több különböző szakma is képviseltette magát: mosoda és ruhatisztító, „drukkeráj”, azaz kézimunkabolt, órás és ékszerész.
Ezen az oldalon működött Landauer (Landor?) Juliska tánctanodája, ahova édesanyámat beíratták ugyan, de ő már az első alkalom után ki akart maradni, mert a társaság nagyon vegyes volt, nem kedvére való. Mégis, végig kellett járnia, mivel az egész kurzust előre kifizették.
Az utca közepe táján, pont a 7-es számmal szemben lakott és vezette irodáját dr Išpanović Tošo, Bányai Hermina ügyvédje, aki hosszú éveken át képviselte minden ügyes-bajos dolgában.
Feljebb egy cukrászda várta kuncsaftjait, majd a Solid cipő- és a Budućnost bútorgyár üzletei következtek. Később a bútorüzlet helyére a Miki Gyermekáruház költözött.
Az utca legvégén Fidelinka néven kis bolt nyílt, ahol szinte minden élelmiszer kapható volt. Pista, az üzletvezető közvetlen modorával, szolgálatkészségével fiatalabb kora ellenére a régi idők kereskedőjét testesítette meg. Naponta találkoztunk, kellemes baráti kapcsolat alakult ki köztünk.
A nagy infláció idején (1993) egy alkalommal cukrot osztottak, személyenként két kilót. Sorba álltunk mi is a húgommal, aztán láttuk, hogy a közel lakók – miután hazavitték az adagjukat – visszatértek és újra sorba álltak. Mi is ezt tettük, hiszen a szomszédban laktunk. A harmadik fordulónál Pista megjegyezte:
– Megoldhattuk volna egyszerűbben, ha kiírjuk, hogy a Borovo utca lakóinak „x kg” cukrot osztunk családonként, és nem kell sorban állni…
Jót nevettünk, mert akkoriban egy baráti szó is csodát művelt.
A szomszédos épület a Fekete Fürdő helyszíne volt (1879). A fürdő csodálatos múltra tekintett vissza. Egykori tulajdonosai, Fürst Emanuel és Joó Dezső, majd Fekete Dániel azon fáradoztak, hogy a város központjában olyan létesítményt hozzanak létre, ami a nagyközönség számára kikapcsolódást, pihenést, testápolást, illetve szórakozást és sportolási lehetőséget jelent. A fürdőépület harminchat méter hosszú volt, nyári és téli medencét, zuhanyozókat, kádas gőzfürdőt és úszómedencét foglalt magába.
Egy alkalommal édesanyámmal ellátogattunk a fürdőbe. Juci tanti nagynéném itt dolgozott, és felüdülésül igénybe vettünk egy kádas fürdőt. A fürdőépület látványosságaira kevésbé emlékeztem, inkább a kellemes fürdőzés élményére.
Sok év után láttam ugyanezt a fürdőt teljesen lerobbant állapotában. A romos részletek nyomán a képzelet megidézte az egykori ép objektumot: a medencék formáját, a falak csodálatos csempéit, a felső ablakokon beáradó napfényt, a hatalmas tartályokban surrogó víz hangját.
Egyszer az unokámat is elvezettem ide, amikor már el tudtam magyarázni, ő pedig megértette mi volt és mivé lett ez a csodálatos létesítmény.
A szemle után kicsit gondolkodott, majd megjegyezte: – Milyen jó volna, ha még létezne ez a szép fürdő! Csak átjönnénk az utcán és máris úszkálhatnánk…
A Borovo utca végéről látszott a Sugárút. Megvalósításának gondolata már az 1910-es években felmerült. Eredeti célja az volt, hogy díszes és előkelő sétányként összekösse a Városligetet az új Városházával.
Sajnos, a két világháború a tervet elodázta, ezért a tényleges építkezés csak az 1950-es évek végén kezdődött.
Hetedik osztályos koromban is voltak még rendezetlen területei. Egy alkalommal munkaakció során romeltakarítás- és árokásással vettünk részt a környezetrendezésben.
A Sugárút egyébként három szakaszban készült el. Két oldalán folyamatosan épültek az emeletes házak, majd utoljára a legvégén a Sportcsarnok.
A fotószakkör tagjaiként megmásztuk az első szolitert, hogy a magasból látképeket fényképezzünk.
A távolban nyújtózott a Kiserdő, irányából a szél friss levegőt görgetet a város felé.
1964. augusztusában költöztünk a Borovo utca 7-es számú épületébe.
Mellettünk, a 9-es számú Csajkás-féle háznak átjáró udvara volt. Nem kellett az egész utcát végig gyalogolni, az udvaron át máris a Rudics utcára kerültünk. Ez különösen a gimis években volt kiváltság, mert percek alatt odaértünk a tanításra.
Eleinte két szobát laktunk és használtuk a szükséges mellékhelyiségeket, majd miután anyu húsz éven át segítette, gondozta és kiápolta egykori munkaadónőjét, örököltük a teljes lakást.
Tulajdonképpen csak ekkor kezdtük felfogni, mit jelent a város szívében, egy tágas lakásban élni, ahol az eredeti berendezés megőrizte a letűnt idők hangulatát.
Az udvar zárt volt, csendes, nem hatolt be a kinti forgalom zaja.
A kertben virágok nyíltak, pompázott az aranyeső és a vadbirs, a barack- és meggyfák termést is hoztak, az „évszázados” fenyők pedig várták a látogatóba érkező feketerigókat.
Az udvari erkélyről látszott a Zsinagóga főkupolája, a Zsolnay-cserepek szikráztak a napfényben és éjszaka tündököltek a lámpák fénykörében.
Az utcai balkonról a Városháza tornyát láttuk. Csak nyáron bujkált kicsit a fák lombja között, tavasszal az alig-rügyek, ősszel a gyérülő, levelek, télen a halvány zúzmara prizmája díszítették.
Ide tartoztam teljes ötvenhat éven keresztül és soha nem feledhetem…
A közel- és régmúlt összemosódó képei között rálátok a Fő térre, ami eredetileg Piac tér volt.
A Városháza önmagához méltó környezetet kívánt, a piacokat felszámolták vagy áttelepítették s megkezdték a parkosítást. Fák, bokrok, gyep- és virágágyások találták meg megfelelő helyüket, a szokásos lámpások alatt padokat helyeztek el a megfáradt szemlélődők számára.
A Fő tér neve – ahogyan a Városháza főbejáratához illik – Szent István tér lett.
Az ellenkező oldalon is kialakult egy másik nagy tér, amit Csokonayról neveztek el.
A tereket is paloták vették körül, többnyire intézmények voltak és kevésbé bérpaloták.
A Szent István tér jellegzetes háromemeletes palotája a Magyar Általános Hitelbanké volt, amit Gutmann Hajós Alfréd tervezett (1912). Érdekessége, hogy ovális alapterülete három tér felé nyitott neki kilátást. Szecessziós stílusával méltó szomszédja volt a Városházának.
Földszintjén nagy élelmiszerüzlet és egy hentesbolt üzemeltek reggeltől estig, a vásárlók egész nap folyamán beszerezhették a friss zöldfélét, gyümölcsöt, illetve hentesárut.
A Városi Bérpalotát a Városi Színház és a Nemzeti Kaszinó között emelték a Csokonai téren (1911). Tervezője a még ismeretlen Vadász Pál volt, aki ennek ellenére megnyerte a pályázatot a Jakab-Komor kettőssel szemben.
A kétemeletes, szecessziós palota villogó kerámia berakásait máig lassan és szinte teljesen elveszítette.
A Nemzeti Kaszinó a szabadkai polgárság elit rétegének köszönhette létét. 1840-ben alapították, de tagjai évtizedekig bérelt helyiségben gyűltek össze. Raichle Ferenc tervezte a Kaszinó egyemeletes épületét (1897), neobarokk stílusban, a Csokonai téren.
A tagság itt beszélte meg a folyó ügyeket, miközben konyakoztak, kávéztak, dohányoztak, újságot olvastak, kártyáztak, biliárdoztak.
Amennyiben komoly ünnepélyekre került sor, rövid műsor után rendszerint hosszú pohárköszöntő következett.
Az épület előtt hosszú ideig turulmadaras emlékmű állt, amit idővel eltüntettek és Jovan Nenad szobrát helyezték el a téren. Magyarok alatt ez a szobor hasonló módon eltűnt, majd újabban ismét megjelent.
Miután a Városi Könyvtár került a Kaszinó épületébe, a két Atlasz szerepe továbbra is indokolt maradt.
Ők a kezdet kezdetétől tartották a homlokzat erkélyét, de emellett hordozták a valaha kimondott vagy leírt gondolatok súlyát.
A díszterem az első emeleten még számos évtized múltán is tükrözte a kaszinó egykori finom eleganciáját: a színpad körül puha, vörösbársony függöny, a lágyan ívelt ablakokban metszettüveg, a kandallók tompafényű csempéi, a csillárok szikrázó ragyogása.
A szépséget mégsem csupán ezek a külső jegyek jelentették, hanem a terem belső, rejtett hangulata.
Ha beléptünk, akaratlanul is elhalkult a beszélgetés és a zümmögő csend mögött mintha láthatatlanul jelen lettek volna a letűnt idők egykori tanúi.
Az irodalmi estek, a könyvbemutatók ebben a környezetben mindig megidézték Kosztolányit is, aki nem feledte el szülővárosát, hiszen verseiben és prózájában – örök emléket állított „akkorvolt” helyszíneknek és személyeknek.
Az intézmények közül a Városi Múzeum a kezdetekben albérleti helyszínhez (?) kötődött. Később sokáig a Raichle palota adott neki otthont, képzőművészeti kiállításait pedig a Prokesch palota sarki termében rendezték. Miután a Városháza a Kultúra Székházává avanzsált, a múzeum több évet ebben a környezetben töltött. Ma Dömötör Miksa egykori gyermekorvos szecessziós palotájában talált otthonra, a Zsinagóga téren.
Az egykori Jókai utca (ma Zmaj Jovina) sarkán lévő palotában élt és gyógyított a város legjobb gyermekorvosa, dr Wolf Gyula, akinek emlékét szeretettel őrzöm. Kisgyermekkorunk folyamán sokszor istápolt minket, és mindig eredményesen. Köszönet érte!
Ha arra járok és felnézek az első emeleten lévő sarki erkélyre, az erkélyajtó mögött látni vélem a tágas várót.
Egykor az utcákon, tereken, palotákon kívül a város külső megjelenéséhez sok egyéb és apróbb felszerelés tartozott: utcai lámpák, hirdetőoszlopok, postaládák, padok, virágtartók, hulladékgyűjtők.
A kiegészítők összhangban voltak a városi építészet stílusjegyeivel és az idők hangulatával.
Belvárosi sétánk alkalmával a központhoz vezető utak és utcák, a találkozásuk helyszínén kialakult terek és a mindezeket szegélyező paloták régmúltjáról hallott-, vagy a közelmúltjukhoz fűződő események megélt emlékeiből szövődött ez a tabló. A váltakozó helyszínek és időpontok szövevénye lehetne mozaik, vagy még inkább lágy, összefolyó színekből alakuló akvarell.
Képlékeny Belvárosi anzix, de számomra megőrzésre érdemes vallomás…
Megjegyzés
Gyermekkori emlékeim a régi utcanevek, amelyeket a környezetemben élők gyakran használtak. Megszoktam és megszerettem őket, ezért ezeket használtam a belvárosi séta során, de többnyire megjelöltem az újabb elnevezéseket is, hogy mindenki sejtse, merre járunk.
Utóirat
Sok éve útban Palics felé a buszból elnéztem a siető emberáradatot, a tolongó járműveket.
A nyugalmat, stílust őrző épületek között rendszer nélkül épülő- vagy kész kockaházakat láttam beékelődni.
Lejegyeztem akkor a gondolatot, ami abban a pillanatban született bennem:
„Jobb volt az álmodó, poros Szabadka, mint ez a fejetlenül terjeszkedő, bábeli zűrzavar.”
2014. júliusa volt.
A véleményem máig sem változott. Sőt!…
Szabadka, 2025. november, Adventi előzetes…
Vége
Földi Erzsébet várostörténeti prózájának előző részei a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
