Földi Erzsébet: Belváros (III.)

A negyedik palota Lichtnekert Joseph tulajdona volt, homlokzata ma is a Vasútállomás felé tekint. A palota külső stílusjegyeire a függőleges vonalvezetés jellemző, ami a feltörekvés kifejezése. A tulajdonos ezzel a szimbolikával kívánta bizonyítani, hogy a vendéglátóiparban tevékenykedők (Aranybárány) számára is megvan a lehetőség arra, hogy a társadalmi ranglétrán előkelő helyre kerüljenek.

Mielőtt a többi, Fő térre érkező utcáról megemlékeznék, szeretnék visszatérni a Színház elé, a Nagykorzó kezdetéhez. A későbbiekben ugyanis folytatását a Borovo utca felé Kiskorzónak nevezték el. Ez a sétány
keskenyebb és rövidebb volt, mint az eredeti. Jobb oldalán emeletes épületek sorakoztak, földszintjükön elismert üzletekkel: az Aurometal ékszer-, a Jorgovan illatszerboltja, a renoméját máig megőrző Pelivan cukrászda, a Peko cipőbolt. Bal oldalán a Városháza előtti park terült el, alacsony, kovácsoltvas kerítéssel, kandeláberekkel, amik a múltban gázlámpák voltak, később kaptak villanyvilágítást.
A kovácsoltvas kerítések és a korabeli gázlámpák megalkotásában részt vett oldalági rokonom, anyai nagyanyám sógora, Fremont András, foglalkozására nézve vasöntő.

Az alacsony kerítés körbevette a parkot, de a Kiskorzó felé eső részét később Majomplaccnak nevezték.
A csak Szabadkára jellemző színhely lényegében a fiatalok találkozóhelye volt. A kerítés vaskorlátján naphosszat, illetve ráérő idejükben ifjak üldögéltek, többségükben fiúk, de később a lánytársaságok is. Szemlét tartottak a sétányon vonulók felett, néha fütty hangzott, néha beszólás, előfordult, hogy valaki gitározott, vagy énekelt. Kellemes, kedves hangulatban múlt az idő, és ez az „intézmény” valódi barátságok összetartozások színteréül szolgált, mert itt mindenki boldog volt.
A Kiskorzó végén egyemeletes, tornyos sarokház állt, bejárata fölött domború, nyitott félkagyló tetőzettel.
Földszintjén valaha évtizedekig Az Oltalmazó Szűzanyához címzett gyógyszertár működött. A 19. század végén hosszú ideig Silberleitner Franz bérelte, aki 1901-ben először vezetett Szabadkán automobilt.

A későbbiekben a Sport üzlet birtokolta az üzlethelyiséget. Márkás sportruházatot és sportfelszerelést árultak. Emlékszem a Yassa termékekre. A melegítők ujján és a nadrágszárak külső vonalán fehér csíkokban az alapszínnel megegyező csillagok sorakoztak.
A Sportüzlet mindenki számára ismert tájékozódási pont volt. Jobbra a Biser söröző-kávézó működött, a bal oldali kisutcán a város legrégibb épülete és a Ferences templom őrizte a múltat.

A kis kitérő után a további, Fő térre vezető utcák emlékeit szeretném megidézni.
Az Eötvös József (ma Strossmayer) utca a Fő utcával párhuzamosan haladt a Fő tér felé.
Az első gimnázium a régi városháza (2.) mellett eleinte földszintes volt, első szárnya a Hal tér irányába, a másik az Oskola utca felé nézett. 1820-ban emeletes épületrésszel bővítették a tér és az utcák felé. Mindkét épülettömb (a régi városháza és a gimnázium) lebontására 1908-ban került sor, amikor megszületett a határozat a mai Városháza felépítéséről.
Az utcát főként dinnye- és halárusok birtokolták. Az árusok és a vevők érdekében jött létre az előbb földszintes, majd egyemeletes Aranydinnye fogadó, amely érdekessége, hogy a város legkeskenyebb telkén (5,5 méter széles) építették fel. Két manzárd ablaka között horganylemezekből készült dinnye-szimbólum ékeskedett.
Egyébként Kosztolányi „poros, boros Szabadkája” rászolgált a jelzőkre. A levéltári adatok kerületek-, azaz körönként jegyezték a működő kocsmák, italmérések tetemes számát. (277 regisztrált helyszín.)

Az utca végében sokáig fennmaradt egy mesebeli formájú, nyolcszögletű házikó, ami prózai foglalkozáshoz kötődött: mészárszékként működött.
Szomszédságában, a keresztező utca túloldali sarkán volt dr. Weinhut Adof szemorvos, majd hosszú ideig a szabadkai kórház igazgatójának egyemeletes, neobarokk bérpalotája (1894). (Ma az 1. számú posta.)

A város első pénzintézete Szabadkai Takarékpénztár és Népbank néven szerepelt. Már első évben hatalmas sikerrel vitték az ügyeket, így lehetőségük nyílt saját palota építésére. 1880-ban megvásárolták a telket, ahol egy teljes lakóblokk terjedelmű, monumentális, neoreneszánsz épületet emeltek.
A hatalmas épületben a bankirodák mellett helyet kapott az adóhivatal, a posta, valamint a Vöröskereszthez címzett gyógyszertár is, ami idővel átköltözött a szomszédos Weinhut palotába.

A bankpalota a történelmi változások során elveszítette eredeti rendeltetését és az aktuális rendszer belbiztonsági hivatalának kiszolgálója lett. Élénk sárga színe miatt az épület a köznép tudatában csak „Sárgaház” néven szerepelt. Ez a név a bebörtönzött, meghurcolt, megkínzott emberek vesztőhelyét
jelentette, valósan és szimbolikusan egyaránt.
Jóval a háború után irodaházként működtették. Édesanyám egykori munkaadónője zsidó származása miatt megjárta az üldöztetés poklát, a munkaszolgálatot is, de visszatért. A kiutalt anyagi támogatás olyan csekély volt, hogy kevés megmaradt értékei eladására kényszerült.
Előszobáját hatalmas szobafenyő díszítette, ám egy napon ettől is meg kellett válnia. A fenyő a Sárgaház aulájába került.
Egy idő múlva szerette volna még egyszer látni gyönyörű dísznövényét és édesanyámmal elmentek meglátogatni. A földje száraz volt, nem locsolták, ágai kókadoztak, hullottak, levelei megsápadtak, a fa haldokolt. Az egykori tulajdonost ez a tortúra újabb arculcsapásként érintette.

A Sárgaházhoz fűződő fájdalmas emlékek idővel lassan elcsitultak. Régi jelzője mára megfakult és belső tartalmaiban, a falak között pozitív folyamatok zajlanak, az 1990-es évek óta Tanítóképző Intézet.

Átellenben ezzel a palotával az utca egyetlen kétemeletes épülete a magyar szecesszió jegyeit viselte.
Udvarából lépcsőkön lehetett feljutni Molnár Megyeri István fényképész műtermébe. Elismerten ő volt a város legjobb gyermekfotósa. Tekintélyét munkájával érdemelte ki, mert valóban rögzíteni tudta a legkifejezőbb pillanatokat, – akár pár hónapos csecsemők vagy kisgyerekek esetében és életében –, amikor valami kedveset, jellemzőt megörökített róluk. Magam és a húgom fotói három hónapos életünk arcait, szemünk pillantását, az alig mosolyt vagy a nyíltszívű nevetést mutatják.

Az utca nevezetessége a Magyar-féle ház, amit Magyar Imre tervezett és építtetett.
Az egyemeletes palota homlokzata az Eötvös utcára nézett, itt volt a bejárata is, míg mögötte az egykori Hal tér és földszintes házak rontották az összképet. Miután a piacot felszámolták, a házakat lebontották kilátás nyílt a szép térre, amit Csokonai térnek neveztek el.
A Magyar féle ház ma a Zenede otthona. Dísztermében híres zeneszerzők mellszobrai között úgy érezzük: ez egy külön világ. A zene szárnyaira veszi a hallgatót és kitárja előtte Csodaország kapuját.
Ez a Csodaország Alma Matere volt több neves szabadkai zeneművésznek: Lányi Ernő, Molcer Mátyás, Pekár Tibor, Huszár Elvira, Kinka Rita…

Az Eötvös utca változásai ellenére még mindig a város egyik legszebb utcája maradt. A járdák és az úttest peremén eredetileg négy platánfasor bontotta rügyeit tavasszal, a lombsátor enyhet adott a nyári hőségben, az ősz leterítette vastag, tarka avarszőnyegét és télen a zúzmara csodálatos csipkével ékesítette a tar ágakat.
A villamos megszüntetése után azt tervezték, hogy sétáló utcává alakítják. Az egykor erre folydogáló Fűzfás patak emlékére az úttest helyén csatornát kívántak kiképezni, rajta átívelő hidacskákkal. Miniatűr szabadkai Velence képét szerették volna idevarázsolni, de csupán szertefoszló, szép álom maradt.

A Gombkötő utca merőleges irányból érkezett. A kisiparosok nagyobb száma céhek létrejöttét eredményezte, s a mesterek gyakran azonos utcában működtették üzleteiket.
Cérnagombok készítésével, gomb-bevonással foglalkoztak Az utcanév az itt folyó munkához kapcsolódott.
Hasonló jellegű törekvés más utcák esetében is előfordult.
A Gombkötő utca keskeny, elhajló utca volt, eredeti kövezetét meghagyták és ígéret van rá, hogy így is marad. Persze, üzletei sokat változtak, a régi kisiparosok szinte teljesen eltűntek a helyszínről.

Az utca nevezetessége a szecessziós stílusban épült Heisler Szanatórium és Fürdő volt, ahol a fürdőterápián kívül orvosok, ápolók álltak a rászorulók rendelkezésére. Az adott kor modernül felszerelt, sikeres intézményének számított.

Egy másik épület személyes kötődésem helyszíne. Bányai Hermina, édesanyám első munkaadónőjének Etel nevű nővére élt itt, teljesen magányosan, nagyfokú nagyothallással. Néha meglátogattuk, ilyenkor teljes hangerővel beszéltünk a fülébe, hogy megértse a mondandónkat.
Lakása berendezése azt a régi, békebeli eleganciát tükrözte, amely a letűnt korra volt jellemző: antik bútordarabok, perzsaszőnyegek, nehéz függönyök, drapériák, selyemből és tüllből készült, hímzett díszpárnák, festmények, dísztárgyak és… ó. az utcára kikönyöklő franciaablak!

A földszinten az elegáns Otthon Kávéház működött, amit a változó történelmi idők Bela Lađa (Fehér Hajó) nevű vendéglőre változtattak.
Vermes Gábor sikeres nemes és földbirtokos, alapjában más fajsúlyú ember volt. Kétemeletes palotája letisztult vonalaival természetes egyszerűséggel fejezte ki rangját és anyagi lehetőségeit.

A páratlan oldal földszintes házai helyén később a zágrábi illetőségű Standard Nagyáruház épült fel.
Mint ilyen, sok tekintetben első volt a városban. Három emeletén különböző osztályok helyezkedtek el és kínálták elsőrangú portékájukat: rövidáru, méteráru, készruha, kötöttáru, lábbeli, fehérnemű, ágynemű, kézimunkakellékek, kozmetika, óra-ékszer, konyhaeszközök, dísztárgyak, babaholmi, játékok, tanszer.
Itt volt először mozgólépcső a városban, a harmadik emeleten pedig kis játszótér biztonságos csúszdával az aprónép számára. Így ők jól szórakoztak, amíg szüleik nyugodtan vásároltak.
A kirakatrendezők szezonálisan és ünnepekre rendszeresen és ízléssel változtatták a kirakatokat.

Amikor évek múlva és a válságos idők nyomán becsukták, rövid időre a Price Cutters üzlet foglalta el a helyét. Itt külföldi áruválaszték is volt, viszonylag jutányos áron. Hiánypótlóként szívesen fogadtuk.

A helyszínhez közel volt a Szent Rókus kápolna, amelyet 1738-ban emeltek, eredetileg fából.
A pusztító pestisjárvány Rókus ünnepén szűnt meg és Szabadka hálából építtette a kegyhelyet, valamint a napot a város böjtjévé nyilvánították. A 19. század végén elnyerte mai formáját, később pedig felújították. A legutóbbi járvány óta (Covid 19) naponta nyitva van és az elhelyezett táblán olvasható az ajánlott ima szövege.
A páratlan oldalon található a ház, ahol Kosztolányi Dezső anyai nagyanyja élt. Bevételét a földszinten kiadott üzlethelyiségek bérleti díjával egészítette ki, s bár ott koporsókat árultak, ő vígan és nagyvonalúan szervezte a családi összejövetelek gazdag kínálatát.
Később a bérelt helyiségekben vaskereskedés működött, ekkor került a kapu felső párkányára a Kis Kovács szobra.

Kicsivel odébb a Hungária Szálló épülete emelkedett. ami a város harmadik szállodája volt (1880). Később báltermet építettek hozzá, a lakrészt pedig bérbe adták. Egy időben a bérlő bunyevác nemzetiségű volt, ekkor a Hungária (!) a bunyevác közösség központjává vált.
A változó idők után Avala néven mozit nyitottak az épületben, udvarában szintén mód volt nyáresti vetítésekre. (Később a Jadran és a Zvezda mozik esetében is nyílt erre alkalom.)
Mivel Lifka Sándor, a középeurópai filmművészet egyik úttörője Szabadkán élt és dolgozott, érdemei elismeréséül a mozi nevét megváltoztatták. A Lifka név egy ideig kereste a helyét a köztudatban, de idővel a közönség hozzászokott, elfogadta. Mára a mozik városszerte eltünedeztek, így a Lifka név is ritkábban hangzik el. Filmes körökben él tovább, meg az idősebb korosztályok emlékezetében, akik még ismerték a filmes esték varázsát.

A Deák utca páros oldalán volt Csáth Géza szülőháza, s az egyik belső udvar deszkapalánkja résein át nyomokban még ma is sejlik „a varázsló kertje”. Ezzel az élménnyel egy Kosztolányi séta alkalmával találkoztunk.

Odébb a Nagytemplom (Avilai Szent Teréz Székesegyház) épülete következett, előtte nagy térrel, közelében a Préposti (Püspöki) Palotával, a később felépült Paulinummal (papnevelde) és a legutóbb alapított Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziummal.

Bár a Zombori út vége már nem a Belvároshoz tartozik, voltak/vannak említésre méltó helyszínei.
Valaha vásártér volt, aztán több más – főként kegyes jellegű – objektum került ide: a Jézus Feltámadása templom, a Kálvária, a Bajai úti sírkert.
A legrégibb focipálya (Bácska) és az Ócskapiac is a közelben működött, természetesen egészen más rendeltetéssel.

A Deák utca belvárosi szakaszához – a Nagytemplom tér felől a központ irányában és a gimnázium kisutcája után – a Rudics utca kapcsolódott.
Rudics József igen jelentős szerepet töltött be Szabadka és a vármegye életében. Egyetemi tanulmányai után a doktori fokozatot is elnyerte és mint jogászdoktor cselekvő részese volt a politikai eseményeknek. Többszörösen megválasztott főispán és országgyűlési képviselő volt. A város első bárói címmel kitüntetett polgára hatalmas birtokkal rendelkezett és a közjó érdekében tevékenykedett.
Az utca, sőt ennek teljes környéke máig megőrizte és viseli egykori, nagy tiszteletnek örvendő polgára családi nevét. A Rudics helynévként él tovább.
A Rudics villamosmegálló például a központ megállóját jelentette, ahonnan a szerelvények több irányban közlekedtek tovább.

A páros oldalon az egyemeletes palota sarkát hengerformájú tornyocska díszítette. A sarokablakot és a felette levő tetőzetet Atlasz tartotta, ezért a helyszínt népiesen Nagyember sarkának nevezték.
A földszinten öt üzlethelyiség kapott helyet, köztük Róth Ármin kalapszalonja. Saját palotája a Zsinagóga jobb oldalán ma is látható Vörös Ház volt.
A kalapszalon helyiségeiben a háború után Napredak néven könyvkereskedést nyitottak. Az üzlet vezetője a későbbiekben Horvat Mirko volt, aki munkáját hivatásból végezte. Ihletett könyvterjesztőként gazdag választékot tartott magyar nyelvű irodalomból is, figyelembe véve az olvasóközönség korosztályait.
Az üzlet Danilo Kiš Könyvesház néven még gazdagabb, színesebb tevékenységet folytatott, irodalmi találkozókkal könyvbemutatókkal. Mirko már nincs közöttünk s nincs többé az egykori szép üzlet sem.

Emlékeim szerint ebben az épületben fogadta betegeit dr Milko Izidor. Anyai nagyanyám átvészelte az 1919-es spanyolnáthát, de a visszamaradt asztmával küszködött szinte teljes életében. Dr Milko kezelte az asztmával, és egyéb belgyógyászati panaszokkal kapcsolatban. Nem tett különbséget a pénzesebb vagy kevésbé pénzes emberek között. Orvos volt, aki felesküdött arra, hogy a gyógyításnak szenteli az életét és esküjéhez híven minden esetben megtett ezért minden lehetőt.
Nagyanyámat „Farkas néni” néven szólította, hiszen régi ismeretségről volt szó.
Két érdekes pillanatról tudok, mert anyuval minden vizit után megbeszélték a történteket.
Nyári nap volt, meleg délután. Nagyanyám a ruhájára kis ködmönt is húzott, hátha estefelé hűvösebbre fordul az idő. Miután a váróból bekerültek a rendelőbe, nagyanyám elpanaszolta, hogy melege van.
Az orvos így reagált: – Ha csak Farkas nénire nézek, máris melegem van. (Persze, a ködmön okán.)
Egy sokkal későbbi látogatás során alaposan megvizsgálta, hogy panaszát orvosolni tudja. Ezúttal csodálkozva szólalt meg: – De hova lett az asztma?
Az általa összeállított recept alapján, megfelelő alapanyagokból készült pirulákat a gyógyszertárakban a gyógyszerészek állították össze. A vegyületnek pihennie kellett, majd formázták a borsónyi, sárgászöld golyócskákat. Nagyanyám évtizedeken át szedte ezt a gyógyszert, de a fulladás időnként mégis kínozta.
Az asztma eltűnése a korosodásával következett be, mint ahogy idős korában szemüveg nélkül tudott tűbe fűzni, és jobban hallotta a suttogást, mint a hangos beszédet.

Az utca későbbi nevezetességeinek számított a Triglav cukrászda, valamint a Ruža illatszerbolt. Az utóbbi elegáns üzlet hírében állt, s ha néha beléptünk ide nézelődni, esetleg vásárolni, a helyiségben bódító illatok terjengtek, mint a különböző finom parfümök lágyan párolgó és vegyülő lehelete.

A Rudics utcán a Na-Ma üzlete mellett sok kis üzlet sorakozott. Változatos árukészletük és kínálatuk hangulatos kirakatokban tükröződött. A híres Bódis cukrászdán kívül két-három másik cukrászat is kínálta finomságait.

Az utca a végén térbe torkollott, bal oldalán állt az új Gimnázium kétemeletes épülete, amit Raichle Ferenc tervezett. 1899. augusztus 21-én költözött be az első generáció.
Sok szívközeli emlékem ide kötődik, hiszen 1964 és 1968 között diákja voltam ennek az intézménynek. Felejthetetlen mozaik, amelyet sok apró részlet alkotott: a helyszín, a tanárok, a társak, és valami dicső és fenséges múlt tudata, mert rangot jelentett ide járni. A kopott lépcsőfokokat ezren és ezren rótták előttem a megelőző diákok, akik között százan és százan lettek híres emberek: tudósok, kutatók, mérnökök, orvosok, professzorok, irodalmárok, művészek és még többen becsületes, egyszerű emberek. Ide járt Kosztolányi Dezső, aki egyetlen versével véste a szívembe a múlt, a háttér és a tükörkép egységét és szépségét.

A gimnáziumhoz átellenben, jobb oldalon a Zsinagóga, amely tudomásom szerint Európa második legnagyobb és legszebb zsidótemploma. 1902-ben készült, Jakab Dezső és Komor Marcell tervei alapján. Az üvegvitrázsok alkotója Róth Miksa volt.
Az ünnepélyes átadás során a Tórákat a régi imaházból a hívek kíséretében hozták át és helyezték el a méltó, új környezetben. Ünnepi beszédek hangoztak el és csodálatos dalárdai kíséret társult a hálaadáshoz.
A háború utáni évtizedekben az épület magába roskadva omladozott, romosodott, színei megkoptak, a vitrázsok sérültek, a falak repedeztek.
Miután a teljeskörű felújítás megtörtént és életemben először beléptem a gyermekkoromban még tiltott területre, csak álltam, és nem tudtam merre induljak. Az épület külső szépségét a beltér megsokszorozza.
A kupola a kék égbolt szimbóluma, csillagok ragyognak rajta. A csillár velencei üveg, szikrázó fénye eléri a körbefutó falakat, amelyek színei szintén jelképek: zöldek, sárgák, a sivatag homokját legyőző természet, a rabságot legyőző szabadság jelzései, a boltozatok feliratai pedig a Magasságbeli dicsősségét hirdetik.
A teljes palota és berendezése a szecesszió magyar változata szellemében készült és látogatásom után a lelkemben egyetlen gondolattal hagytam el ezt a varázslatos, szent helyet: „Itt nincs egyetlen négyzetcentiméternyi hely sem, amit emberek ihletett művészkeze nem érintett volna…”

Anno… Ide néhány lépésre telepítették át a város főtéri piacát, ami Tej- és gyümölcspiac néven szerepelt, de mert kívül esik a paloták fogalomkörén, majd máskor idézem meg a piacok emlékét.

Folytatjuk

Földi Erzsébet várostörténeti prózájának előző részei a Szöveten:

Földi Erzsébet: Belváros (II.)

Földi Erzsébet: Belváros (I.)