PRÓZAIRODALOM

Sebestyén Hedvig: A halál és a nehéz eset

A halál egyik angyala rosszkedvében volt. Napok óta csak véneket vitt el és unta.

– A vének belenyugszanak a halálba vagy nincsenek tudatuknál – gondolta – semmi dráma, semmi izgalom. A rokonok is csak állnak ott, meghatódva, de tudomásul veszik, hogy természetes dolog történt, és azt gondolják, ez még tőlük nagyon távol van. Mintha ezt ki lehetne számítani emberi aggyal. Aztán vitáznak a hagyatékon, és már ott helyben szervezik a temetést. Unom a fertőtlenítő és pisi-szagú kórházakat meg a levendula és égett zsír szagú otthonokat – tette hozzá gondolatban. Mozogni sem nagyon kell, már teljesen elgémberedtem. Csak ülök ott az ágyak szélén és várok. Agyamra megy a régimódi órák ketyegése és a frászt kapom, amikor délben és éjfélkor nagyobbat ütnek, vagy azok a hülye kis kakukkok jönnek elő az idegesítő hangjukkal.
– Már megint miért vagy ilyen búbánatos? – kérdezte egy másik fekete ruhás angyal – Képzeld, milyen izgalmas küldetésem volt. Fiatalokat kellett szállítanom, hatalmas robbanás volt. Vér, testrészek mindenhol. Sokan nem akarták megadni magukat, imádom, mikor küzdenek. Persze, letepertem mindet, de ne hidd el mennyit kellett szaladgálnom egyiktől a másikig. Egész elfáradtam.

Ledobta magát az egyik fekete lepellel letakart kanapéra és feltette a lábát.

– Mára végeztem – mondta. Lejárt a műszakom.

– Annyira irigyellek – mondta az angyal. Már én is 2500 éve a szakmában vagyok, mégis te kapod az izgalmasabb feladatokat.
– Oh, ne legyél már ilyen – gondolj bele, hogy a kezdők mit kínlódnak az állatokkal. Egyenként az a sok rovar meg rágcsáló. Még belegondolni is rémes, 200 évig csináltam. És – folytatta – legalább biztos munkahelyed van. Halál mindig is volt és mindig is lesz.
– Lehet, hogy beszélek a főnökkel – mondta az angyal – teljesen kész vagyok.


A Halál kényelmesen elhelyezkedett a foteljában, amit négy hatalmas koromfekete kutya vett körül. Meglapogatta a kutyák fejét, akik halk nyüszögéssel boldogan simultak a kezébe.
A halál elegáns öltönyben volt és egy kristálypohárból a Léthe vizét itta. Öröktől fogva létezett, volt mit átgondolnia. Keringtek a fejében a különleges esetek. Nagyon szerette azokat a holtakat, akiket vissza kellett engednie a földre. Szeretett sokáig elbeszélgetni az érdekesebb alanyokkal, a Darwin díjasokkal, akik sokszor meg is nevettették, amikor az eset különlegesen groteszk módon történt. Például, mikor az egyik holt elmesélte, hogy a feleségével egy népszerű vígjátéksorozatot nézett, és a sorozat egyik jelenetét annyira fenomenálisnak találta, hogy 25 percen át folyamatosan nevetett, ami miatt a szíve felmondta a szolgálatot, és meghalt. A felesége később írt egy levelet a producereknek és színészeknek, amiben megköszönte, hogy ilyen vidámmá tették férje életének utolsó perceit.
Mindig volt egy-kettő, aki még nála sem hitte el, hogy meghalt, velük tovább kellett beszélgetnie, amíg tudomásul nem vették a megváltoztathatatlant.
Sokan várakoztak az ajtaja előtt, a frissen érkezettek, de ritkán elégedetlenkedtek a sorban állás miatt, mivel ezen a helyen az idő már nem létezett.

Egyszóval épp kényelembe helyezte magát, amikor az angyal halk kopogással belépett a kapun.

– Annyira utálom, amikor képtelenek vagytok 10 percre békén hagyni – morgott a Halál – na, mi a baj?
– Elnézést a zavarásért, – mondta halkan az angyal, de szétunom magam. 2500 éve szolgálok, és az utóbbi időkben csak csendes eseteket kapok.
A Halál elővette az angyal dossziéját, amiben minden fel volt jegyezve, egészen a kezdetektől. Gondosan átvizsgálta, mert alapjában véve igencsak szerette az angyalait. Csak néha az agyára mentek.

– Nektek semmi nem jó – mondta – tegnap volt itt egy kolléga, akinek a háborús esetekből volt elege. Azt mondta poszt traumás stressz szindrómában szenved és betegszabadságot kér. Persze, pihenjen, nem bánom, de unom, hogy folyton panaszkodtok.

Egy nagy, arannyal díszített könyvet vett le a polcról és fellapozta. Na, tessék. Itt egy problémás eset. Eddig mindenki visszautasította, a végén még lent marad. Vállalod?

– Miről van szó? – kérdezte az angyal.
– Már négyszer mentünk le érte, mindegyik kudarccal végződött. Mindent megtesz, hogy idekerüljön, de retteg tőlünk. Mindenféle kifogásokkal él, és nem lehet leharcolni. Hihetetlen erős akarata van.
– Vállalom – mondta az angyal.


A lakás, ahová mennie kellett egy nagyváros külső kerületében volt. Lerongyolódott környék volt, az angyal látta, hogy seregnyi munkatársa szorgoskodott a drogos kurvák, a bandaháborúk és a családi erőszak áldozatai körül. Izgatott volt. Belépett a barna, szétmocskolódott épületbe, és az obszcén feliratokkal és grafittikkel díszített lépcsőházban felsuhant a több éve elromlott lift és az itt-ott leszakadt lépcsőfokok közt a hetedik emeletre.
Bement a lakásba és meglátta az alanyt, egy középkorú, sovány nőt, aki istentudója hanyadik virágzásán lehetett túl, és egykori szépsége romjain hevert a dupla ágyon. Az éjjeliszekrényen és a földön, üres vagy félig teli üvegek, gyógyszeres dobozok és széthajigált ruhák hevertek, ahogy az ágyon is. Átható cigaretta és piaszaga volt a lakásnak, és a sminktükör asztalkáján kanalak és néhány fecskendő árválkodott.

A nő apró tangában és átlátszó rövid ruhában aludt, testrészeit szemérmetlen módon széthajigálva mint egy darabokra tört baba. Az angyal végigmérte a testet és látta, hogy az apró, szottyadt mellek alatt a nő tüdeje tele volt apró daganatokkal, a méhe hiányzott, és a gyomrán, a nyelőcsövében heges varrok voltak, amik itt-ott felszakadtak és friss vért szivárogtak.

– Ajjaj – gondolta az angyal – ezt tényleg ideje elvinni.

A nő felült az ágyon és úgy kócosan, még majdnem zárt szemekkel kotorászott cigaretta után. Rágyújtott és kitántorgott a konyhába, ahol hideg, előző napi kávét ivott mellé cukor nélkül. Meg sem fordult, úgy kérdezte az angyaltól:

– Már megint itt vagy?
– Te látsz engem? – kérdezte az angyal csodálkozva.
– Miért, mások nem szoktak?
– Dehogy szoktak. Az nagyon nagy hülyeség lenne. Amúgy az előző négy alkalommal nem én voltam itt.
– Leszarom – mondta a nő unottan – te is jobb, ha húzol. Még dolgom van, nem mehetek veled.
– Milyen dolgod? – kérdezte az angyal körülnézve a mocskos lakásban – nyilvánvaló, hogy semmit nem csinálsz – amúgy többször magad hívtál minket – túladagoltad magad, tönkretetted a tested, akkor most mi a dráma? Nem szórakozhatsz mindenkivel. Jövünk-megyünk miattad.
– Szintúgy leszarom – mondta a nő – ez a dolgotok, nem? Felejtsetek már el.
– Nézd, én csak a kötelességemet teljesítem – mondta az angyal, – gondold már át egy kicsit, inkább itt szenvedsz a mocsokban, nyomorban, mint hogy az Univerzum rejtett titkait megismerd?

A nő egy másodpercre elbizonytalanodott. Ezt a halál arra használta ki, hogy köpenyét a nő teste köré csavarta és halkan duruzsolni kezdett a fülébe. A nő lehunyta a szemét és melegen simult az angyalhoz. A szíve egyre lassabban vert, a szeme lecsukódott és nagyot sóhajtott.

– Milyen jólesik az ölelésed – suttogta – azt sem tudom, mikor ölelt meg valaki utoljára.

Aztán hirtelen mozdulattal kitépte magát az ölelésből és szembefordult az angyallal, mint egy szőrét felborzoló, veszett, girhes macska:

– Nem hagyhatom itt a fiamat – mondta vadul – mi lenne vele? Meg sem találnák, itt halna éhen, vagy valami fehér, mocskos csempés intézetbe zárnák, ahol semmi szeretetet nem kapna. Nem értené. Nem tudná, hol vagyok. Sírna. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy szenvedjen.

A halál most vette észre, hogy az apró szobában egy nagyra méretezett gyerekágyban egy húsz év körüli fiú feküdt pelenkában és nyálcsorgatva. Rámosolygott az angyalra, aki egy másodperc alatt felmérte az állapotát. Sérülten született, paralízises, értelmi szintje 1 éves gyerek szintjén van, de még nincs itt az ideje. Még nem halhat meg.
Az angyal nagyon elkeseredett. „Bárcsak pontosabb lenne a feljegyzés az alanyokról” – gondolta – „ezt miért nem mondta nekem senki?”

Sokáig ültek az ágy szélén a nővel, csendben, gondolatok nélkül, tanácstalanul. Ültek, üldögéltek magukba roskadva, ha gondoltak is valamire azt nem mondták ki. Aztán az angyal hosszas belső vívódás után megszólalt:

– Tudnod kell, hogy nem szeghetem meg a Halál Törvényét. De esetleg … öhm … talán…talán sikerülhet a fiú feljegyzéseit…khm … módosítani egy kicsit. (Ha lebukok – gondolta – mehetek vissza a háziállatokhoz.)
– Megtennéd? – kérdezte a nő – Nekem nincs, egyszerűen nincs erőm hozzá.

Az angyal a meggyötört, szemekbe nézett. A nő szeme alatt olyan finom, vékony volt a bőr, hogy kékesen látszottak a kis erek és kiálló arccsontja derengett mintha márványból lett volna.

– Van más választásom? – kérdezte.

Gyengéden az ágyra fektette a két pillekönnyű testet és beborította őket a köpenyével. A nő mosolygott és átölelte a fiát, aki a nyakába fúrta a fejét és tovább aludt. Hamarosan a nő is elpilledt. Lassan- nagyon lassan lélegeztek, és amikor a lenge köpeny már nem mozgott a leheletüktől, az angyal a karjába kapta a két lelket és felrebbent.

Egyre messzebb repültek a szobától, ahol a két holttest hevert egymást átölelve békésen és mosolyogva.