A szürke „faros” csikorogva fékezett a kislengyeli buszmegállónál, majd hangos szisszenéssel megpihent. Olyan volt ez a hang, mint egy büszke sóhaj, hogy „Lám, még most is leküzdöttem Dobronhegy és a Kandikó emelkedőjét!” Nem is volt ez kis teljesítmény, egyrészt a kora, másrészt az időjárás miatt. Az út szélén kétoldalt hófalak magasodtak, bizonyságot téve a hókotrók becsületes munkájáról. Volt is miről tanúskodni, hisz két napon keresztül szakadt a hó. December 23-án reggel kezdte, és Szenteste éjszakáig abba sem hagyta. Hatalmas pelyhekben esett, a feltámadó szél pedig kezdetben helyes kis kupacokba, később már hatalmas dombokba halmozta a havat. Így történhetett, hogy a busznak se Milejszegre, se Pálfiszegre nem kellett bemenni, mivel azokon az utakon még a hó volt az úr, tisztításukra pedig csak a főbb utak után kerülhetett sor.

– Vigyázzon, Papa, nagyon hideg van! – szólt amaz, miközben fülig érő szájjal vigyorgott, ahogy tette azt az egész út során. Fiatal gyerek volt, városi lehetett, még sosem látta. Őt nem zavarta a hó, látszott, hogy élvezi a vezetést. Most Ő helyettesítette a falujában ragadt mileji sofőrt. „A bajusza is alig serken, és már buszt vezet.” – gondolta.

– Vigyázok fiam, vigyázok! – válaszolta, miközben már lefelé lépegetett a lépcsőn, majd elköszönt:

– Isten áldjon!

Lelépett az utolsó lépcsőfokról, majd visszanyúlva becsukta az ajtót. A busz megint sóhajtott egyet, majd komótosan elindult Becsvölgye felé, míg végül a kanyarban eltűnve a motor mormogása is elveszett a ragyogó napsütésben szikrázó hófalak között. Mert bizony a két nap havazás után, Karácsony napjára eltűntek a felhők, s lágy fénnyel bár, de átvette az uralmat a nap. Ennek ellenére iszonyú hideg volt, ahogy a sofőr is mondta.

– Van vagy mínusz húsz, legalább – morogta csak úgy maga elé, és nem igazán szokott ebben tévedni. Nyakig begombolta a vattakabátot, vállára kanyarította a zsákot és elindult a falun keresztül az erdő felé.

A házaknál alig volt mozgás. Mindenki behúzódott, csak a kéményekből függőlegesen felszálló füstcsíkokból lehetett tudni, hogy a háziak otthon vannak. Most már szellő sem lebbent, az itt-ott kötelességtudatból felvakkantó kutyák hangja tompán törte csak meg csendet. Az udvarokon mindenhol kellőképpen el volt takarítva a hó, legalább annyira, hogy a kaput és a hátsó melléképületeket meg lehessen közelíteni. Mert hát bármilyen idő is van, az állatokat gondozni kell, azok nem fogják türelmesen kivárni az olvadást. Több udvaron is hóemberek álltak őrt, itt kisebb, ott nagyobb, ahogy épp a gyermeki lendület kitartott.

– Itt legalább van valami élet! – dünnyögte csak úgy, magának, miközben már ki is ért a faluból. Nagyjából látta, hogy merre visz az út, mert a szél ezen a részen csak átszáguldott kavargó terhével, és fent az erdő szélén halmozta fel, miközben tisztára seperte a maga mögött hagyott területeket. Ahogy közeledett ahhoz a részhez, ahol az út meredeken balra fordul a fák közé, a hótakaró is egyre vastagabb lett, nehézkesebbé téve amúgy sem szapora lépteit. Pedig tudta, hogy a neheze még csak most következik. Nem a hó volt a legnagyobb akadály, hanem a hirtelen meredekebbé váló út, ahogy a fáktól szegélyezve, kisebb-nagyobb kanyarokat téve felkúszott a dombtetőre. Nem sietett, lassan, komótosan lépkedett felfelé, próbálva stabilan megvetni a lábát az alul mélyen árkolt, felül jócskán behavazott úton. Többször is megállt szusszanni egyet. Régebben egy lendülettel jött itt fel, most viszont már sokszor kevés volt a levegő. De hát ideje volt, a faluja nem futott el előle.

A gerincre felérve kicsit hosszabb pihenőt is engedélyezett magának. Hátát egy fának vetette, és mielőtt elfordult volna jobbra Kereseszeg irányába, még tűnődve elnézett a Gödör-hegy felé. Ott volt a szőlő, ahogy hajdanán mindenki másnak is a környéken. Micsoda élet volt ott régen! A szépen gondozott sorok közt megbúvó pincéknél mindig volt valaki, aki nem engedte tovább az arra tévedőt egy pohár rózsaszínbe hajló, erőteljes nohabor elkortyolgatása nélkül. Most pedig? Felveri a szőlőket a gaz, a pincék összedőlve, látogatóba meg csak a vadak járnak. Ő sem volt már arra két éve legalább. Nem hiányzott már az a munka, meg hát egyedül minek is. De nem csak a szőlővel volt így. A falu szinte teljesen kihalt, s mióta a felesége is elment – pont most múlt három éve –, már nem volt kihez szólni.

Kezdetben még elvolt a magányában, de aztán egyre nehezebbé vált. Ezért is döntött úgy, hogy engedve a lánya folyamatos kérlelésének beköltözik hozzá Egerszegre. Akkor nem is gondolta, hogy ez milyen nehéz lesz. Marika mindent megtett, hogy jól érezze magát, gondoskodott róla, de egy parasztembernek a negyedik emeleti kis kétszobás lakás maga a börtön. Megkapta a kisebbik szobát, míg a lánya és tízéves unokája a nagyobba költöztek. Három éves lehetett a kicsi, mikor a szülők elváltak, s azóta ketten éldegéltek ebben a bérlakásban. Marika a Ruhagyárban dolgozott, szerencsére csak egy műszakban, de még így is sok nehézséget okozott a kicsiről való gondoskodás. Most meg még ő is idejött tehernek. Nem volt oka panaszra, de nem tudott ott mit kezdeni magával. Gyakran fél napokat is kint töltött az aprócska erkélyen, bámulva a lakótelepi házak mögött karéjban húzódó dombokat. Az volt ott az ő világa, ami húzta, hívogatta minduntalan. Végül a lánya is megértette, hogy neki vissza kell mennie. Ha nem is véglegesen, de hetente három-négy napra legalább. Azóta csak felül a buszra, és egy kis időre magára veszi a régi, levetett életét. Aztán újra bemegy a városba – ehhez Marika ragaszkodott –, s még oda sem ér, de már alig várja, hogy visszajöhessen. Mint ahogy most is. A Szentestét még velük töltötte, a Kereseszegről hozott kis fát beállította a saját kezével készített tartóba, segített díszíteni a kicsivel a karácsonyfát is, de ma már jönnie kellett.

Sóhajtott egyet, majd elindult a falu felé. Az alacsonyan járó nap hosszú árnyékokkal nyújtotta meg a kopár fákat, s azok az így létrejött karjaikkal mintha ölelték, simogatták volna egymást. Valahonnan messzebbről roppanó nesz hallatszott, széttörve a máskor oly kellemes, de most nyomasztó csendet.  Talán élelmet kereső szarvas vagy őz lehetett, esetleg vaddisznó. Egyik sem volt ritka errefelé. Az út szélén álló, már évek óta kiszáradt hatalmas diófa ágán két varjú ült. Időnként egymásra néztek, de főként az Öreget figyelték. Fiatal madarak voltak, nem szokták még az embert. Meg hát errefelé hogy is szokhatták volna. Nem volt már sok hátra a sötétedésig.

A szél néhol teljesen letakarította az utat, kilátszott a keményre fagyott agyagos föld. Most legalább nem ragad, mint a téli fagy meg a nyári szárazság kivételével szinte mindig. Mert az itteni föld már csak ilyen. Teremni csak ímmel-ámmal terem, de ragadni, azt tud.

A fiatal láb még csak kiszabadul belőle, hogy aztán vissza sem nézve meneküljön innét, de a vén, fáradt lábat már nem ereszti. Fogja, markolja, ahogy egy életen át végig, mert ha itt öregedett meg, akkor már az övé, jussa van hozzá, s végül örökké magába nyeli, így hozva megkönnyebbülést az általa megfáradt testeknek.

Az Öreg egyre nehezebben lépkedett. Nem a föld vagy a hó fogta, a lábai súlya húzta egyre vissza. Valahogy olyan nehéz lett most minden. A falu szélére ért. Jobboldalt, a lankás domboldalon terült el a temető, a fehér havat szétszórva pettyező sírokkal. Az Öreg befordult, s végignézett a sírokon. Mindenkit ismert, egytől egyig. Rokonok, ismerősök, az egész falu. Mert lassan a faluból mindenki kiköltözött ide, egy még szorosabb szomszédságba, ahol már nem számított ház, föld, szőlő, semmi. Felkapaszkodott az egyik középtájt elhelyezkedő sírhoz. A felesége. Ő nyugszik itt. Az utolsó sír a faluban. Azóta nem temettek ide senkit. „Már nem sok új lakó lesz itt. Talán csak én.” – gondolta, miközben kabátja zsebéből egy gyertyát kotort elő. A varjak, amik az első találkozás óta kíváncsian követték, most két távolabbi fejfáról figyelték, hogy mit csinál. Ő lehajolt, félresöpörte kicsit a havat, egy kis kupacot összenyomott, és beleállította a gyertyát. A zseb mélyéről most egy doboz gyufa került elő. Nehézkesen letérdelt a hóba, meggyújtott egy szálat és lángra lobbantotta a kanócot.

– Mégiscsak Karácsony van, na! – dünnyögte félhangosan, bár maga sem tudta, mit is akar ezzel mondani. Nem akaródzott felállnia. Ahogy a naplemente után a tájra telepedő szürkeséget megtörő lángba nézett, megrohanták az emlékek. Sok évet lehúztak együtt. Jó asszony volt. Tudta a dolgát, jól megértették egymást. Sokáig nem lett gyerekük, aztán ha későn is, de jött Marika. Furcsa volt errefelé az egy szem késői gyerek, de nekik ez jutott. Becsületben felnevelték. Hogy aztán ő már elment innen, arról nem tehettek. Többet akart, neki már ez nem volt élet. Nekik viszont nem volt választásuk. Ide születtek, itt is maradnak. A sír melletti vakondtúrásról letört egy fagyott agyagdarabot, és ösztönösen a sírra tette. Nehézkesen felállt, de még nem indult el. Percekig csak némán nézte a lobogó lángot, aztán mintha szóra nyílt volna a szája, de végül csak lehajtotta a fejét.

Beesteledett, de az előbukkanó telihold sápadt korongjának fényét megsokszorozva verte vissza a hó, s a furcsa, ezüstös sziporkázás kísértetiessé varázsolta a temetőt. Az Öreg megborzongott, majd elindult. Egyre hidegebb lett. Keményen roppant a hó a léptei alatt. Lassan hazaért. Haza! Egy olyan helyre, ami már nem otthona senkinek. Hisz ő is már csak gyüttment lett itt, hiába élte le ezen a helyen az életét. Ahogy végigment az egykori falun, keserű lett a szája íze. Egykét ház még úgy-ahogy állt, néhány összedőlt, soknak meg már a nyoma is alig látszott. Mert ezeket a tömésházakat gondozni kell, állandóan foglalkozni velük, egyéb esetben rövid idő alatt visszaváltoznak azzá, amiből keletkeztek: vendégmarasztaló agyaggá.

A távol elhelyezkedő villanyoszlopokon pislákoló gyönge lámpák fénye inkább csak iránymutatásnak volt jó, világításra nem igazán. De ha nem lett volna a holdfény, akkor is hazatalált volna, akár teljes sötétben is. Kinyitotta a lécekből készült kiskaput és felbotorkált a házig. Mielőtt bement volna, tekintete még elkalandozott hátrafelé, bár a gyenge fényben inkább csak sejtette, mint látta a dolgokat. Mit sejtette! Tudta. Ott volt a nyitott szín, benne a törött tengelyű, leszakadt oldalú szekérrel, ami már sosem lesz megjavítva, mert minek. Nem volt már állat, ami húzza, a lógó ajtajú istálló sok éve üresen áll, pedig valaha három tehén is lakott a jászol előtt. Szemben a kétállásos ólban sem röfögött már hízó, ahogy az udvart sem kapirgálták már a mindenre kíváncsi tyúkok. A szekér mögött ott volt a rég nem használt aszaló, ami valaha mázsaszám nyelte a hátsó kert fáinak gyümölcseit, hála többek között az asszony szorgos kezének. Két törött cserény még most is vár javításra az istálló falának támasztva, ahová valaha tette. Ki tudja, meddig kell még várniuk. Csak a romlás mindenütt. Elkeseredve nyomta le a kilincset és belépett a házba. Nagyon fáradt volt. Lehuppant egy székre a konyhában a masszív tölgyfaasztal mellé, amit még az öregapja csinált a saját kezével. Az asztalon még ott volt a kancsó félig borral, ahogy utoljára hagyta. Nem kapcsolta fel a villanyt, sötétben is megtalált mindent. Öntött egy pohárral, lassan kortyolgatta a bort. Még egy gyertyát kotort elő a zsebéből, meggyújtotta, majd pár csepp viaszt a kancsó melletti tálra cseppentett és belenyomta a gyertyát. Megreszketett. Nagyon hideg volt. „Kicsit pihenek, aztán begyújtok. Tényleg csak egy kicsit.” – gondolta. Pár pillanatig nézte a gyertyát.

– Boldog Karácsonyt! – mormogta, felemelte újra a poharat, magasra, mintegy köszöntésre. Kiitta a maradék bort. Ahogy letette, hangosan koccant a pohár az asztalon. Összekulcsolta a kezét az asztalon és ráhajtotta a fejét. „Csak egy kicsit.” Elaludt. Nem látta már, ahogy a gyertya tövig ég, és a láng utolsót bólintva az olvadt viaszba fullad…

– Anya! Anya! -Harsant a riadt gyerekkiáltás a szobából. Marika ijedten futott be a konyhából. Egyedül volt benn a kislány, aki kikönyörögte, hogy legalább egy gyertyát gyújtsanak meg a karácsonyfán. Már vagy fél órája azt nézte elmerülve, szótlanul, belefeledkezve a lobogó lángocskába.

– Mi a baj, kicsim? – kérdezte minden rosszra felkészülve, miközben tekintete körbecikázott a szobán.

– Anya! Elaludt a gyertya! Égett, nagyon szépen égett, aztán csak lobbant egyet és elaludt! – felelte a gyerek sírásra görbülő szájjal, miközben mondandóját nyomatékosabbá téve a karácsonyfára mutatott.

Az asszony megborzongott. Rossz érzés lett rajta úrrá, de nem mutatta.

– Semmi baj! Rögtön meggyújtom újra! – azzal kilépett a konyhába gyufáért, és miközben visszatérve újra gyújtotta a gyertyát, próbálta megnyugtatni a gyereket:

– Biztos csak egy angyal volt! Ahogy átrepült itt, a verdeső szárnya olthatta el a gyertyát.

– Egy angyal? Tényleg? – kérdezett vissza megnyugodva a kislány, de választ már nem is várt, újra a lángba feledkezett. Marika elfújta a gyufát és visszament a konyhába, hogy eldobja. Könnybe lábadt a szeme. „ Csak a gyufa füstje.” – gondolta, de maga sem hitte el. „Milyen egyszerű is ez. Kialszik a láng, hát újra gyújtom. Túl egyszerű! ” Visszament a szobába és lekuporodott a kislány mellé. Bár a gyerek továbbra is a lángot bámulta, látta rajta, hogy valamin nagyon töri a fejét. Nem is tévedett, mert pár pillanat múlva már fel is hangzott a kérdés:

– Anya! Aki meghal, az mind angyal lesz?

– Igen, kicsim. Mindenki. – felelte, miközben kíváncsian várta, mire is akar kilyukadni a gyerek.

– És minden angyalnak fehér ruhája van? – folytatta az tovább a kérdezősködést. Elgondolkodott, mit is válaszoljon, majd így felelt:

– Igen, mindegyiknek fehér.

A kislány tekintete most elkalandozott, be a nyitott ajtajú kisszobába, ahol a nagyapjának még a Karácsony előtti latyaktól sáros szárú nadrágja feküdt az ágy szélén, amit az asszonynak eddig nem volt ideje kimosni.

– Ééés anya! – nyújtotta a szót a gyerek elgondolkozva. – Akiknek itt a földön sáros a ruhája, azok is fehér ruhát kapnak angyalként?

Lánya tekintetét követve ő is a nadrágra nézett. Egyre nyugtalanabb lett. „Holnap utána megyek. Mindenképpen!” – gondolta, ahogy megérezte az összefüggést a gyerek meglepő kérdései között. Bár a gondolatai messze jártak, – valahol a göcseji dombok között, egy elmúlt faluban, egy tovatűnt világban, ahol hajdan ő is meglátta a napot –, miközben ő is a gyertyalángba révedt, a válasz ösztönösen szaladt ki a száján:

– Igen, kicsim! Talán Ők kapják a legfehérebbet!

Farkas László prózája legutóbb a Szöveten:

Farkas László: Tükör a falon