Emlékszem, egy fiatalasszony tekintetére, aki mielőtt végeztem vele, nevetett. Kinevetett. Beszélni nem tudtunk mi ott senkivel, ők nem értették a nyelvünket, mi sem az övéket. A szuronyos puskával gesztikuláltunk, időnként a parancsnok felordított, hogy nem jobbra kell az embereket terelni, hanem lefele, a szurdokba, ahol már előre megásattuk velük a sírjukat.