Földi Erzsébet: A hűség védjegye (3., Befejező rész)
A vallási-családi ünnepek meghittebbek voltak. Számunkra a Mikulás volt a titokzatos puttonyos jótevő, aki bezörget az ablakon, miután a cipőkbe helyezte ajándékát, aztán nyoma vész.
Karácsonykor ugyanilyen láthatatlan angyali kezek tették az asztalkára a feldíszített karácsonyfát, amit a csengettyű szavára tekinthettünk meg s utána leültünk a szépen terített asztal mellé, a hagyományos vacsorához. Szenteste keresztszüleink voltak a vendégeink.
A húsvétot böjt előzte meg. Húsvét napján kora reggel gyalog mentünk végig a városon a Kálváriára és vissza, majd részt vettünk az ünnepi misén a Kistemplomban, s csak utána ültünk asztalhoz. Nagyon szeretted a húsvéti reggelit: főtt sonka, kolbász, tojás, ecetes reszelt tormával, foszlós nagykaláccsal.
Húsvét hétfőn mielőtt munkába indultál, előbb vízzel, aztán kölnivel meglocsoltál bennünket, hogy frissek és szépek legyünk. Félálomban biztosan kicsit morc képet vágtam, de aztán a locsolóvárás tudata mosolyra váltott az arcomon.
Nálunk mindig két karácsonyt és két húsvétot ünnepeltünk, meg a Slavát.
Ahogyan te minden vasárnap velünk voltál a templomban, anyu a pravoszláv ünnepeken téged kísért a pravoszláv istentiszteletre karácsonykor, húsvétkor és Szent Mihály Arkangyal ünnepén, aki a családi védőszented. Ez a Slava. Mivel fivéreid között te voltál a rangidős, mindig nálunk jött össze a családod.
Általában ebédmeghívásra érkeztek, de előfordult, hogy délután jöttek. Ekkor valami sütemény – kuglóf, diós-mákos tekercs, rétes, krémes, hájaskifli, zserbó – és ital volt a kínálat. Anyu mestere volt a sütésnek.
Ünnepeken kívül egyéb vasárnapokon is elmentél néha a szerbtemplomba, ahonnan mindig hoztál haza megszentelt kenyérkockákat. Azt mondtad, nálatok ezzel áldoznak. Áhítattal, rendeltetetésükhöz méltó módon szemezgettük az apró kenyérdarabkákat.
Úgy emlékszem, virágvasárnap előtt készültek nálatok a fűzfavesszőből kialakított, szalmával vagy fűvel bevont kis koszorúk, amelyeket szentelés után mindenki hazavitt és a bejárat fölé, vagy a család védőszentjéhez illesztett, hogy ereklyeként óvja az ottlakókat.
A vasárnapok később nagyanyámnál családi összejövetelekké módosultak. Három fián kívül lányai is gyakrabban hazajöttek Újvidékről és ebédidőig beszélgettetek, idéztétek saját emlékeiteket.
Nyáridőben nagy dinnyeszakértő voltál. Megpaskoltad a görögdinnyét és a kongásából megállapítottad, hogy érett. Három fő ismérve volt a jó dinnyének: vékony héjú, piros bélű és apró, fekete magjai vannak.
Mindig nagyot vettél és meglékeltetted, hogy biztos legyél a választásodban. Otthon lehűtöttük és általában délután láttunk neki a hűs, mézédes, lédús „uzsonnának”. Mindenki „egyakaraton” volt: evett.
A gyümölcsök közül a sárgadinnyét, az almát, diót, szőlőt megkóstoltuk kenyérrel és ízlett nekünk.
A szőlőszüretek idején szomszédok, ismerősök meghívtak téged és anyut, hogy „móvában” segítsetek. Több család vett részt az akcióban és a gyerekek is jelen voltak. Elsősorban az asszonyok szüreteltek, a férfiak hordták a termést a kosarakban a kocsira. A gyerekek játszottak, jóllaktak szőlővel, szüret végén pedig összeszedték a „hagyományt”, amit a gazda a szüret befejeztével a segítőknek adományozott, cserébe a munkájukért. Természetesen nem maradt el a szőlőben a dús reggeli, majd szüret után az estebéd a háznál.
A szüret mindig vidáman telt. Az emberek beszélgettek, viccelődtek, nevettek, így könnyebben ment a munka. Egy alkalommal aktuális témaként az ivás került szóba, hiszen a szőlőből tudvalevőleg must, majd bor lesz, a törkölyből pedig pálinka. Több asszony utalt rá, hogy a párjuk itt-ott felöntött a garatra.
Anyunak nem volt ilyen esete, hát megmondta az igazságot: ő még téged életében nem látott részegen.
Pár nap múlva egy kültelki pékségben voltatok ellenőrzésen egyik kollégáddal, ahol megkínáltak titeket rámpással. Hazaérve egyfolytában verted az ablakot, hogy anyu kaput nyisson, ő pedig szokatlan viselkedésed miatt kiszólt: – Jól van, mindjárt! Nem vagyok angyal!
A barátod is ott volt, megvárta, míg bebocsátást kapsz. Anyu befelé menet szokásból rátette a kezét a bicikli ülésére és észrevette, hogy sáros. Rákérdezett: – Miért sáros az ülés? Elestél valahol?
Szabadkoztál, de alig forgott a nyelved: – Nem… nem… estem… le… el…
Anyu rögtön tudta, hogy ittál: – Te részeg vagy…
Továbbra is szabadkoztál, de már nem volt értelme. Édesanyánk segített, hogy mielőbb átöltözz és lefeküdj.
Reggelig kialudtad magad és elmentél dolgozni.
Anyu délelőtt valami ügyben bement a gyárba. A kollégád elvörösödött arccal lecsapta a fejét, attól tartott, hogy most jó adag szidásban részesül. Anyánk egy szót sem szólt, elintézte, amiért ment és hazajött.
Délután elmesélted, mi is történt valójában előző este. A rámpás megártott, mivel nem szoktál italozni s a kollégád hazakísért, nehogy bajod essék. Persze, támogatnia kellett a biciklivel egyetemben, s reggel azzal fogadott: – Boga ti! Težak si, k’o top! Ne osećam svoju desnu (levu?) stranu!
Anyu lezárta a történetet: – Úgy kell neki! Miért itatott le…
De önmaga számára is levonta a tanulságot: nem szabad semmit sem elkiabálni. Lám, apu is berúgott.
Ősszel történt a bekészítés télire. A gyárban rendelted meg a lisztet. Egy-egy zsák kenyér- és nullás lisztet is vásároltál. A kenyeret kenyérlisztből sütöttük, a tészták, sütemények nullás lisztből készültek.
A vöröslisztet a hízóknak szerezted be, ami tápszerül szolgált.
Egy alkalommal nagy zsák ostya- vagy fagyitölcsér törmelékkel érkeztél haza. A kamrában helyezted el, ezt is a disznóknak szántad. Mi azonban felfedeztük a csemegét és napokon át megdézsmáltuk, mert fagyigombóc nélkül is édes kis finomság volt.
A cukrot szintén zsákkal vetted a gyárban, nem kellett a boltban kilóra vásárolni.
A vállalat által biztosítottad számunkra a téli tüzelőt, szenet, fát. Ezt a pincében tartottuk.
Krumpli, hagyma, fokhagyma, répa, zöldség, bab, mák, dió, tarhonya és más szükségleti cikkeket nagyrészt ismerős termelőktől szereztétek be anyuval közösen és a pincében, kamrában tároltátok.
A befőttek, lekvárok, savanyúság, paradicsom eltevése anyu és nagyanyánk hatáskörébe tartozott.
A „gazdag” ősz után jöhetett a tél.
A téli időszakot külön ünneppé varázsolta a hóesés, a fehér, csillogó, puha takaró. Első alkalommal úgy vittetek szánkózni, hogy jól bebugyolálva ültettetek a támlás szánkóba és bejártátok velem a környék utcáit. A kocsiúton nem volt forgalom, a lovas szánok valahol az erdő alatt csilingeltek. Szándékosan fordítottatok ki, hogy érezzem ennek az ismeretlen hideg csodának lágy, selymes érintését.
Később már két gyermek ült a kicsi szánkón, hátrébb én, húgom az ölemben. Futottatok velünk s mi sikongtunk ebben az elvarázsolt, gyönyörű világban, ahol az ablakokon jégvirágok nyíltak és zúzmara csipkébe öltöztek a fák, a bokrok, a villanydrótok.
Amikor később hógolyócsatákban vettünk részt s az átázott kesztyűk ellenére megfagyott a kezünk, két kezed közé fogtad a kézfejünket és gyengéden addig dörzsölgetted, míg átmelegedtek. Néha a lábunk is elgémberedett a hidegben, akkor a lábfejünket melengetted hasonló módon.
Hosszú, havas telek voltak, ilyenkor történt a disznóvágás.
Megelőző délután szervezted meg a hízó másnapi szállítását. Anyu és nagyanyánk összedolgoztak.
Előkészítették a szükséges fűszereket, adalékanyagokat és eszközöket. Glédában állt a só, bors, pirospaprika, köménymag, rizskása. Vöröshagymát dinszteltek, fokhagymát pucoltak. Előszedték a nagy edényeket: vajlingok, lábasok, fazekak, bélvakaró fakés kerültek elő a rejtekekből.
Másnap reggel mi is korábban ébredtünk, mert megbolydult a ház. A dunyha alá bújva, betapasztott füllel vártuk, hogy anyu beszóljon: már nem kell félnünk.
Te kint voltál egész nap, az áldomás és a forró tea után kezdődött a munka. Rendelkeztél és segítettél.
A pörkölés szalmával történt, majd tisztára síkáltátok a malackát. Felbontás után a hentes szabta a tábla szalonnákat, sonkákat, húsokat, abálódott a sok finom töltelékbe való, daráltátok, gyúrtátok a kolbászhúst, majd készültek a hurkák, a disznósajt, töltöttétek a kolbászt.
Az asszonyok bent dolgoztak. Volt, aki belet pucolt, aki kiadta a szűkséges dolgokat a feldolgozáshoz, de készült finom friss reggeli, estebédre felejthetetlen ízű paprikás, krumplival, savanyúsággal.
A hosszú, nehéz nap után rendet kellett tenni a konyhában és az udvaron. Az edényeket anyuék elmosták, helyükre rakták. Ez idő alatt te a nagyteknőben lesóztad a szalonnát, sonkát, ezek hat hét után kerültek füstre, míg a kolbász és a hurka már másnap. Ugyancsak másnapra maradt a zsírsütés, valamint a karaj- és oldalasszeletek lesütése, zsírban való tartósítása.
Kedves kötelesség volt a rokonoknak, jó ismerősöknek kóstolót csomagolni. Ezt a gesztust ők is viszonozták, miután náluk is megvolt a disznóölés.
Amikor már minden hazakerült a füstről, a finomságokat elhelyezted a szellős spejzban. Szeretettel gyönyörködtél bennük, hiszen mostantól egyszerűbb volt reggelit, ebédet, vacsorát előteremteni a teli éléstárból. Hurka, kolbász, töpörtyű, abált szalonna, kocsonya, szalonna, sonka, húsleves, tormás hús, tepsis hús, krumplin sült töltelék, hájas kifli, krémes – a bőség zavarában nehéz volt dönteni, mikor mi kerüljön az asztalra, hiszen mindent szerettünk.
Szép idők voltak. Mi nem éreztük a gondokat, mert te és anyu oldottátok meg, hogy legyen tető a fejünk felett, télen meleg szobánk, ruhánk, cipőnk s ha egyszerűen is étkeztünk, nem ismertük az éhséget.
Te voltál a kenyérkereső, anyu viszont beosztotta a jövedelmet, hogy jusson mindenre, ami szükséges.
Múltak az évek, elkerülhetetlenül történtek változások az életünkben.
A Szulovszki házból átköltöztünk a Borovo utcába, a munkahelyed pedig a Népkörtől átkerült a Borovo utca sarkára. A Jedinstvo kenyérgyár neve már Fidelinka volt s téged neveztek ki az üzem pénztárosává.
A szerencsés körülményeket felülírta egy szerencsétlen, ugyanis az épület portás nélkül működött. Egy napon valaki bejutott az irodádig és rablás szándékával megpróbált leütni. Mivel talpon maradtál, elmenekült. Az ügyet kivizsgálták, de a támadó személyét nem tudták kideríteni.
Bár a házasságkötés után abbahagytad az aktív sportolást, a napi tornáról nem mondtál le és ez a körülmény is hozzásegített erőnléted megőrzéséhez.
Egészséged jól szolgált. Megfázáson kívül szerencsére nem volt különösebb gondod, azt pedig hagymateával kúráltad. Orvoshoz – ha egy mód volt rá – nem jártál. Amikor egy elhanyagolt állapot miatt rákényszerültél, anyu elkísért. A vizsgálat eredménye sajnos operációt javasolt. Reménykedtetek, hátha anélkül is lehet valami megoldás. Az idős, komoly, tapasztalt sebész feltette a kérdés: – Ugye szükség van még erre az emberre?
Édesanyám erőt vett a kétségbeesésen és válaszolt: – Doktor úr, két gyermekünk van!
Az operáció sikerült. A kórházi lábadozás alatt főként anyu látogatott és hozta a híreket, meg persze a tőled küldött öleléseket. Nagyon hiányoztál és amikor végre újra köztünk voltál, karjaidba csimpaszkodva boldogan merültünk az apai szeretet erejébe és biztonságába.
Amíg dolgoztál, minden évben jólesett a nyári szabadság, a pihenő.
Emlékszel?
Több éven át pár hétig a Száva mellett nyaraltunk, s két ízben a tengeren is jártunk, Lovranban és Rovinjban. Hiszen tudod, írtam ezekről is.
A vonatozás átszállásokkal történt és hosszú ideig tartott, de másnap már elfelejtettük a fáradtságot.
A Száva sodródása vízmentében segített úszni, csónakázni. A tenger hullámai ugyan lustán gördültek, ám a sós víz megtartotta a testünket, itt szinte lebegtünk a víz felszínén.
A hajónk is lebegett. Sirályok kísérték, le-lecsaptak élelemért, vagy csak a játék öröméért.
A Száván csend volt, kivéve, ha kiáltásunkat visszaverték a partok. – Tanigalento! – válaszolt a visszhang. Lapos köveket ugrattunk a vízen, surranásuk vagy csobbanásuk halk neszezés volt csupán.
A tengeren zsivaj volt. A part mentén távolabbra sétáltunk, üres kagyló- és csigahéjakra vadásztunk, hogy emlékként hazahozzuk és megőrizzük őket. A nyár szinte mindenütt kék-fehér volt, ám a tengeren vakítóan az.
Mennyire szerettél úszni! De a víztől is jobban szeretted a napot, a napozást. Bokáig vízben állva, széttárt karokkal szinte magadhoz ölelted a sugarakat. Ugyanígy imádtam a napot magam is.
Aztán mindig újra ősz lett. Nekünk folytatódott a suli, neked a munka, s anyuval a bekészítés.
Ősszel mindig új fociidény is kezdődött. Szerettük Szepesi György közvetítéseit a magyar válogatott mérkőzéseiről. Már hallottam Grosics Gyuláról, a kapusról, akit Fekete Párducként becézett a közönség. Nagy szurkolója voltam és kisnagylányos hévvel kísértem minden vele kapcsolatos történést. Miután elbúcsúzott az aktív játéktól, megjelent egy könyve Így láttam a kapuból címmel. A könyvet megvetted nekem és dedikáltad is: „Emlékül Erzsikémnek Apukától”. Ha fellapozom, régi meccshangulatok és közös szurkolásaink jutnak eszembe.
Az idő sodorta kincseit. Felnőttünk, dolgozni kezdtünk, férjhez mentünk és megérkeztek a gyerekeink. Mindig figyelmes és gondoskodó édesapa voltál, most, nyugdíjasan, figyelmes és gondoskodó nagypapa lettél.
Magam is édesanya voltam már és útban hazafelé megálltam a Borovo üzlet előtt. Csak egy pillanatra léptem be, hogy valamit megkérdezzek, s a gyerekkocsit a fiammal kint hagytam a bejárat előtt.
Amikor visszaléptem, a kocsit nem volt sehol. Valami nevenincs érzés szorította össze a szívem és tétován, rémülettel tekintettem szét. Akkor megpillantottalak, ahogy tolod a kocsit hazafelé.
Gyorsan utolértelek és megkönnyebbülve rád mosolyogtam. Nem mosolyogtál vissza, hanem nagyon komolyan és szokatlanul erélyesen megszólaltál: – Hogy gondolod? Ugyanígy bárki eltolhatja és akkor hol keresed?
Ezzel egy életre figyelmeztettél, hogy soha többé nem lehetek felelőtlen. Egy pillanatra sem.
Idővel nehezebben jártál és a bankban meghatalmazást csináltattál húgomnak és nekem, hogy a jövőben, szükség esetén intézhessük a pénzügyeidet. A bankból hazafelé menet két oldalt beléd karolva kísértünk. Nagyon boldog és büszke voltál, hiszen apa és lányai összetartozásának külső gesztusa a szeretet megnyilvánulása volt, amit hangsúlyossá tett a körülmény, hogy a járókelők, a nagyvilág is tanúja lehetett, látta, érzékelte a szép pillanatokat. Ismerősök jöttek, köszöntek, mosolyogtak, s mi viszont.
Fiatal korodtól kezdve dohányoztál, aztán nyugdíjasként egy tüdőgyulladás elmúltával soha többé nem gyújtottál rá. Sőt, agitálni kezdted a cigiseket, hogy hagyják abba.
Az itallal sem voltál szoros barátságban. Pohár sör, egy-két pohár bor ünnepi ebéd vagy vacsora után, esetleg vendégségben, rokonok vagy barátok körében.
A szemed miatt még egyszer kórházba kerültél. Már régen tudtam, hogy számodra a családi kör az egyetlen és legszorosabb kötelék, azon kívül minden más környezet ingatag, bizonytalan.
A kórház ridegsége kongó ürességként vett körül és féltettelek, hogy magányosnak érzed majd magad.
A Prozivkáról naponta bejártam hozzád, hogy lássuk egymást és beszélgessünk. Elmondtam az otthoni történéseket, mert így legalább gondolatban részese voltál a szeretteid körében zajló eseményeknek.
Amikor már felkelhettél, kisétáltál a folyosóra és vártál engem. Nem voltál egyedül. A betegtársak csatlakoztak hozzád és örültem, hogy a rövid látogatásaim után is van kivel társalognod.
Visszafelé mindig elkísértél a liftig. Mosolyogva váltunk el, de útközben lefelé könny szökött a szemembe, úgy léptem ki a kórház udvarára. Pár lépésre volt a Szent Erzsébet kápolna. Betértem egy rövid fohászra, hogy mielőbb hazatérj. Hiányoztál. Az otthon veled volt teljes.
A fogság majd még egyszer visszatekintett rád. Közel ötven év múltán a magyar állam jóvátételt látott elő azok számára, akik hajdan a honvédség kötelékébe tartoztak és hadifogságba estek. A ’90-es évek járták, közel voltál a nyolcvanhoz. Az adatokat összeírtam, az emlékeid rendszereztem, de nem adtuk be a kérelmet. Ennél sokkal többet jelentett, amikor a fivéreiddel összejöttetek nálunk és feledve a rossz emlékeket, felszabadultan, viccelődve idéztétek a múltat.
Levelezőlap. A családi hagyatékból.
Sajnos, a legújabb háború előre vetette árnyékát. A tévében láttad a menekülőket és rád telepedett a félelem: mi lesz, ha itt is… ha menekülni kell… ha nem maradhatsz együtt anyuval…
Éjszaka, ha felébredtél és nem tudtál visszaaludni, odamentél a nagyszoba ablakához és nézted az utcát. Teherautók haladtak az úton s te azon tépelődtél: vajon kit, mit szállítanak az éj leple alatt?…
A megelőző években tavasztól őszig sokszor üldögéltél az utcai erkély fehér karosszékében. A délelőtti nap aranybarnára színezte az arcodat. Telente előbb a kandalló, majd a villanykályha melletti fotelban melegedtél. Ha otthonról, a Prozivkáról megérkeztem haza, a Borovo utcába és beléptem a nagyszobába, az első pillantásom mindig ott talált…
- tavasza merőben más lett…
Március 15-én néhány perccel éjfél előtt anyu telefonált.
Sírással küszködve, halkan kijelentett valamit: – Erzsikém… Apuka meghalt…
Nem tudtam sem felfogni, sem elhinni a pár szó értelmét. Hiszen délután még láttalak, beszélgettünk…
Otthonról, a Prozivkaról indultam haza, a Borovo utcába, mint számtalanszor előtte, mégis másképp…
Halk volt az éj, csak lépteim nesze zavarta a csendet. Két unokád – szándékosan lemaradva – kísértek utamon. Feléd, hozzád…
A bársonyosan puha, tavaszi égbolton szikráztak a csillagok. Felnéztem és rád gondoltam.
Arra, hogy lélekben velünk vagy és mindig velünk leszel. Ahogyan egész életedben tetted, vigyázol ránk és segítesz nekünk.
Nemsokára távozásod után hivatalos helyen hivatalos ügyet kellet intéznem és szükség volt az intézmény nevére, hogy az utalás megtörténjék. Semmi nem jutott eszembe. Céltalanul forogtak a gondolataim, amíg a bejárat felé haladtam és hiába próbáltam úrrá lenni a káoszon. „Apám, segíts!” mondtam ki magamban a varázsigét. Mire felléptem a néhány lépcsőfokon, eszembe jutott a négy szóból álló elnevezés…
Amikor jóval később rászántam magam, hogy az irataid átnézzem, az éjjeliszekrényedben megtaláltam a ritkán használt, nagyon kedves pénztárcád, benne anyu és a te fényképeddel. A fényképek mögött egy papírlap rejtőzött, rajta gyöngybetűvel írt két sor:
Rođendan malog mi unuka…
Rođendan malog mi unuka…
A szeretet odaátról is üzen…
Köszönök mindent. Mindazt, ami gondoskodás és törődés, féltés és irányítás, odafigyelés és szeretet volt.
A szakadatlanul sorjázó emlékeknek egyetlen híjuk van: lehetetlen mindet hiánytalanul megörökíteni.
Talán nem is fontos… A többit mindketten magunkban őrizzük… A hűség védjegyével…
Szia, Apu…
Szabadka, 2024. február–március…
Vége
