Mióta fölösleges lettem, oly nyilvánvalóan,
mint proszektúrán egy lélegeztetőgép,
öregotthonban egy óvszerautomata, vagy
pápáink vezetékneve, szavazófülke a diktatúrában,
egyre csak nő, burjánzik, folyondárosodik a múltam
azóta, emlékekkel, tanulságokkal, tárgyakkal,
szükségképpen nem derűs, inkább bús, kanyargós,
többnyire tanulság nélküli fura történetekkel,
s ahogy mélyülve élesednek tenyeremben az életvonalak,
utólag értelmet nyernek a vágyak, magyarázatot,
egyetlen könnycseppben kucorgó zokogással siratva el
a méltó mulandóságba hívogató lengő csapóajtó mögött,
hol sírkertet formáznak virágoskertünkből
a remegő tüllszoknyás dália-daliák,
s jelenvalóvá virágzik a félszegen várakozó túlvilág,
hol mézpergető idill-időhöz illő díszlet a zengő méhkas,
lám, mégis megszállottan keresem azt az őszülő tündérlányt
ma is, aki értőn belefeledkezve, kortárs verseket olvas.
Köves István verse legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
