Kiss Tamás: Fénykép (Részlet)

Mar. Mióta állunk itt?
Car. Mióta világ a világ…
Lis. Mióta nem találom az igazit, meg magamat.
Le. Lehet, hogy Krisztus születése óta…Tudjátok, a kedvesem…
Mar. Ki tudja azt?
Mi. Mióta elkezdtetek történelmet írni, meg csinálni.
Mar. Mert mi írtunk valamit?
Mi. Igen, a csordabarom megalkuvásaitok meséit.
Mar. Mikor a kicsit kitettük, akkor szakadt meg valami…
Lis. Mikor szexelhettem utoljára?
Le. Egy másodperccel ezelőtt…
Mar. Mikor megyünk az Aldiba?
Mi. Hova?
Mar. Avokádót venni.
Car. Ja, aztán mi se jövünk onnan vissza…Egy ismerősöm, a nem tudom kicsoda is lement a trafikba cigit venni, aztán nem jött vissza…Vajon hol lehet? Mintha tegnap lett volna…
Lis. Tegnap már nem volt…
Mar. Ja? Elfelejtettem…Akkor holnap menjünk el.
Mi. És merre? Merthogy az utak összekuszálódtak.
Le. Évezredek óta, ha voltak olyanok…Lehet, hogy Krisztus születése óta…
Mi. Mi az, hogy „óta”? Tudod te azt?
Le. Nem. Elfelejtettem…Lehet, hogy régóta, de lehet, hogy csak egy másodperccel ezelőtt…
Mellesleg megint kattog a halántékom.
Mar. Nekem egy ideje már nem…
Mi. Kellett nektek kivetetni.
Mar. Jobb volt úgy. Meg a homloklebenyt is ki kellett volna…
Lis. Nem mindegy már?
Mar. De. Raktak be valamit helyette?
Lis. Igen. Azt hiszem, hogy nekem egy reklámblokkot. Nálam biztos, mert valami olyasmit érzékelek belülről, mintha azt mondanák folyton, hogy: „Annyi az élet, amennyi belefér…”, meg azt, hogy…
Le: „Új barázdát szánt az eke, elvtársnő permetezhetek-e?”
Lis: Az nem az te hülye! Neked ilyenek vannak? Had folytassam! Szóval: „Áfa és féláfa mentes napok, vásárolj Delongi, vagy efféle izéket…” Meg olyan, hogy: „Jó érzéssel mixeli össze a ráadás barkekju szószt…” De mivel? Vagy: „Ha nincs Lays, akkor nincs meccs!”. Ez is mindig visszajön…Aztán lemerülök, mint valami aku…De mindig újra elkezdődik…
Le. Meg azt mondták, hogy az jó, ha azt mondod: „Nekem mindig félig tele van a poharam”…Mert fordítva nem jó…
Car. Bent nálam vetítések voltak, vagy vannak. Pörögnek, de mindig körbe-körbe ugyanazok, aztán néha beugrik egy szexjelenet is valahonnan… Aztán kezdődik újra az egész, de nem biztos, hogy elölről…
Mar. Régóta?
Car. Igen, mióta…
Mar. Értem.
Car. Egyébként nem rossz annyira az egész, csak sokszor kapok heves szívdobogást, meg rohannék a klozetra, csak nem tudok, mert valami miatt nem lehet, vagy fordítva…
„Transformers! A fenevadak kora!”, aztán ön a „Hunter Killer küldetés”, majd „Az emlékek őre”, ami nagyon felkavar, de nem jut eszembe semmi, aztán a „Godzilla” is, s végül szokott az „Égszakadás”…Na, attól összeroppan a ház a fejem fölött, zuhogást, huhogást hallok, menekülni szeretnék, de az egész testemet szorosan befalazták betonelemekkel, aztán elájulok…
Mar. Amikor én régen elájultam, akkor mindig arra ébredtem, hogy valaki megmasszíroz…De ki? Mintha minden kiesett volna…
Amikor visszajövök az Aldiból, sokszor egy igen régi, ismerősnek ható szöveg jut eszembe, mintha valaki, valamikor belevéste volna oda…Egy másik világból lehet, vagy tán olvashattam, hiszen mindig nagy volt a könyvtárunk…De miért maradt ez meg? Mintha vigasztalna, aztán meg a legsötétebb depresszióba sodor.
Mi. De hát már ezer éve nem voltunk bevásárolni! Csak mostanában azt hiszed, hogy mész, megyünk valahová, de nem!
Mar. Várjál, jön valami: „Az emberek úgy vélték, hogy nem ez a tavaszi reggel fontos és szent, nem Isten világának a szépsége, mely minden élőlény gyönyörűségére adatott – nem ez a békére, egyetértésre, szeretetre indító szépség, hanem fontos és szent az, amit ők, az emberek, maguk találtak ki, hogy egymáson uralkodjanak.” De előtte még szoktam néhány mondatot is mondani…Most nem tudom, elment…Fáradt vagyok, nagyon fáradt…
Mi. Talán valamikor mostanában leeshetett a könyvespolcról egy könyv, amiben ez volt, lehetett…
Mar. Lehet, fogalmam sincs, főleg nem, hogy mikor, mert nagyon-nagyon réginek tűnik az egész…Évszázadokra visszanyúlhat, de hol vannak már azok?
Lis. Voltak?
Le. Senki sem tudhatja már…”Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér!”Mi. Ez meg miféle baromság?
Le. Nem tudom, nekem ilyen izék lüktetnek a fejemben, és mindig a bal oldali homloklebenyem fáj. De nem csak akkor…Aztán erőt vesz rajtam – mostanában – a reflux, majd csuklás után egy nagy ürességet érzek a gyomromtól egészen a nyakamig. Ilyenkor a cigim után kapkodok, rá akarok gyújtani, hogy megnyugodjak, de nem tudok…
Lis. Igen. Valami elveszett bennem is. Néha, mintha asztmás lennék, levegő után kapkodok, de mire rosszul lennék, addigra kifutok az ajtóhoz, kirántom, kinyitom, de akkor jövök rá, hogy nem is ott vagyok, hanem ahol mindig.
Car. Bennem egyhuzamban mozognak a vetítések, ha nem, akkor orgazmus-féle érzések rohannak meg, de csak egy kis ideig, aztán begörcsölök, mert nem sikerül…Talán ez is a körém tolakodó falak miatt lehet. Nem tudom.
Mar. Mióta van ez neked?
Car. Semmiféle kezdetre sem emlékszem…Csak jött és kész. Akkor már le voltam merevedve.
Lis. Igen, Dása! Egy csaj, akit ismerek valahonnan, és, aki egy levelet is írt valakinek, akit szeretett. Én is pontosan ugyanazt írtam volna akkor, amikor minden olyan émelygőssé és elviselhetetlenné vált, de azóta minden valamivé válás elmúlt. Rögtön az jutott eszembe, hogy: „Furcsa, zavaros a világ most körülöttem, az utcán zeneszóval vonulnak a katonák, és ez a muzsika olyan szomorú, mintha a katonákkal, a trombitákkal együtt eltűnne a boldogság is…” Igen! De nem volt kinek írni, később meg már nem jöhetett számításba senki. Mintha elmúltak volna az idők…
Mar.
Valamikor elhagyott bennünket az idő
Mert hagytuk megcsalatni magunkatValamikor itt hagyott bennünket az élet
S eljött a kiderülésre képtelen alkonyat
Volt ilyen verzió is. Valahonnan beugrott…Valamikor, a behatárolhatatlan időben…
Mi. Eszembe jut néha, bár egyre ritkábban egy kis szócska. Csak annyi az egész, hogy „Én.” Olyan, mint egy aprócska pont. Összezsugorodott pont. A gyomorszájnál kezdem érezni, majd felfelé, de a nyakamnál, mintha fulladást okozna. Azért, mert olyan erőszakos, de érzem, hogy már semmit sem tud velem tenni. Aztán, mintha szétesne, közben elszédülök, és hunyorgatásaim közepette mindenféle zaj, léptek, autókürtök, repülők, de sokszor énekek is bezavarnak, valakik fölém hajolnak, néznek, de nem tudom kicsodák, mert minden homályos, és lassan elönt egy sötétség, hidegrázás, mintha belázasodott gyerek lennék, igen, valaki, aki még kicsi, zúg a fülem, és egyszer csak vége…Volt egy másik életem? És ez itt most mi, vagy mi volt?
Le. „Be kell táplálni a koordinátákat és beállítani a JPS-t!” Valaki mondta valahol, hogy ez segít, ezt kell csinálni, ha valami probléma van.
Mar. Megvan! Eszembe jutott, a „gyerek” szó, mint jelszó beindított valamit.
Le. és Mi. Mit? Mit? Mit?
Mar. Amit mondtam, hogy valahol olvastam, annak az egyik része. Várj, mondom: „Melegen sütött a nap, megéledő fű sarjadt, zöldellt mindenütt, ahol csak ki nem pusztították, nemcsak a bulvárok gyepágyaiban, hanem a kövezet lapjai között is; nyírfa, topolya, fagyal bontogatta ragacsos, illatozó levélkéit, a hárs rügyei pattanásig duzzadtak; csóka, veréb, galamb már tavaszi örömmel rakta fészkét, és a nap melengette falaknál döngtek a legyek…” Itt valami kiesett, de mindjárt folytatom…Igen :”De az emberek – a nagy, felnőtt emberek – most is éppen úgy csalták és gyötörték egymást, mint máskor.” Na ez az! Gyerek lehettem. Voltam valaha az? Vagy ez nem én lehettem?
Mi. Mi volt ez a zuhanás?
Mar. Megint leesett valami irodalom a polcról…
Car. Érdekes…
Le. Nézzük meg mi az…
Mi. Nem tudjuk megnézni.
Mar. Ja igaz. Pedig biztosan oka van ennek a zuhanásnak is…
Mi. Naná! De már minek…Halljátok? A komód ajtaja is nyikorog.

Kiss Tamás: Fénykép

„Mily szörnyen elvadult e korszak!
Ma bárki bárkit letiporhat
s parancsra minden fül süket…”

Mar. Utoljára a Tertia készletet vettem elő belőle.
Mi. Mikor volt az az „utoljára”?
Mar. Senki se tudja. Én biztosan nem. Elszállt…Biztos valakinek a születésnapja lehetett, de hogy kié? Szerintem már biztosan ő sem él…
Lis.”Megérkezett a robotburger, ahol mindenki a saját arcképét látja…”Mi. Már megint kezded?
Lis. Csak úgy kibuggyan belőlem…A lebenyem miatt. Merthogy nincs…Neked meg az arcod.
Mi. Tudom. Ezt az egyet biztosan tudom…
Lis. „Igyál citromos lazaságot!”
Mi. Micsodát?
Lis. Fogalmam sincs mi ez. Csak néha kimondatódik valami efféle. Tudod, nem?
Mi. Nem…Inkább azt mond meg, hogy most sírós, vagy nevetős az arcom?
Lis. Nem lehet eldönteni, mert mintha vibrálna.
Car. Mert te látod az arcát?
Lis. Sejtem, hogy látom.
Le. Vannak látók. Ők állítólag előre látják a jövőt. Vagy inkább látták…
Mar. Bocsánat, de ezt is látták? Mert mi is ez? Ez a most.
Mi. Ez? Ez a következmény-világ, következmény-sorsokkal. Egymillió év, vagy évmilliók emberi következmény-világa. Egyébként én, így feszegetve a szemrésemet, olyan fekete fátyolszerűnek látlak, ha látok.
Mar. Tényleg? Mióta?
Mi. Nem tudom, csak az a biztos, hogy valami óta, ami egyszer bekövetkezett…Mintha elveszett volna az időmemóriám. Mert kellet, hogy legyen múlt, nem?
Mar. Biztosan.
Le. Szerintem is, mert én ott voltam a kedvesemnél, valahol a régmúltban, egy tisztáson, és egy gyermek is volt a kezében…Meg a sok ember, akik hadonásztak körülötte, meg lovak, meg valami düledező palota…
Car. „Terminator” ! Mindenki mindenkit megöl…Aztán a végén megjelenik egy rettenetes alak, kattog, recseg, őrjöng, majd rám fog egy pokoli fegyvert és agyonlő…De nem érzek semmit, csak mintha lebegnék, egyre nagyobb sebességgel zúdulok valamerre, s aztán egy árokban riadok föl…
Mar. És ezt látod?
Car. Igen, látom. Amúgy csupán homályosan rezgő színeket…

„…egy igába foghattam az oroszlánt a vadkannal…mert szerelmes voltam beléd…Soha…többé nem lehetek az, aki voltam…mától kezdve azt is tudom, hogy valami hibás…hibás ebben a világban…valami…Én közönséges ember vagyok…a szerelem nem volt közönséges…akkor csalás maga az élet…az ember vaktában él…”

Lis. Hallottátok?
Mar. Mit?
Lis. Hát ezt a szerelmi vallomást…Nekem szólt! Bár szakadozott volt. Biztos a régmúltból jött.
Le. Nem is volt olyan…
Lis. Te mondtad, hogy valahol a régmúltban lehettél!
Mi. Valami beindított valamit nálad…Jó fegyver a képzelődtetés!
Lis. Szerinted nem vagyok normális? „Merj nagyot harapni a telefonodba!”
Mi. Megint kezded? Már tényleg sírnom kellene, de lehet, hogy már csak nevetek egyfolytában…
Le. Ott abban a barnás-fehéres világban, ahol a béke honolt…
Car. Álmodsz…
Lis. Az mi?
Car. Az egy csoda…Talán az, amikor az istenek világosan szólnak hozzánk…
Lis. Istenek? Az mi? Azok kik?
Le. Én is álmodhattam, bár nem tudom mi is az…De, hogy istenek?
Mar. Igen, akik mindent megtehetnek mindenkivel…
Car. Azok az emberek, itt, ott, mindenütt…Megtehettek. Most hol vannak? Itt senki sem az!
Mi. Nekem holmi fohászkodások jutnak eszembe…Amikor nagy baj van, vagy lehet, akkor kitör valami belül, vagy kívül…Amikor szinte mindent elöntött a víz…Mert volt olyan, nem?
Mar. Igen, biztosan. Alig értünk haza, az ajtót épphogy bevágtuk, a víz alul befolyt, az utcákon hömpölygött…Közben durranásokat lehetett hallani…Ilyesmi lehetett. Meg állítólag egy csecsemőt sodort az utcánkban a víz, de ezt csak utólag hallhattam, ha igaz…
Car. Az nem én voltam?
Mar. Miért? Téged kifogtunk valahol? Vagy mások, és aztán ide kerültél? Kik lehettek akkor az őseid?
Car. Talán nem is voltak…Már biztosan nincsenek…
Le. Vajon mi történhetett azzal a barnás-fehér kisfiúval, akit az anyja tartott? Biztosan eltemette az idő…
Car. Emlékszem egy gyerekre egy filmből, akit aztán ifjabb korában kivégeztek. Jóképű volt, szakállas, biztosan lehetett egy nagy szerelme is. Lehet, hogy miatta kellett meghalnia. Ki tudja már? Biztos sok hasonló szépfiút láthattam életemben. Hol is? Hát utcákon, boltokban, meg olyan helyeken, ahol zene is szólhatott.
Mar. Dalok…Egyszer csak eltűntek, kihunytak, mint az utcai fények.
Mi. Az indulatok, amik legyőznek minden gondolatot…Mindenkor, minden korban, mindig így volt, van, és lesz, ha lesz még lesz…Talán igaz, hogy valamikor, avagy, egykoron jobb volt minden. Ennél biztosan jobb. Ez is egy kor, tele kórokkal, és elmúlással…
Le. Igen, attól tartok, hogy valamilyen módon mi is elmúlhattunk. Csak látnék világosan itt és most, de nem megy.
Mar. Jó ideje lényegében sötét van. És mégis van valami, ami miatt nem tudok mást tenni csak hunyorogni, mert zavar egy különleges, alig érzékelhető fény.
Car. „Nyolcadik utas a halál”… Csak hirtelen bejött most ez a cím. Mintha itt is, velünk is utazna egy különös halálfélelmi állapot, fojtogatva, mint a nyakig érő víz azt, aki nem tud úszni.
Mi. Vízözön helyett, egyfajta különös légözön, mert ennek az okozónak még nincs neve. 
Lis. Inkább fura színei vannak, hiszen nincsenek napszakok, csak színvibrálásokat észlelek, teljesen rendszertelenül, összevissza pásztázva a teret, hol gyorsabban, hol lassabban, de van amikor nem érzékelhető semmi.
Le. Azért vibrálsz te folyvást holmi sárgás-szerű árnyalatokban. Amúgy, ténylegesen meg nem látlak.
(Mi) Én: Igen, a fények…Fémszürkén csillogó, néha feketésen tarka ég. Valahonnan az elképzelhetetlen magasságokból átvilágított és mégis sötétséget árasztó félelmetes egyhangúság…Mintha azzal kezdődött, vagy folytadott volna minden. Dermedtség. Felszögezte az ember lelkét és látószervét egy eddig sohasem látott, ismeretlen borzalom felé.
Oda, ahonnan minden pillanatban elkövetkezhetett a csapás, mely darabokra törheti az egész világot. Akkor, mintha megnémultam volna…És a fák, úgy hajladoztak, mint szürkére mázolt ostoba szolgák. Vagy olyan nagy volt a zaj, hogy már nem is lehetett észlelni, de lehetett ez agy különös csend is. Egyáltalán lezajlott? Vége? Minden elmosódott, a gondolatokban is.
Sokszor látom magamban ezt a jelenséget, de elmondani nem tudom, nem merem, vagy akadályoztatva vagyok…Érzéssé lett az egész, s úgy állok itt (valahol), kifelé némán, mint egy kiskamasz, aki először próbál egy leánykának szerelmet vallani, és természetesen szép szavak helyett csődöt mond. Lis. is biztosan tudja ezt az egészet…
Lis. Gondoltál valamire?
Mi. Igen, de csak bizonyára feljött bennem valami szürkés-fémes érzés, ami nem akar elengedni, mert állandóan bennem van.
Lis. Nekem eszembe van egy szó mostanában: a fénymadár…Valaha hallhatam egy róla szóló dalt is, nem tudom, de mintha remény-szerű érzés születne bennem időnként, legalábbis hasonló ahhoz, amit annak idején így neveztünk.
Mar. Igen, ez bennem is dereng még…Meg a szürke sugarak, melyek áthatoltak a vastag téglafalakon is, egyenesen a láthatatlan mennyboltból cikáztak alá, akkor húzhattam el a függönyöket is, s azóta nem merek kinézni az ablakokon…Nem tudok erről igazán beszélni. Álmos vagyok. Mióta nem ejtettük ki gondolatban sem azt a szót, hogy holnap?

„Szállj csak szállj tovább!
Kitárt karom útvesztő!
Fagyos lett a szívem, kemény, mint a kő
Menekülj, amíg nem későőőőő!”

Lis. Igen! Ezt most hallottam magamban! Egy dal, amitől zokogni szoktam, mert annyira, de annyira…Nem bírom. De késő! Mindig késő volt. Az egész emberiség egy folyton önmagától elkéső kreáció…Egy fekete pillangó! Százezrek zokogva énekelték…Valamikor.
Mi. Mi az? Mi az! Énekelj!
Lis. Nem tudok. Már nem!

„Szörnyű indulatokra gyúlni miért jó?
S hívni ki önmagatok ellen, a végzetetek?
Mért kell úgy a halál? jön ő magától
Nem hőkölteti meg gyors iramú lovait.”

Mar. Valahol az éjszakában megállítottak egy tankot…Őrült üvöltözés kezdődött, majd pár ember kimászott belőle, az út szélére kúsztak, hasra feküdtek, kezeiket előre nyújtva mozdulatlanná váltak…Aztán fegyveresek betuszkolták őket egy másik kocsiba…
Mint egy rémkép él bennem…Kik lehettek ők?
Mi. Soha senki sem fogja megtudni. Abban az időszakban lehetett, amikor közvetítették az öldökléseket…
Le. Szerintem sugallatot kaphattam. A születések, újjászületések aszinkronitásaiban lehet elásva a baj…Nekem például akkor kellett volna élnem, amikor az a szépséges időtlen korú hölgy a maga barnás világában létezett a gyermekkel…Hogy honnan veszem? Hát érzem, ami több, mintha azt mondanám: tudom. Mostanra már többszázéves lennék, vagy újra megszületve megleltem volna aktuális helyemet…

„Mert nem az a kérdés, és nem az a szerelem, ha tudod, kivel élnéd le szívesen az életedet, hanem az, ha fölismered, kinek a távollétébe pusztulnál bele…” – írta egy bölcs a minap…

Ugyan nem pusztultam bele testileg, de tönkrementem lelkileg, és nem volt igazi értelme az életemnek. Lehet, hogy ez a születési, újjászületési aszinkronitás, mindenféle háború okozója is egyben…Persze felismerheted, és meg is jelenhet életedben a korodhoz képest aszinkron-születésű nő, ami talán szerencse, de inkább tragédia. Kérdés: találkozol-e vele, vagy egyáltalán képes leszel (voltál, vagy) őt felismerni? Én ott, a festményen ismertem föl…Tragédia, de mégis jobb így talán…Mert akkor és ott különös boldogságot éreztem.
Mi. Ilyen rosszindulatú és fondorlatos lenne a teremtő? Mert ugye a születésünk idejét végképp nem tudjuk befolyásolni. Akkor valaki mégis eldönti? Hogy aztán az egész világ egy totális, anarchikus aszinkronitásban vergődve létezzen, örökös konfliktusokkal? És minden porhüvelyes szerencsétlen jóval előbb pusztuljon el, mint kellene? Vagy véletlen az egész? Egyfajta tehetetlenségi mechanizmus? De olyan nem létezhet az életre születők világában!
Hacsak nem vagyunk teljesen és végzetesen alárendelve valamiféle hatalomnak…
Car. Akkor rohadtul pikkel ránk valami nagyisten…Biztosan ő az igazi „Terminátor”…Jól szervezett kegyetlenség-fondorlatokkal.
Le. De az is lehet, hogy egyszer megleled az „igazit”, de csak például a századik újjászületésed esetén…Vagy mit tudom én? A halandónak csaknem minden lutri.
Mar. Mindannyiunkban van egy jól kidolgozott gyűlölet-adag. Mint a vakcina, úgy kerül belénk, aztán mérgez…Ez is isten küldeménye? Vagy csak a gyengeség, mivel nem tudunk ellenállni neki? De ezt a fránya gyengeséget is kapjuk valahonnan.
Le. Éreztem én sokszor, hogy a megszületettek gyakorlatilag teljesen tehetetlenek.
Mar. A megszületés után rögtön jön a finálé, mint az operettben, bár kinek-kinek más műfaj jut. És ez egy végtelen történet…

Kiss Tamás legutóbb a Szöveten:

Kiss Tamás: Örökösök örökősök