Handó Péter: Kibeszélés

Szavak

            vakkeretén feszülök.

Lökött

            angyalok lokátoroznak.

Öt

            mondatom maradt csak

arra,

            hogy valamit mondjak

magamba,

            magamnak.

De hol

            hallhatom tisztán,

mit hallhatok,

mikor hallgatok?

A szavak tán

            táncra kelhetnek feszülten?

Tenger

            gerjed a mennyben.

Bennem

            nem születik imádság.

Kiterítve

            lélegzek felettem.

Vagyok

            okok hordozója.

Javulhatok

            – mindhiába –,

már ezt sem várják

            tőlem el.

Még öt

            elhallgatott mondat

maradhat.

            Nyomában

– hogy ne is látsszam –

hatalmat gyakorol az ég.

Reményt

            nem vihetek a vallatóra.

Ketyeg az óra.

            Tágítják a végzet keretét

– angyalmódra.

            Magamért mit tehetnék?

Feszült vagyok

            egy eltűnt idő keretén,

mintha nem érteném

            az imádságba foglalt csillagot,

mit adhat;

            mit adhatok

öt mondatnak –

            vak

szavak

nyitotta ablakon?

Handó Péter verse legutóbb a Szöveten:

Handó Péter: Két tanka