Kiss Tamás: Örökösök örökősök

7

Valamikor elhagyott bennünket az idő
Mert hagytuk mind megcsalatni magunkat
A jelen világa ködös buta mámor csupán
A múlt kihűlt értelmetlen rom-tudat

A jövőből mintha mindig ugyanaz a borzalom áradna
Hogy mérgezzen, öljön mindent, ami a mindenkori jelen
S történelmi hullahegyekbe zárva nyugszik el
Az élők mindennapjaira meghirdetett kegyelem

Úgy tűnik, valamikor mi hagytuk el az időt
Mert hagytuk mind megcsalatni magunkat
Mindig ugyanaz a gyilkos sors vágott a jelenbe
S hozott megszokottan aktuális borzalmakat

Mar mintha mormolt volna magában valamit. Lehet, hogy ezt a verset, de lehet, hogy semmi különöset. Jobb lett volna mindent elfeledni. De nem volt képes rá, mert a borzalmas dolgokat valahogy sohasem sikerül kitörölni az emlékezetből.
Emlékszem – dödörögte halkan – az utolsó újságra, amit – jó egy hónap szünet után – még bedobtak az a levélszekrénybe…Nem volt meglepő a címoldal híre, hiszen előző este leszakadt az ég. Valamikor 2023 vége felé lehetett…Éppen szokásos tombolásába kezdett az idő úgy estefelé, amikor egy mindent átható éles detonáció hallatszott az ég felől, majd hirtelen fényár jött, mint abnormális villámlás, aztán végelláthatatlan ideig húzódó moraj, mormogás, mintha ezer szörny akarna lehatolni az utcákra, hogy ott mindenkit megöljenek. Majd esővel tarkított törmelék-zuhanás következett. Láttam, hogy szakad be a szemközti ház teteje, hogy füstöli ki a még utcákon mászkáló embereket, akik, mint bábuk repültek összevissza, házfalaknak, egymásnak ütődve. Mindent ellepett a szürkés-ezüstöt kosz, és köd.
Ha létezett valaha özönvíz, akkor ez özönködben gomolygó özöntörmelék volt. Vajon ezt a borzalmat is megfesti majd valaki, ha újra felüti a fejét az emberiség? Aligha képzelhető el…
Ha ügyes lennék, megfesteném, amit láttam, vagy, ahogy csukott szemmel elképzeltem. Mindenki a saját bárkájába igyekezett, csakhogy ezek a kísérletek általában sikertelennek bizonyultak. Voltak, akik hörögve megfulladtak, voltak, akiket talán a légnyomás vágott neki valaminek, emlékszem, egy férfit teljes erővel nekilökött egy fatörzsnek. Az illető szinte kettétört…Sokféle tárgyat is szárnyra kapott az a bizonyos robbanás, nem voltam képes nézni soká…Én az ablak mögött álltam, nem tudom meddig és hogyan, de egyszer csak széttört az ablaküveg, és engem valami belökött a kanapé mögé a földre. Car talált meg é a többiek, akik nem az utcafronton tartózkodtak. Állítólag két hétig néma voltam…Lehet.
Réges régen az ember még hármas rettegésben élt: istenétől (isteneitől), embertársaitól és a haláltól. Ma már csak kettő maradt: a halál és az ember-embertől való iszonyú rettegése. Mert, mint emberisten, feloldozta magát minden elkövetett és elkövetendő bűn alól. Nem kellett holmi isten ahhoz, hogy eltörölje ezt a fajt, ott volt hozzá önmaga.
De mi is történt? Csak annyi, hogy a nyugatról keletre, és a keletről nyugatra kilőtt rakétaezrek közül kettő a troposzféra felső határán (kb. 15 kilométer magasságban)  összeütközött. Lehetett az akár ezer kilóméterre, vagy még sokkal messzebb is.

Pár héttel később Mi, egy papírost nyomott a kezembe, s csak annyit üvöltött hozzá, hogy: ”Nesze itt az új teremtéstörténet!” Elolvastam, és rögtön ki akartam dobni, de mégis megtartottam. Itt van a zsebemben.

„ÚJ TEREMTÉSTÖRTÉNET…
Én, az Emberisten, elhatároztam, hogy elpusztítok minden, számomra fölöslegessé vált lényt a földön (Földön), mivel az úgynevezett „jók” miatt majdnem megtelt szeretettel.
Teremtsünk hát minket szolgáló, gondolattalanított robotokat, hogy feltétel nélkül szolgálhassanak bennünket. Így aztán mi uralkodhatunk a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön (Földön) mozog.
Az Emberisten így megteremtette a robotembert (digitalizált robotember!), mely ugyan hasonlított hozzá, de döntésképtelen volt. Nem tudta mi a jó és mi a rossz, mi a szép és mi a rút, mi a természetes és mi az aberrált, mi a becsület és mi a becstelenség, de legfőképpen
már nem volt képes valamit is kigondolni, elgondolni, meggondolni.”

Néha előveszem, és megdöbbenek. Már én is ilyen voltam, meg az összes ismerősöm, meg a nagyszülők is, meg a dédiék is, meg az összes ismerősöm…Akárhogy is csűrték, csavarták, magyarázták életüket, lényegében egy mozdulatot ismertek, ami a bólogatás volt, és egy szót, ami úgy hangzott, hogy „igen.” Zimankó, beletörődés, depresszió, és a velük együtt járó idegbetegségek töltötték ki az elméket (lelkeket), lényegében lekapcsolták a villanyokat, először az agyakban, aztán később kint is, mintha ezerféle kifinomult testi-lelki gyilokszerszám lepte volna el a földet, az eget, a lélegzettel is rafinált, mesterséges szennyeződések jutottak a szótlanokká lett hangszalagokba, az észnek nevezett agylocusok
pedig muníciók nélkül tátongtak, majd megsemmisültek. Jó filmek is voltak hozzá, például a „Terminátor”, a „Nyolcadik utas a halál”, az „Armageddon”…Meg effélék. Ez itt most miféle film? Netán sorozat? A „Fertőzés” az tényleg volt, utána meg az, ami most van…Memento mori – emlékezz a halálra – ez volt, és ez ma is minden perc legmélyebb rémgondolati tartalma. Bezzeg még úgy kábé húsz évvel ezelőtt, mennyit röhögtünk! Amikor a szomszéd úrhoz kellett rohanni, mert szegény összetrutymózott mindent…Elmondása szerint, hirtelen jött rá a fosás, rohant a klozetra, de elfelejtette a szarást engedélyező kódot, amit be kellett volna ütnie egy erre kifejlesztett kütyübe, így nem nyílt fel az ülőke teteje…Nem tehetett semmit. Szegény Lajos bácsi! Azóta már nem él. Ha jól tudom, akkor a covid vitte el…
Mi itt vagyunk, de minek.

Car Mert nagy dolog a szerelem…Bizony! Milyen álomszerű volt, amikor velem volt! Mondjuk, mikor sétálgattunk halk lombok alatt az őszben, ő csak fogta jobb kezével az én bal kezemet, s baljában tartotta telefonját, én meg a bal kezemmel fogtam az ő jobbját, jobbkezemmel meg a telefonomon böngészgettem…Hírek, újdonságok, üzenetek, játékok és egyebek…Mikor együtt ebédeltünk. De szép is volt! Betértünk egy étterembe, kéz a kézben, majd leültünk egymással szemben, telefonjainkat magunk elé tettük, és néztük csak néztük, csak néztük, míg a pincér föl nem ébresztett, s mi riadtan rendelgettünk tőle ezt meg azt…Hiába na, hírek, újdonságok, üzenetek, játékok és egyebek…Aztán folytattuk sétáinkat, de csak, ha nem esett az eső, mert akkor esernyőt kellett tartanunk, vagy csak ő tartotta kettőnk fölé, de akkor nehézzé vált a böngészés a telefonokon, így akkor inkább otthon maradtunk valahol, ahol kettesben lehettünk. Olyankor filmeket néztünk, jókat nevettünk, ettünk, ittunk, néha dugtunk is, de online hagytuk a telefonjainkat, mert sohasem lehetett tudni…Néha arra ocsúdtunk, hogy leestek szegénykék az ágyról, és akkor megriadtunk, majd nevettünk. A nagy gépen meg közösen szoktunk játszani, jók voltak a különféle harcok, viadalok, versenyek, én nem voltam olyan ügyes. Ő nagyon sokszor eltalálta az ellenfeleit, én csak ritkán. De hát mindkettőnknek sok élete volt…Bizony! És ez így ment nap nap után…Szép volt…Most? Most nincs most…

Hideg van. Valószínűleg megint zuhog az eső. A monoton esőzuhatag-zakatolást már úgy megszokták, hogy fel sem tűnt nekik. Jó kis háttérzaj volt. A katonák, akiket elvittek a frontokra, sáros, csatakos lövészárkokban remegtek, pokoli félelemben, bűzben, fegyverropogásban. Hollywoodban egyelőre tovább forgatták a nagy hősökről szóló háborús filmeket, szakadtak a húsok, ömlött a vér, vicsorogtak a szépen ápolt fogsorok, s suhantak a nagy luxuskocsik, bennük a kiválasztottakkal. Vörös szőnyegeken, aranyflitter-záporok közepette vonultak a sztárok, hogy átvegyék a nekik szánt díjakat, majd harsány vigyori-grimaszokkal adják (adtákk) tudtára a világnak, hogy ők milyen boldogok. Tombolt (tombol) a végtelen jólét-történelem, amerikai álmoktól voltak terhesek a sznob-agyak, a kisemberek kiskertjeiben füstölögtek a barbecue-kaják, ittak, ettek, énekeltek, táncoltak, gondtalan gondolatokkal gazdálkodtak, a mainstreem-nek megfelelő pofákat vágtak, divatos gesztusokkal hadonásztak egymás felé, miközben a világ, végelláthatatlan távlatokat nyitva önmagának rohant ki tudja mi felé. Ma is rohan. Mondjuk kétezerhuszon-valahánytól 1931 felé, ha éppen úgy tetszik. Leginkább visszafelé. Vagy előre? De lehet, hogy állt, vagy valamely időpillanatban megállt az egész, minden lefagyott, s ez az állás örökre megragadt a fejekben, s az egyre ritkábban előtörő merész gondolatok legalább olyan sérüléseket jelentettek az elhunyóban veszteglő értelemnek, mint egy nyomorult rab tenyere, ha megrémült állapotában belemarkolt a koncentrációs tábor drótkerítésébe. A húson rohadtul néz ki a seb, és pokolian fáj, ordít a szerencsétlen, ha őt éppen egy eltévedt golyó találja telibe, de az agyi tudat-sérülések nem fájnak, csak megzavarnak, jobbára csak bekúsznak és learatják az értelmet, mint sáskák a termést. Állítólag voltak olyan évek, amikor az embereknek nem volt mivel fűteniük, mert a hatóságok nem engedélyezték, háborúra kellett a pénz. Lehet, hogy ez mondjuk 1941-ben volt, meg akár kétezerakárhányban is előfordulhatott, így aztán égtek a székek, a stokik, meg az ágyak, meg minden, ami csak kéznél és lábnál volt, a pofák meg a hidegtől lettek égően pirospozsgásak, divatba hozták az egésznapos tornát, futtatták a könnyen meghódoltakat a néha kinyitó közértek felé, aki bírta marta, mint mindig. Mindeközben harcias zenéket sugároztak a rádiók, a lakosság java része átkozódott, majd levezetés képpen összeverekedtek utcákon és tereken, a szülők már nem csak sajnálták, de egyenesen hátborzongatónak találták gyermekeik mindennapjait, hiánycikké vált a babakocsi is, de egy idő után már nem is volt rájuk szükség. Lényeg, hogy mindenki betartsa a nemzet és az éppen aktuális egyesültségek erkölcsi normáit, elvégre mi lenne, ha mondjuk csak úgy feloszlana a Varsói Szerződés, vagy a NATO, vagy a Vöröshajúak Egyesülete a Sherlock Holmes sorozatban. Hát szétesne a világ…Mint, ahogyan egy meghatározhatatlanul szürke nap valamely időpillanatában megadta magát a szoba közepén álló ódon nagyasztal egyik lába, és összeroskadt az egész tákolmány. A recsegő, majd eltompuló zaj senkit sem rezzentett ki hunyorgó kóma-szerű állapotából, mert kit is érdekelt volna már valaminek is a szétesése, amikor emberemlékezet óta nem történt semmi különös. Éppen ez lett volna az? Ne má! Megszabadult szegény minden merevségtől, kötelességtől, megterheléstől. Öklök se verték többé, de mostanság nem is verték volna, hiszen egy idő óta mindenkinek igazat kellett (kell) adni, nem volt értelme holmi érveléseknek, asztalveréseknek. Egyébként is azt mondják, hogy a hirtelen halál a legjobb, még akkor is, ha vannak (voltak) időszakok, mondjuk a pestisjárvány idején, vagy éppen napjainkhoz közeli időkben, amikor gyanúsan sok volt belőlük, de az elfelejtetés stratégiája már oly sikeresen söpört (söpör), hogy a szórakoztatásokkal el lehetett (lehet) terelni a figyelmet, a forgalmat meg a felvonuló tankok miatt. A láncháborúkkal párhuzamosan egyre gyorsuló ütemben fejlesztették a lánc-szórakoztatásokat, így aztán az emberi életmódok leginkább a láncdohányosok narkó-vesszőrohanásaihoz lettek hasonlóvá, és már-már forradalmi eufóriává mutálódtak. Az emberiség zöme tehát elmondhatta (elmondhatja) magáról, hogy mindenkor jó helyen volt (van), jó időben, és ez nem is változhat. Hogy is változna, hiszen az idő a Homo sapiens agyában, megjelenése óta egyhelyben toporog. Ugyanis képtelen megismerni igazi önmagát.
Az ember, sajnos „mindig mással” volt (van) elfoglalva, a faj óriási tömegei szinte önkéntelenül terelik el figyelmüket önmagukról, „nem érnek rá hiábavalóságokkal foglalkozni”, mert „dolgozni kell”, s folyvást a „kell” az úr, mintha az agy se lenne többre hivatott, mint a kiválasztószervek működései. Meg aztán „nem kell mindenbe bele gondolni”, hiszen „úgyis megoldódik minden”. De ki fogja megoldani? „Hát az idő!” Ja? Őt nem lehet felelősségre vonni, az egyes ember meg úgy tudja magáról, hogy „nem én voltam…” Nem miattam égett le a macska füle az ózonlyuk miatt, nem én miattam törtek ki a háborúk, nem miattam növekszik az infláció, nem miattam lesz egyre több a narkós, nem miattam léptünk (lépünk) be a háborúba, nem miattam lett (lesz) hiánycikk a cukor, a liszt, a zsír, a csokoládé és a WC-papír, nem miattam halnak ki a fajok, s nem én miattam pusztítják az Amazonas erdeit, és nem miattam vannak olyan kormányok, amilyenek vannak, és nem miattam rosszak az utak, és nem miattam nő folyvást a bűnözés, és nem miattam volt  covid sem, és nem miattam fejlesztik folyvást a fegyverarzenálokat, és nem miattam van egyre több abortusz, nem miattam omlottak (omlanak) össze a tőzsdék, és nem miattam szennyezettek a zöldségek, gyümölcsök, és még Csernobil se miattam volt, a Fradi meg végképp nem miattam kapott ki, és miért éppen én tehetnék arról, hogy alkoholista lettem, hogy drogos vagyok (leszek), hogy gyilkos lettem (leszek), hogy zsugori és egoista vagyok (voltam és leszek), és, hogy gyűlölöm a világot, mindent, mindenkit és utálom az életet…Hát vagyok én valaki, vagy valami ebben a büdös nagy világban. Tényező vagyok én? Dehogy, soha nem is voltam, és nem is lehetek. Én egy senki vagyok, mint bárki más ezen a világon. én csak vagyok, leszek valameddig, de addig csak gürizek, szenvedek, majd meghalok. Lényegében nem érdemes élni…
Nos, az értelmes lény eszmetörténetében az a tragédia történt, hogy legyilkolta legszebb képességét, hogy filozofáljon az életről, önmagáról, és mindenről. Elvette magától az időt, mégpedig azt a legfontosabb időt, amivel megmenthette volna saját faját, s vele a világot is. És ebből a szempontból elhagyott bennünket az idő, átfutott rajtunk, mint az emészthetetlen kotyvalékok a gyomron és a beleken, és ott maradtunk, önmagunkkal szemben tudatlanul ácsorogva egy létvákuumban, melyben már nem hajt többé a meggondolás szüksége, sőt a rágondolás gyötrelme sem szít tüzet a fejekben, mert csak fejek maradtak az agyakból, szépre nyírott gyíkfejek. Visszafordultunk az evolúciós létrán, mint gyáva harcos a csatában, negatív metafizikát és transzcendenciát kreáltunk magunknak, hiszen az a bizonyos Senki, az az egyetlen, aki (ami) mindenről tehet, ami (vagy aki) a Seholban honolva osztja parancsait leépített elmék számára. A Homo sapiens tehát, végeredményben nem „önmaga fölé” (szegény Nietzsche), hanem önmaga alá bukott, illetve önmagát buktatta önmaga alá, hogy soha semmikor, semmiben se lehessen bűnösnek találni, vagy találtatni, vagy fajtársai által megítéltetni, netán elítéltetni. Lehet, hogy magán kívül volt, de értelmén kívül biztosan, amikor, mindezeknek megfelelően kidolgozta a kollektív büntetlenség és megbüntethetetlenség, avagy az örökös kollektív ártatlanság elvét, mintegy felhatalmazva magát (faját) egy soha véget nem érő mentális és fizikai pusztítás-özönre, melynek csak ennek a felfuvalkodott, önmagát totálisan elhülyített faj kihalásával lehet vége. A dolog legbosszantóbb paradoxonja, hogy minden korban, korszakban és időben ez utóbbin dolgozott a legnagyobb lelkesedéssel (hévvel), és ma sem tesz másképpen.

„Az emberi természet valóban olyan jellegű, hogy a világból csak akkor tud kiemelkedni, ha megismeri önmagát, de az állatoknál is lejjebre süllyed, ha magát ismerni megszűnik. Mert a többi élőlényben az önmaguk nemismerése természetes, az ember esetében azonban ez fogyatékosszámba megy.” (Boethius).

Úgy használta eszét, hogy önmagát meg ne ismerhesse…

Lehet, hogy most csak dörög
S már többé nem jönnek a gépek
Tán tavaszi eső is hullhat valahol
Ezüstös halálba burkolódzott réten

Kiss Tamás: Fénykép

8

Mi. A hitté merevedett automatizmusok, és a hitté merevedett fixa-ideák…Hát rájöttem volna? Csak eddig nem tudtam kifejezni, szavakba önteni! Ti barmok! De már késő!
Mindennapi robot hatvan éven át, minden meggondolás nélkül…Automata-lét, idióta  magyarázatokkal. Kimagyarázkodás, hogy az egyre mélyebbre süllyedést boldogság gyanánt lehessen megélni. Nem értitek, mí? Persze, hogy nem…Elhessegetés minden nap, minden percben, minden szituban…Halogatás, minden nap, minden percben, minden szituban…És fixa-ideákkal való érvelés, mint az okok istenségével való takaródzás…Látszólagos megvigasztalódás…Zuhanás, zuhanás és zuhanás…Lényeg, hogy jól tudjatok aludni…
És mindeközben minden szar elfogadása. Legyen az akármi. „Langyos a sör, ha nekünk így is jó!” (Zorán). Nem emlékeztek rá? Hiába, na persze…

Tudjátok, tudod, mi az, hogy Volt?
Az, hogy most nincs és nem lesz soha!
Mint az a pici kis fehér virágszirom
Amit a szél tép le s repít tova
Egyenesen a földbe, majd a szikkadt mélybe
A végső örökös múlt nemlétezőségébe
Minden jelen  perc múlt is egyben
Élő és holt világ mindenkor visszafelé halad
Tested szétesik, ép elméd lassacskán elhagy
Tükrödet falhoz vágod, lelked egyedül marad

Halogatás, mellébeszélés, vígaszt adó félreértés
Ősidőktől örökölt lecke, jól megtanultad (megtanultátok)
Hogy önként dalolva tegyétek szerencsétlenné
Ámokfutásba zuhant „boldogságotok”
Mit mondjak Hölgyeim és Uraim: gratulálok!

Az ember egyik legfőbb tulajdonsága, hogy fanatikussá tehető, ráadásul saját élete, saját sorsa ellen is! Hát nem látjátok? Mondhatnánk, hogy ez a harmadik, a megtévesztett számára észrevehetetlenül kifejlődő és tomboló öngyilkos vonás…A fanatizmust persze sokszor a fixa ideák táplálják és vice versa, melyek mindennél erősebbek lehetnek…

Túlságosan halkan szól a halottak dala
Vigyáznak  ők arra, hogy ti ne halljátok már
Mert többé „ide” nem akarnak visszajönni soha
Hol rájuk is csak szörnyű rabszolgasors várt

De nem is hallhatod őket, hiszen lelked-agyad elhalt
Monotonon, mániákusan követed fantazmagóriáidat
S közben magadat és másokat is sárba taszítasz
Voltban tipródsz, jelened halott, jövődet eljátszottad

Nem érzitek, hogy büdös a szátok? Összevissza hablatyoltok, megállás nélkül ömlik a pofátokból a szó, mint a folyamáradat, a minden csatornánál szennyezettebb szemét-váladék, s ti, úgymond jóakaratúan okádjátok egymásra, közben meg magatokra is ezt az elfajzott trutymót, aminek már semmiféle élő kreatúrához sincs köze. Elég lenne, ha csak böfögnétek, dadognátok, mert úgysem értelmes egyetlen mondatotok sem. Egész emberi történelmetek értelmetlenségekből emelt trágyadomb! Ne higgyétek, hogy gyűlölködő vagyok, de a szánalom után is jöhet valami érzés, sőt a megvetés után is, de azt már nem lehet olyan egyszerűen kifejezni, hogy micsoda…Életetekben játszatták el veletek azt, hogy halottak vagytok…Ötezer generáción át! És mindent megmagyaráztatok magatoknak…A szar minden fokozata jó volt nektek. Most is jó? Vagy már nem is érzitek? Éreztétek valaha? Éreztetek valaha? „Nem lehetett, nem tudtam, nem engedték…Mert mi lesz akkor, ha elveszítem, ha megbetegszem, ha nem tudok új autót venni, ha oda lesz a vagyonom, ha nem keresek eleget, ha elhegy a kedvesem…” Mi lesz (lett volna), ha elkezdtetek volna gondolkodni? Volna… „Emberek”! Titeket úgy hívnak (hívtak), hogy volna! Lehetett volna, lehetne, de nem lesz soha…Az én pofám miattatok rángatódzik, tán már gyermekkorom óta. Miért is? Hát mert mindig valamiféle előre gyártott pofát, ábrázatot vártatok tőlem. Mindenki mást, de lehet, hogy mindenki ugyanazt az idióta, belenyugvó, szolgai, magát kezdetben tudatosan, majd észrevétlenül hülyének tartó mimikákat. Ez a sötétségbe taszítás nálam éppen, hogy felkattintotta a lámpást, és…És önkéntelen grimasz-áradat kapott el, csak úgy kvázi automatikusan. Én magam sem tudtam erről az egészről, ti meg totál meg voltatok (vagytok?) rökönyödve ezen az arcjátékon. Minden rám kényszerített pofátokat egyszerre kaptátok (kapjátok) vissza permanens grimaszaimban! Az idegorvos pedig csak nézne, nézne, nézne, aztán megszülne egy diagnózist, ami valami motoros defektus lenne, de „…nem zárható ki valami súlyos lelki sérülés gyanúja sem…” – mondaná a drága doki…”Nem zárható ki…” – nem, mert az kizárt, hogy „normális” emberek között valakinek az arca egyszer csak belekezdjen egyfajta grimaszfesztiválba.

Látom alusztok, most is csak alusztok
Bamba képetekkel sehol-világokba bámultok
Ti már születésetek óta nem vagytok
Halva született parancsteljesítő balekok

„Ahol hozzányúl valaki az emberi nemhez, sok réteg butaságot kaparhat le róla…” (Thornton Wilder). Akár „A mi kis városunkban” is, ha éppen a temetőt járjuk. Mondjuk a nyakon hordozható élő agytemetőt. Ihol egy háborús veterán fordul (fordult) be a sarkon, kék szemeivel a semmibe les, akna, fegyverropogás sehol, „vaszászló” leng az emlékezetben, kitüntetések halk neszei csörögnek süketülő fülekben…Milyen szép és megható! Neki se volt fogalma semmiről, csak ment, hősiesen rohamozott, aztán ez lett belőle. Az emberek általában saját lábukon, felhúzott idegekkel mennek el meghalni. Éppen babakocsikat tolnak át egy szép téren Valahol, csecsemőgagyogások fakasztanak mosoly-grimaszokat jól betanított mimikájú arcokon, aztán egy böffentés és vége mindennek. Tolják tovább a kocsikat, vezetik, egyre csak vezetik imádott utódaikat egy gyönyörűséges jelen özön-pillanataiban, ahonnan akár zivataros utakra is vezethet a táj. A magzatját kocsijában lötyögtető szülő (mondjuk anyuka), agyában lassan, de biztosan kikristályozódottá válik, hogy miféle fixa-ideát ültet be kisgyermeke agyába. Nyilván a sajátját, amiből aztán nem enged, hiszen ez a csecsemő az ő „szeme fénye”, gondolkodó gépmása. Mondjuk, meggyőződéses ateista, vagy egyfajta vallási szekta tagja, valakinek-valaminek, mondjuk egy mozgalomnak a feltétlen híve, pártfanatikus, sportklub rajongó lehet (lesz) – etcetera…A nagypapi is egykoron valakinek a „szeme fénye” lehetett, aztán az a fény egyszer csak kihunyt…Mert a nagypapi, amikor még apuci volt, úgy gondolta, hogy meg tudja (tudta) gondolni és fontolni azt, hogy mit fog csinálni (mit csinált), és meg is volt róla győződve, hogy ő, saját maga, mondjuk Kovács Lajcsi képes is volt (lesz) erre, de azért voltak (vannak, lettek) dolgok, amik félre sikerültek, de „nem baj” (nem volt baj), legföljebb újfajta szocializációs trükköket kellett (kell) bevetni, mondjuk, egy ideig tragikusabb pofákat kellett vágni, bizonyos gyűlésekre ildomos volt eljárni, hol fütyülni, hol tapsolni kellett, és ha csak babfőzelék volt, vagy az sem, akkor a „még jó, hogy ez van” szlogennel is lehetett (lehet) kanalazni, bár néha beugorhatott (beugorhat) egy főbelövés-gondolat, de minek, hiszen „az élet oly szép és csak egy van belőle..”, és mindig születnek (születhetnek) újabb fixa-ideák, „kapaszkodók”, hiszen „az csak egy dolog”, hogy háború volt, van és lesz, hogy a járvány ellen se lehetett semmit se tenni, hogy „egy fityingünk sincs már szívem…”, hiszen „úgy még sohasem volt, hogy ne lett volna valahogy…” , hát persze volt (van) is, de majd „az is elmúlik”, és különben is,  „…ez a mostani életünk, csak az egyik születésünk a sok közül, a következő élet sokkal jobb is lehet, hiszen akár milliószor is vissza kell térni valamiféle életbe, hogy aztán megszabaduljunk ezektől a megpróbáltatásoktól, mindenféle borzalomtól…”, mert miért is ne (?),hiszen nagy úr az izé, hogy is mondjam…Kampec. Megnyugodtatok?
Mert azért ne feledjétek, hogy nagy dolog „az összetartozás” (a nemzeti is), főleg akkor, ha ütlegelitek egymást. Nekem az a meggyőződésem, hogy le kell (kellett volna) lökni a sorsot a lépcsőn, vagy kilökni a századik emeletről, és meglátjuk, (megláthattuk volna), hogy ki patkolna el ettől az aktustól! De már késő, mert a hunyorgás maradt, minden világ nélkül.

„Hajszál híján” sikerült, de mégse…
Mert például 1942 valamely havában és napján, „A Világvégét Hitelesítő Társaság” kénytelen volt elismerni, hogy a pontos, időpontra előre jelzett vég nem következett be. Ugyanis, „A Long Island-Freeportból” azt jelentették, hogy, idézem: „A nap ma reggel hat óra harminckét perckor fölkelt.” (Ezt a hírt egyébként Thornton Wilder is megerősítette…).
Így aztán már akkor is oda lett az emberiség, háború nélküli, úgymond: békés kipusztulása.
Pech, nem? Helyette egy borzalmas klímaváltozás vette kezdetét, ami (valljuk be) ma is tart…
Sőt! Más „dolgok” is voltak (vannak), de fel se vesszük…Minek? Mert „…legfőbb feladatunk, hogy múltunkat megőrizzük és örökségünket átadjuk a következő nemzedékeknek…” Na! Nem tudom, hogy most éppen ki mondta ezt a napokban, ha éppen el lehetett látni, mondjuk öt méterre, de sokan megtették már…Hála nekik…Hogy a Homo sapiens minden egyede ÖRÖKÖS ŐS lehessen, érezze, hogy Ő ÖRÖK, és mindenek felett
ÖRÖKÖSE valaminek, amin nem lehet változtatni.
Állítólag, de ez aztán végképp nem biztos, hogy ük-ük-ük-ük-ük stb. apánk, valahol és valamikor ténylegesen is tagja volt (lehetett) egy különös társaságnak, melyről irodalmi szinteken is megemlékeztek, nevezetesen az „Ősi és Tiszteletre Méltó Emlős Rend Emberi Alcsoportjának”, mely állítólag kábé hétszázezer éves múltra tekint vissza. (Ha sokmindentől eltekintünk, akkor biztosan!) Állítólag a hatszázezredik közgyűlésükön választották meg elnöknek azt a bizonyos Antrobus urat, egykoron még Antropicust, aki kénytelen volt sokadszorra feltalálni az ábécét, a kereket, az emelőt, és a serfőzést. Elképzelhető, hogy akkorra már lerohadt a férfiak képéről a hosszabb szőrzet, és náluk is kibuggyant a mimika.
Innen vezethetett aztán egyenes út a rángatódzásokhoz. Én szegény, túlfejlett, kihaló poszt-emlős…Nem váltunk méltóvá az egyszeregyhez, az emelőhöz, a serfőzéshez, de főképpen nem a kerékhez, amiból a szekereken kívül mindenféle gyilokot is hordozó alkalmatosságot kreáltunk – puszta szeretetből és egybekből…Míg saját magunknak büdössé nem váltunk.
De az már a múlt, még, ha nem is a közeli. Dicső történelmünk során eltakarítottuk magunk körül a különféle „alcsoportokat”, így aztán mi vettük át – bizonyos értelemben – az ég madarainak, a csúszómászóknak, az uszonyosoknak, az ízeltlábúaknak, kígyóknak, kutyáknak, macskásnak és egyebeknek a szerepét. Megtanultunk gügyögni, gagyogni, sziszegni, nyekeregni, vicsorogni, trükkös módokon ölni, hogy egyre jobban megbecsülhessük önmagunkat és egymást is…De szép volt! Az alcsoport likvidálása után már csak az „Ősi és Tiszteletre Méltó Emberi Faj Csoportja” lehetett a társaság neve.
Aztán – pusztán az egyszerűsítés miatt – az „Ősi Emberi Faj Csoportja” következett, aminek már jómagam is tagja lehettem, ha tudtam róla, ha nem, hiszen akkor már automatikusan mindenki taggá vált, mindenhol, mindennek. Aztán egyszer csak lemaradt róla az „Ősi”, mert a tündérvilági robot-jövő vitriolos-szivárvány-világa mindent beterített. Ez lehetett a poszthumán-posztnihilista korszak kezdete, amidőn már minden élő és holt részecske és emberke, az össze-, majd szét-digitalizálódás okán (is), a poszt áldásos állapotába zuhant. Majd jött a csendes, avagy inkább néma politika, a ködök, a rémhírekbe való belenyugvás, hivatalosan is eltöröltetett a memento mori, helyette a jelenben való idillikus, érzés-érzet nélküli buli-lebegés áldásos állapota adta magát elő, szinte csak úgy önkéntelenül, besurranva az agy kiskapuin, hogy aztán minden fősodrú, gondolattól megszabadított szerencsés, saját elhatározása okán tegyen máglyára önmagában mindenféle poszt előtti „dolgot”, mint például a könyveket-könyvtárakat, az olvasás, éneklés, zene és mindenféle értelmetlen művészetnek nevezett idiotikus, avitt kacatot, aztán, a társas érintkezés humán-zajait, kacajait, hogy végre, önmagát teljesen érzés-, és érzéktelenítve „élhesse” meg kipusztulását…
Mi már az úgynevezett Örökös Ősök vagyunk…Illetve nem vagyunk és nem leszünk. 
A titkos jelszó csak annyi lehet, hogy SOHA.

Kiürültünk, mint holmi eldobott lábos
Nem főznek bennünk már semmi ehetőt
Halállal mérgezett tetteink, szavaink
Bennünk avattak fel milliónyi temetőt

Kiss Tamás legutóbb a Szöveten:

Kiss Tamás: Örökösök, örökŐSÖK