2024.03.02.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Kiss Tamás: Örökösök, örökŐSÖK

Kiss Tamás: Örökösök, örökŐSÖK

7 min read
„Azt mondták…” / És nem volt igaz. Utólag sem. Sohasem. / Jól belétek, beléjük, belénk sulykolták (sulykolják) / Mindig elhitték, elhittük, elhiszik – aztán megbánták, megbánják. / Késő. Mindig, minden késő.

Kiss Tamás: Fénykép (Részlet)

„Azt mondták…”
És nem volt igaz. Utólag sem. Sohasem.
Jól belétek, beléjük, belénk sulykolták (sulykolják)
Mindig elhitték, elhittük, elhiszik – aztán megbánták, megbánják.
Késő. Mindig, minden késő.
Pedig, mintha a kék eget adták volna, kék madarával
Csak közbe jöttek a szürke esők, hatalmas fellegek
Meg mindenféle repülő és zuhanó fémszerkezetek
Egyenesen a házakra, oda is, ahol a Pistike lakott
Valamikor, mondjuk úgy száz évvel ezelőtt,
Pedig megmondták, hogy „nem lesz semmi baj”
Nem is az a baj lett, hanem sokféle más
Remény és lélek szakadt le temetetlenül elveszve
A semmi maradt (marad) meg a levegőben susogón énekelve
Pedig „azt mondták” (mondják) megússzuk, minden oké
A komód meg a székek ma is elrecsegik, mi van s mi volt rég
A nagy asztal lábai meg majd dobognak hozzá
Az evőeszközök lesznek (voltak) a rézfúvósok
A tányérokból fröccsen ki a beléjük mert jövő, mint egykoron
A kávénál meg jön a végrendelet, mert a desszert elromlott
Mindig jól szórakoztak, (szórakoznak) az élettelen dolgok
„Azt mondták” Ti élők nagyon bolondok lesztek, vagytok
Mi csak recsegünk, ti meg köröttünk halomra haltatok (haltok)
A függönyök súlyos vélekedéseikkel egykedvűen lógnak
Néha engednek (engedtek) holmi szellőcskének és lomhán himbálódznak
Míg össze nem dől a kóceráj, vagy, mint megunt holmik szemétre nem jutnak
Mint akasztott ember sohasem szólnak, makacs nesztelenségben ragyognak
Vannak vagy hatan, egymás mellé láncolt élettelenek
Ők a századokon át ártatlanok, nem cselekszenek, nem beszélnek,
Nincsenek bennük gondolatok, szemmel, lélekkel vakok…

Kiss Tamás: Fénykép

Lis. Mostanában elfelejtem a végét…Lehet, hogy más sincs, csak vég. Minden pillanat egy kezdet, s egy vég. Egy pont, melyben ott van együtt a minden és a semmi. Öröknek csak az tűnhet, ami egy életen át tart, de a végén kiderül, hogy az sem az, az is semmi. Túl soká tarthat egy vég. Lehet, akár egy egész élet, maga a vég? Végfolyam?
Az én történetem is elmúlt, mivel egy idő után értelmetlenné válik. Az idő meghozza a felejtést, és eltemeti az emlékezést, az emlékeket.
Pedig milliónyi bölcs és nem bölcs emlegette az élet értelmét, megmondták, hogy mitől lehetsz boldog, de legtöbben ezt mondták meg, hogy éppen kiket és mit kell gyűlölni és elpusztítani. Merthogy attól leszel valahogyan boldog…
Az egyik legnagyobb boldogság, a nyaralás.
Az utolsó nyaralások egyike, úgy kábé huszon valahány évvel ezelőtt…Amikor már minden kiszámíthatatlanná lett. A part (most) akkor is impozáns volt, a homok is aranylott, bár szokatlan szürkés tónusokkal bírt, a Nap bujkálva sütött, s az állandó erős szél, mintha csak azért is fénycsóvái elé terelte volna a felhőket. Igen, jól emlékszem, szinte egyhuzamban jöttek mentek a felhők, de nem azok a bizonyos hófehér bárányfelhők, hanem sötétszürke, táskás, nehézkes fellegek, és sokszor szinte kirobbant belőlük egy-egy ezüstösen csillogó esőzuhatag. Az idősebb őslakosok csak rázták a fejüket, nem értették, bár azt is hozzá tették, hogy már vagy harminc éve nem olyan a klíma, mint azt megszokták. De nem volt már mit tenni…Utólag biztos vagyok (talán akkor is voltam) abban, hogy részben ez a totális tehetetlenség okozta az arcokra lerakódó, mintegy beléjük ivódó, fura mimika-lerakodásokat. Mintha kimerevedtek volna az arcok, megcsontosodtak volna a ráncok, s ha mozdult is valamerre a bőr, az sokkal inkább kényszeredett fintorok produkciója volt, mintsem a megszokott, simán egymásba áttűnő arckifejezések sora. Valami „én nem tudom, nem mondok véleményt, ne is kérdezzetek, nem tehetek semmit, már úgyis reménytelen…” „híradás” táncolt az ábrázatokon, bár úgy emlékszem, hogy akkor néha még úgy éreztem, hogy csak képzelődöm, de mostanra már tudom, nem is figyelhettem volna meg mást a nyaraló embereken. Persze mindenkinek más volt az arca, és szükségképpen az egyének egyedi egyetlenek voltak, de mégis, mintha az a bizonyos lelkiállapot, vagy micsoda, szinte uniformizálta a metakommunikációt, lényegében befagyasztotta a beszélgetések színskáláit, jégre vágta az eredeti gondolatokat, véleményeket. „Mintha folyvást felhők takarnák el a tudatokat” – gondoltam magamban. Mert én kivétel lehettem? Talán…Én lehettem az a nő, aki nem vakult meg agyilag (is), pedig kötelező lett volna? Mert hát láttam, és észrevettem! Saramago hősnője lettem?
Sunyiság is torzított a mentális légkörön, aminek különös arc-szem játékai vannak (voltak), na meg a hunyorgatás, amikor akarattal, vagy már automatikusan zárjuk be szemhéjunkat, s hagyunk egy kicsi rést, hogy mintegy bunkerból, vagy lövészárokból pásztázzuk a terepet, különös tekintettel mások hunyorgatás-minőségeire. A beszélgetéseket felváltották a hunyorgatás-értelmezések. Úgy gondolom ma is, hogy többnyire a lelki zavarodottságok automatikus, szinte tudattalan következményeiből adódó sunyiságból eredhet a hunyorgatás, mint valami automatikus elterelő hadművelet, nehogy az éppen aktuális „másik” belénk láthasson. A döbbenetes a dologban azonban az, hogy – meglátásom szerint – erről az egész folyamatról szinte semmit sem képes észlelni az általa szenvedő, de nem is tűnik számára szenvedésnek, legfeljebb bizonyos szituációkban kellemetlennek, bár azt is meg lehet szokni. Segít rajta az elhessegetés stratégiája, ami már (főleg mára) ugyancsak automatizmussá vált. ”Majd csak lesz valahogy, mindig is volt valahogy, elmúlik egyszer, vagy ha nem, akkor így is mehet tovább…” – és effélék. Én sem gondoltam mást akkor. Féltettem az életemet. Mert nem a napsugár észveszejtő erejétől hunyorogtak az emberkék. Az időjárás olyan volt, hogy napszemüveg nem is kellett, pedig az jó álca lehetett volna. A napvédő szemüvegek lencséin át azonban gyakran feltárulhat a gyanútlanul tágra nyitott szem. Talán a nyár is túl sötét volt már a napvédő szemüveghez a fényhiányban élő embereknek.
Az imádott tenger, többnyire haragos-szürke színfoltok tarkaságában játszott, néhol a zöld különféle ezüstös árnyalatai vágtak éles határvonalakat beléjük, a szemhatáron, hol az ég a tengerrel hál, és fordítva, színcsíkoknak tetsző átváltozások tűntek fel és múltak ki, különösen a hajnali, reggeli, majd az alkonyi időszakokban. A régi, megszokott aranyhíd, szakadozott, homályos foltokban ringatódzott a nyugtalan hullámok hátán, majd tűzpirosba fordulva süllyedt el a fokozatosan elfeketülő víztömeg gyomrában. Áhitattal telített ámulattal vártuk és bámultuk ezt a fura, rendkívül erősen melankóliába hajló természeti viselkedést, jobbára nagyobb tömegek álltak, szinte kimerevedett testtartással a partszegélyeken, lábaikat a kihülő homok szürkésfekete árnya ölelgette. Fura, szertartás-szerű eseménnyé váltak a szürkületből vaksötétbe hajló időtartamok, ahol a legfőbb úr a teljes némaság volt, melyet a tenger hullámainak partra való kitörései, mint földi-égi ritmusok tettek igazán emelkedetté. Lehet, hogy sokan imádkoztak is magukban, felrémlett bennük egykori lelki világuk, vagy éppen eldúdolták rég elrejtett kedvenc dalaikat, lábujjaikat a hullámzások ritmusára mozgatták,
s talán még a könnypatakok is elindultak szigorúvá dermedt arcok ránclabirintusaiban.
„A világ ura nem az ember, sohasem az volt, hanem az, aki Napot hozott és csillagot.”
Minden este ezt a mondatot mantráztam, mint újkeletű imát, mert abban a frenetikussá váló csendességben mindenképpen mormolnom kellett magamban valamit. Most is az a maggyőződésem, hogy mások se tehettek mást, kínzó lelki kényszerré vált a belső megszólalás, hogy találjunk valami „megfoghatót”, melytől mosolyra is húzódhatnak az ajkak, főleg, ha ezt a ritka mozdulatot senki sem veheti (vehette) észre.
Ezen a szigeten hirdette – utólag bele gondolva – kijózanító eszméit Zorbász, a gyakorlati nihilista, valamikor az előző évezred ötvenes-hatvanas éveiben, aki úgy megszokta az édenkertet, hogy már az sem kellett neki. Vagy félreértettem…Kazantzakisz regénye egyik bibliámmá vált. Így utólag, itt merevedvén egy koszos, nagy, semmire sem néző ablakban, már végképp érthető. Akkoron, egyfajta érdekes, de nem gyilkos nihilizmust vágyó, majd azt megölni képes lélekhullámzásban élt a világ, és persze kicsit én is. Utóbbi nem sikerült…
Zorbász számára a világ egy játszótér, melyben ő játssza az őszinte, az emberi mivolt nyers lényegét ismerő szerepét, és – most már tudom, hogy jogosan -, de ki is röhögi a faj minden álságos viselkedését, ripacskodó színészi alakításait. Mert meg kellett tanulnom, hogy az egész élet egy félrebeszélő, álságos képmutatás, az etikettek, a normák, a morálok, szinte szentesítik a gyilkolást, a sokféle lélektani kínzást, s mindezeket befedi a „jó” cselekedeteket hangoztató, tengerként hömpölygő prédikáció-óceán…Játék, és egyesek felhatalmazva érzik magukat arra, hogy másokkal (akik netán szintúgy emberek), eljátszadozzanak. Röviden: semmi sem komoly, mert, akiknek akként kellene viselkedniük, azok játékosok, nem különbek a rulett asztal elött ülő hazardőröknél, és a politikusoknak elnevezett alakok élet-halál tétekben játszanak a tudattalanított embertömegekkel. Utóbbiak pedig éltetik őket, sőt túléltetik velük önmagukat is.
Dása jut eszembe, aki szintén állt néhány ablak előtt, csak éppen Szentpéterváron. Valamikor 1914-ben és utána, azokban a borzalmas, véres időkben. Hát mikor is jutna eszembe az a néhány sor, melyben egy egész szerencsétlenség tolul fel a lélekben, pedig csak egy utcáról és tartozékairól van szó, de ennek a mainak szinte szükségszerű előzménye rezdül meg hangulatában. Persze szó szerint nem tudom idézni, rég volt már, amikor olvastam (Alekszej Tolsztoj regényét), de az impresszionista festmények színkavalkádjával vetekedő módon tárult fel előttem egy alapjaiban félelmetes környezet, az alkony hidegen piruló, elömlő tengere, mely egy ház mögül tolakodott elő, aztán egyszer csak zöldesre fakult. Ez a „fakózöld űr” (erre a kifejezésre jól emlékszem), számomra egy ködös szürkévé mutálódó, halálos mérgeket szállító köddé vált, olyanná, ami mifelénk következett be többszáz évvel később, de, míg azon a Tolsztoji égen megjelenhetett egy tisztán ragyogó csillag, addig nálunk kialudtak az ég fénypontjai. 1914-ben, vagy akár 1959-ben, a ködös, sötét esték, éjek riasztó világát még elűzték a kigyúló villanygömbök, még vidáman csilingeltek a lámpagyújtogatók, és szertelen trappolásokkal futottak a hintók, berregtek az autók mindenféle esti mulatságba, színházba, vagy bárhová, ahol találkákra várták egymást az emberek. Rég volt…A dédi férje Doberdónál esett el…A „kicsi” holttestét szinte a „minap” tettük ki az ajtó elé, fiatalabb nagybátyám Vietnamból nem került elő soha, mert oda vitték őt is, mint igen sok másik szerencsétlent, amiről egy kukkot sem lehetett tudni. 1963 körül, lehet, hogy éppen abban az évben, amikor Kennedy elnököt is meggyilkolták. Aztán ott is elszabadult a pokol…Nem tudni hol van, csak azt tudom biztosan, hogy nincs már…Meggyilkoltatták.

Kiss Tamás legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.