Amikor én csak a kopott szíjú, elárvult
Doxa karórát lestem a polcon, hogy
lába ne keljen az ájtatos sokadalomban,
Furcsa lett ez a fiúcska, hallom,
rokonság, vendégek, jóakaratú látogatók,
hangjukban tömjénes belátás, megbocsátás,
hátuk mögül Mamóm összehúzott szeme,
kezének az a csípőt kerülő fura intése:
Hagyd csak, szolgám, rájuk se figyelj,
tudjuk mi ketten jól, az éppen elég.
A jobb válla mindig kicsit magasabban,
mintha dőlni akarna éppen, ferde kútágas,
nikotinos nevetéssel, mentolos cuppogással,
s csak ámuldozunk ott, én meg Mamó,
hogyan, hogy senki nem látja, csak mi,
vállamon azt a sorsmadarat, a fülemhez búvót,
az acélkék szárnyút, a soha meg nem bocsátót.