Köves István: Megy a maga útján

Megy a maga útján

Köves István

Miért, senki nem tudja az okát,
egyszercsak kiapadt a patakunk,
majd hamarost az a halastó is,
amit táplált a nyiladékban, s eltűntek
vele a révülten rohangászó vörös
bajszú aprócska rákfiak, bamba békák,
a csapások, gyalogutak elgazosodtak,
a fák ágai egymásba csavarodtak, marokra,
lenn maradt a csodálkozó szájú falu, ó,
a kidőlő nyárfák, s körülöttük a ványadtan
sárguló sombokrok tövében a repedező föld.
Az őzek csigákra fanyalodtak azóta az erdőn,
az öregek végig üldögélnek a padjaikon, s
nem néznek egymásra sem, nem szólnak,
minden gazemberség megy a maga útján,
a latrok meg még nem is bujkálnak itt,
zsírosodva fölaláznak gangosan, mind
hiszik, úgy ér véget majd a világ, nem is
kell hozzá valami csinnadrattás világvége,
látják, harangjaink belebénultak a bánatba.