Ami addig paradicsomnak tetszett, az hamarosan pokollá változott. A nyirkos, penészes falak, a dohos bútorok, a lógó vezetékek, a szétfúrt falak, a rothadófélben lévő padló, a lemoshatatlan pókhálómaradványok, koromfoltok, repedések és pattogzó vakolatfoszlányok egyszeriben kísértetként vették körül a joggyakornokként dolgozó fiatalembert, és a kispesti albérlet, ahol addig élt, hirtelenjében mindennél nyomasztóbbnak tetszett. Emlékezett rá, amikor egyszer Görögországban, Szalonikiben lakott egy hasonlóan leharcolt lakásban: akkor sem látta először a fáktól az erdőt, és a mediterrán életérzés varázsától elvakítva később vette csak észre, milyen siralmas körülmények között is él igazán.

Ugyanilyen vaknak érezte magát Ádám korábbi, kispesti lakásában is, amelyet akármennyire szeretett volna az otthonának vélni, főleg a barátságos utcák és lakókörnyezet, valamint a munkahelye közelsége miatt, ám egy idő után kívül tágasabb volt neki. Ha egyedül volt az albérletben, démonok sokasága bújt elő a sarkokból és a mindenféle poros, szöszös, ragacsos és mohos zugokból, majd a falakon és a mennyezeten végigkúszva sötét árnyékot borítottak a kísértetháznak is beillő egykori MÁV szolgálati lakásra. A sokat tűrt kockaépület kívülről sem volt valami bizalomgerjesztő, belül pedig a legrosszabb hatvanas években érezte magát az ember, amikor a sötét és hűvös lépcsőházban botorkált.

A fiatalember már vendéget sem igen mert fogadni a házban, különösen nőket nem, ráadásul főbérlőjével, egy házsártos öregasszonnyal is rendre meggyűlt a baja, Rozi néni ugyanis leginkább az Indul a bakterház című filmklasszikus Banyájának, a Bűn és bűnhődés vén uzsorásnőjének és a János vitézben szereplő gonosz mostohának volt valamiféle keveréke a Vasorrú Bábával és az orosz Baba Jagával fűszerezve. Az öregasszony az a tipikus budapesti bérbeadó volt, aki a kisujját sem mozdította meg, hogy bármit is visszafektessen az általa kiadott lakásba, vagy bármilyen felelősséget vállaljon érte. Mindössze élvezte a jövedelmet, és úgy vélte, elvárásai lehetnek bérlőjével szemben, kötelességei azonban nem.

Rozi néni ódákat zengett arról, mennyi mindent tett az általa megörökölt lakásért; hogy mennyi mindent cserélt ki és újított fel benne: hogy ő nehéz zsúrkocsikon cipelt fel mindent valamikor tíz éve a második emeletre; hogy új terítőt, szőnyeget és szemetest vett; hogy a mikrónak, amit ő hozott, még a doboza is megvan, és végül, hogy ő kitapétáztatta és kicsempéztette a lakást, ami igaz is volt, de egyrészt az valamikor időtlen időkkel azelőtt történt, másrészt annak a munkának az igényessége hagyott némi kínálni valót maga után. A korhadó és penészes nyílászárókról nem is beszélve. A gízai piramisokat és a knósszoszi palotát is minden bizonnyal rendszeresen tatarozták, úgy Krisztus előtt 1500-ig. Aztán valahogy megfeledkeztek róla.

– Már az ötödik dolgot kéred, Ádámkám! Az ötödiket, érted! Adtunk neked új csillárt, hogy ne rázzon meg az áram, kaptál új villanybojlert, hogy legyen meleg vized, új WC-tartályt, amit most már le tudsz húzni, selyemfüggönyt, ami olyan, mint a legfinomabb brokát, hogy nyáron ne sülj meg a szobában, és most még ez is! Minek neked az a konvektor? Csukd be az ajtót, és akkor meleg lesz! Nem igaz, hogy nem tudsz vigyázni erre a lakásra! Tudod, az Olajfák Népe gyülekezetben, ahová eljárok, a felekezeti testvérek között van egy öttagú család, ők rendes, tisztességes emberek, és sokkal többet kínálnak ezért a lakásért!

Hát te meg sem becsülöd, milyen jó dolgod van, sőt, még le is lakod ezt a helyet! Ez színtiszta hálátlanság! Vedd tudomásul, hogy nem kötelező ám itt lakni! Egyszerűen hegyekben áll itt a penész! Ez biztos nem volt ilyen, mielőtt idejöttél volna, a Jutka biztos nem volt ilyen, meg a macskái sem, úgyhogy ez csakis te lehettél! Az előző lakók bezzeg sohasem panaszkodtak ennyit! – sopánkodott Rozi néni, aki sem brokátfüggönyt, sem élhető otthont nem látott valószínűleg még soha életében. Vagy talán csak a sajátját. A legfélelmetesebb az volt Ádámnak, hogy a vénlány tényleg teljes mellszélességgel el is hitte azt a sok sületlenséget, amit összehordott.

Valószínűleg az ifjú jogász volt az első rátermett lakója ennek az elátkozott albérletnek, aki jelezni merte a lakás problémáit. Ennek eredményeképpen ő volt az, aki közölte a rossz híreket; ő lett a bűnbak és a lefejezendő követ, nem pedig egykori lakótársa, egy vegán, hipszter bölcsészlány, aki ápolatlan macskáival, Fodorral és Bodorral kifejezetten szemétdombbá zülesztette le a Rozi néni szemében páratlan és uradalmi lakot.

A Jutka nevű, pizzafutárként dolgozó, valószínűleg enyhén depressziós lány eleinte azt állította, hogy ,,nem erőssége a takarítás”, ezzel pedig egyáltalán nem túlzott. Sőt, inkább csak szépített. A legkülönfélébb kacatok, kerékpáralkatrészek, szerszámok, sporteszközök és könyvek álltak hegyekben az előtértől a konyháig mindenütt, és Ádám egy ponton túl bármennyire is igyekezett takarítani és rendet rakni, tehetetlen volt a véletlenszerű limlomok entrópiájával szemben.     

,,Csak áldani tudom a napot, amikor megszabadultam Jutkától, a bicikliabroncsaitól és a pofátlan macskáitól… Ez azonban már a múlt” – emlékeztette magát Ádám, majd kifújta magát és visszatért a valóságba. Figyelmesen hallgatta új főbérlője, Gizi néni körbevezetését, aki valóban precízen és lelkiismeretesen végezte a dolgát. A joggyakornok tudta, hogy ezen a helyen bizton megtalálja a számításait, és életének új korszaka veszi kezdetét. Ránézésre minden olyan tökéletes volt, ráadásul a munkahelyétől sem került sokkal távolabb. Meg sem fordult a fejében, hogy bármi is félrecsúszhat.

– Van azonban egy aprócska gond – fűzte hozzá a végén a tulajdonos különös hanghordozással, miután a fűtés működését is bemutatta – tudniillik a víznyomás az nem az igazi. Az előző lakók is jelezték már ezt, és én is rengeteget telefonálgattam az ügyben, de a többi lakás állítólag rendben van, a közös képviselő pedig minden alkalommal elhajtott, de ígérem, valahogy majd csak megoldjuk. Legfeljebb egy-két nap. Ha megnézed, egyébként van víz, csak hát… néhány másodperc után ilyen lassan csordogál – nyitotta ki Gizi néni a mosogatócsapot. – Ez ilyen. Nem olyan tragikus, nem igaz? Ugye nem az?

Ekkor még tényleg nem volt az. A beköltözés napjáig valóban úgy vélte Ádám, hogy ez igazán nem nagy ügy, és komolyabb problémákat is elintézett már, és ez tulajdonképpen így is volt. Ennek ellenére rövidesen megértette a fiatalember, hogy a víz annyira elemi szükséglete még a legvárosiasabb, legmodernebb embernek is, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Olyan volt, mintha lelassult volna az élet a szó legrosszabb értelmében: egy kancsó megtöltése vagy egy fürdés háromszor annyi időt vett igénybe, a mosógép pedig valóságos időgéppé vált, ugyanis azt jelezte, hogy már csak egy perc van hátra a mosásból – méghozzá egy teljes órán át, megrekedve a hatvanas számrendszer e furcsa bűvöletében.

Cselekedni kellett. Az első nyom Gizi néni unokaöccse volt, Tibor, aki állítólag vízvezeték-szerelőként dolgozott. Elvileg ő látta is korábban, miről van szó, ezért érdemes volt olyan szakemberhez fordulni, aki már képben volt. Ádám biztosra vette, hogy pillanatok alatt megoldódik a probléma, de meglepődve tapasztalta, hogy Tibor még csak megnézni sem hajlandó a helyszínen, mi a helyzet. Attól tartott, hogy a plombához kell nyúlni, ahhoz neki pedig nem volt jogosultsága, ezért inkább nem is vállalta a feladatot, de az sem derült ki egyértelműen, hogy végül is volt-e a lakásban személyesen bármikor is, ahogy Gizi néni emlékezett rá, vagy sem.

– Én nem nyúlhatok hozzá, kedves uram. A háznak a saját vízszerelőjével vagy a Vízművekkel kellene beszélni. Azt ajánlom, hívja fel a közös képviselőt, ő biztosan tudja a ház szerelőjének az elérhetőségét. Sajnos én nem tudok segíteni – jelentette ki Tibor, így Ádámnak új nyomon kellett elindulnia. A közös képviselő, bizonyos Ilona azonban nem mutatkozott túl segítőkésznek, ezért felemás eredménnyel zárult az újabb beszélgetés. Ádám megértette, miért mondta Gizi néni azt, hogy a közös képviselő, mint gyakorlatilag a legtöbb magyarországi tisztviselő a hierarchia tetejétől az aljáig, ,,csak dísznek van”.

– Nem is értem, nem is értem, fiatalember. Melyik lakás? A 29-es? ki ott a tulaj? Ja, a Novákné Gizi! Nézze, egyik lakó sem panaszkodik a víznyomásra, folyton csak maguk. Nem a házzal van a baj. Nem a házzal. A háznak nincs is egyébként saját szerelője. Mi az, hogy saját szerelő? Mindenki intézze el magának, felnőtt emberek vagyunk, nem igaz? Ha már annyira akarja, adok Önnek két telefonszámot. Van egy jó barátom, Béla, ő biztosan olcsón dolgozik, de ha plombálni kell, ahhoz ő sem nyúlhat. Egy minősített, de jóval drágábban dolgozó szerelőt is tudok ajánlani, Jenőt, ő azonban elég elfoglalt szokott lenni, mert népszerű szerelő itt a városban.

– Nem hiszem, nem hiszem, hogy a plombánál van a baj – állapította meg látatlanban, a telefonon keresztül diagnózisát Béla, a szakember. – Szerintem egyesével nézegesse meg a csaptelepek szűrőit, sőt. javaslom, hogy vegyen vízkőoldót. Áztasson be egy rongyot, bármelyik boltban kapható, aztán tekerje a csap köré. Az minden bizonnyal megoldja a problémát. Ha mégsem, akkor csörögjön vissza, rendben? – hárította el a munkalehetőséget a szerelő. Amikor pedig Ádám óvatosan megjegyezte, hogy az nem valószínű, hogy egy lakásban egyszerre duguljon el az összes lefolyó és vízkövesedjen el az összes szűrő, Béla annyit fűzött hozzá:

– Miért ne? Ami megtörténhet, az megtörténik. Murphy törvénye. Ennyi. Miért ne mehetnének tönkre egy időben? Ne haragudjon, sietek, ha nem oldódik meg, hívjon vissza, de mondom, nem hiszem, hogy plombálni kell, de ha mégis, ahhoz én nem nyúlhatok. Mindkettőnknek jobb, ha nem túráztatjuk egymást, én kimegyek, maga fizet, aztán lehet, hogy semmi baj nincs. Értem én, hogy maga nem szerelő, hanem jogász, de ennyit azért már igazán megcsinálhat mindenki. Az én időmben már a gyerekek is villáskulccsal meg kombinált fogóval rohangáltak. Csukott szemmel szereltük szét és raktuk össze a gázkazánt.

Ádám egészen biztosra vette, hogy nem egy-egy csapot érintő, hanem rendszerszintű a lakásában uralkodó anomália, és habár adott egy esélyt Béla tanácsának, a vízkőeltávolítás zsákutcának bizonyult. A fiú nevetségesnek érezte magát, ahogy a szűrőket törölgette és a csapokat rongyokba bugyolálta, ráadásul ironikus módon nem tudott kezet mosni sem a vízkőoldó után, hogy mást csináljon, amíg a szer hatni kezd. Fel kellett hát hívni az úgynevezett drágább szerelőt, ezért Jenőn volt a sor. Jenő azonban, mint menő sztárszerelő, akinek már évek óta külön stábja volt, annyival letudta a dolgot, hogy ,,ő nem ér rá időpontot egyeztetni”, és, hogy ,,majd egy ügyintéző kolléganő hamarosan visszahívja magát, hogy időpontot egyeztessenek”.

Mivel az ügyes-bajos telefonálgatás részben munkaidőben történt, Ádám elhatározta, hogy megvárja a műszak végét, és közben olyan eltökélten figyelte telefonját szinte másodpercenként, ahogy a görög Argosz vigyázta nyáját, vagy ahogy a sumer Humbaba óvta a cédruserdőket az ókori eposzokban. Árgus szemek ide vagy oda, a telefonhívás elmaradt, és korábbi hivatalos teendői miatt Ádám egyébként is tudta, hogy nem reménykedhet visszahívásban. Amikor egyszer NÉP-kártyát akart intézni magának a Mennyei Közszolgálati Banknál, akkor is ugyanígy járt. Egy Kázmér nevű munkatárs visszahívást ígért neki, ez azonban sohasem történt meg.

Kezdte magát úgy érezni a fiatalember, mint Banános Joe abban a bizonyos Bud Spencer-filmjelenetben, amikor az okmányirodában két hivatali ablak küldözgeti őt körbe-körbe egymásra mutogatva, de jogászként hasonló bürokratikus útvesztőkkel találkozott Ádám munkája során is, ahol, ahogy tapasztaltabb kollégái mondták neki, ,,mindenki egymásnak dobálja a forró krumplit”, amíg valakinél fel nem robban a bomba. Semminek nem volt gazdája, és mindenki csak a vállát vonogatta. Mindenki tovább görgette a problémát, mint a galacsinhajtó bogár a maga göngyölegét, mígnem félő volt, hogy hamarosan lavina lesz belőle. Méghogy a szkarabeusz szent állat…

A kétségbeesett Ádám kollégáitól próbált segítséget kérni, akik próbáltak humorral hozzáállni a dologhoz: volt, aki arra biztatta, hogy csöngessenek át egy csinos lányhoz és zuhanyozzon nála, vagy hívjon egy női szerelőt, olyat, amilyen bizonyos felnőttfilmekben szokott előfordulni; más azt ajánlotta neki, tanulja ki a vízszerelés fortélyait, mert ,,ha gázszerelőként ilyen sikeres karriert lehet befutni ebben az országban, akkor egy vízszerelő előtt is nyitott még a pálya”, de olyan is volt, aki Weöres Sándor pentameter-sorát idézte Az éjszaka csodái című versből: Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő. Ádám kételkedett benne, hogy akár Tóth Gyula (aki a költő korában mellesleg valóban létezett), akár bárki más egyáltalán hajlandó segíteni neki az egész városban.

Víznyomás nem volt, a fiú vérnyomása viszont már az egekben volt a tarthatatlan állapotok miatt. Tucatnyi telefonszám, amelyek állítólag éjjel-nappal, sürgős esetekben is hívhatóak voltak, foglaltat jelzett, és Ádám egyre cinikusabban állt hozzá a ,,hívjon bátran” és a ,,keressen bizalommal” típusú közhelyes vállalkozói szlogenekhez. A sors fintora, hogy Ádám a postaládájában éppen egy vízszerelő szórólapját találta meg, de a Róbert nevű mesterember ugyancsak légből kapott megállapításokkal házaló szélhámosnak bizonyult. Gizi néni, aki minden tőle telhetőt elkövetett, ugyancsak értetlenült állt az eset előtt, hogy miért nem hajlandóak a szerelők még csak arra sem, hogy megvizsgálják a dolgot.

– Hiszen ott a kiszállási díj, nem igaz? Ha tud segíteni, ha nem, a pénzét így is, úgy is megkapja, akkor meg miért nem akar egyik sem dolgozni? Jaj, fiam, ez nekem teljességgel fölfoghatatlan! Még a füle botjukat sem köllene megmozgatni, aztán máris mennyit kereshetnének vele. Kevés a szakember, aztán az a kevés is, aki van, aminek a fele amúgy is kontár, hát azok is úgy el vannak kanászodva, hogy csak na. Azt hiszik, bármit megtehetnek az emberrel. Még jó, hogy nem tartunk ott, hogy azt mondják, te vagy én szereljem meg a csöveket, aztán még fizessük is ki őket a szíves tanácsukért… Régen nem volt ám ez így, nem bizony, édes fiam!

A fiatal jogász eljutott arra a pontra, hogy valóban kezébe vegye az irányítást, és maga próbálja felismerni és megjavítani a problémát. Kivéve, ha valóban a plombához kell nyúlni, emlékeztette magát, mert a plomba az egy olyan misztikus és megközelíthetetlen valami, az egy olyan misztérium, amihez csakis a még titokzatosabb Vízműveknek van joga hozzáférni, ahogy a frigyládát is csak egy beavatott zsidó főpap tekinthette meg a jeruzsálemi templom elfüggönyözött szentélyében, és azt is csupán évente egyszer. Egy ilyen frigyláda lapult Ádám fürdőszobájában is, ami isteni titkokat, tudniillik a víznyomás és a normális, élhető hétköznapok rejtelmeit hordozta magában.

,,Ha van távfűtés, akkor most már van távvízszerelés is” – mosolygott magában keserűen Ádám, amikor a telefonon keresztül okoskodó és hümmögő szerelőkre gondolt. Ennyi erővel a tudakozót is felhívhatta volna. A szerelők sejtelmei és internetes kutakodásai alapján több elméletet is felállított magában a joggyakornok és immár önjelölt vízszerelő, amelyek közül az egyik az volt, miszerint a vízóránál eltömődhetett valami. Ezt erősítette meg Ádám egy barátjának édesapja, Gyula is, akiről úgy fogalmazott a fia, hogy ,,három házat húzott fel egymaga” és, hogy ,,fater mindenhez is ért”.

– Nézze, kedves Ádám – szólalt meg az öregúr rekedtes, dörmögő hangján – a plombához nem nyúlhatok, de ha egy kis kalapáccsal megkocogtatja a vízórát, és utána a víz rendesen folyik, akkor ott lesz a probléma. Akkor van ott valami kosz, vagy elhasználódott valami, vagy eltörött, ezt én így messziről nem tudom megmondani. Azért van eleinte nyomás, mert a víz cseppenként összegyűlik, és amikor megnyitja a csapot, akkor az elején van benne még annyi szufla, hogy az kijöjjön, de utána valami nem engedi tovább, és elzáródik. Jó eséllyel dugulás van valahol a rendszerben, fiatal barátom.

Az biztos, hogy nem a csapokkal van a baj és ez nem vízkő, hanem központilag nem jó valami. Komolyan, én nem is értem, milyen emberek vannak. És ezeknek papírja van erről, hogy szerelők? Melyik piacon vették? – fakadt ki a szakemberek hozzá nem értésén Gyula bácsi, aki sokkal jobban elmagyarázta a lehetséges problémát öt perc alatt, mint az állítólagos mesterek az elmúlt két napban együttvéve. Ádám tartott attól, hogy olyan nézze meg a helyzetet, akinek nincs meg a megfelelő végzettsége, és ha még nagyobb kárt okoznak, esetleg rajta csattanjon az ostor, de elérkezett arra a holtpontra, amikor már csak azt szerette volna, hogy ez az egész jó legyen.

Be kellett látnia, hogy még ezzel a drámai közjátékkal együtt is összeteheti a két kezét, hogy megszabadult Rozi néni szellemtanyájától. Mégis keserédes nosztalgiával emlékezett vissza arra, amikor régi, kispesti albérletében a Niagara-vízesést és a dél-amerikai Iguazút idéző óriási, forró vízsugár zúgott alá a csapból, amely valóságos oázisnak tetszett neki. Még akkor is, ha régi lakásának fürdőszobájára gondolt, ahol a mosógép mögött még mindig Fodor és Bodor macska kitakaríthatatlan szőrszálai kísértettek, és ahol egy grillsütőhöz hasonló retró fűtőtest volt az egyetlen mentsvár, hogy ne változzon a fürdő is a WC-hez hasonló alvilági penészbirodalommá.

Már majdnem teljesen feladta a reményt Ádám, amikor szembejött vele egy online hirdetés. Kétség sem fért hozzá, hogy a szilícium-völgyi algoritmusok hálójába került, amelyek már napok óta figyelhették és elemezhették, milyen kulcsszavakra és oldalakra keresett rá a fiatalember. A hirdetésben egy csöpögő csaptelepet ábrázoló logó szerepelt, körülötte a ,,Sziki-szaki Kft.” felirattal, ami nem volt túl bizalomgerjesztő, de tökéletesen beleillett az erőltetett szójátékokat és agyonhasznált vezetéknév-variációkat felvonultató magyar vállalkozásnevek fájdalmasan hosszú sorába.

A hivatalos weboldalon mindenféle színes, villogó, ugráló giffek, a WC-pumpát nundzsakuként forgató bajszos szerelőfigurák, mosolygó mosdókagylók, nagyokat pislogó, integető vécécsészék, csővezetékek, szupermáriók és egyéb elcsépelt illusztrációk hirdették, hogy a cégnek több ezer elégedett ügyfele van, 4,3-as értékeléssel az 5 csillagból. Emellett ízléstelenül kiválasztott, aláhúzott, félkövér, világoskék alapon sötétkék betűkkel sorolták fel a vállalkozás szerelőinek nevét és elérhetőségeit. ,,Budapest és környéke teljes területén! Hívjon akár most!” állt a felhívásban. Ádámnak nem maradt más választása.

– Persze, persze, oda tudunk küldeni valakit. Plombálás? Bontás? Semmi gond. Csak a legjobbakkal dolgozunk. Számla? Természetesen. Hogyne. Persze, hogy adunk. Azért készpénz legyen Önnél. Hogy mennyi? Hát, a kiszállási díj, ugye az üzemanyag, a parkolás, a ráfordított munkaórák, adott esetben a matricák, hát, az úgy összesen olyan ötven-hatvanezer forint. Mármint az, hogy kiszálljunk, és ránézzünk, mi a hiba. Ha dugulásról van szó, akkor az még olyan tíz-húszezer forint, ha bontani is kell, akkor olyan kilencven körül fog megállni a történet, szóval jó, ha legalább egy százas lesz magánál. Ez alatt az ár alatt mi nem dolgozunk. Az új plombát majd a Vízművek fogja feltenni, az még egy olyan tíz-tizenötezer forint lesz, úgy készüljön.

Megint ez a titokzatos Vízművek. Az ifjú ügyfél megdöbbenve tapasztalta, hogy milyen tarifákkal dolgozik az egyetlen szerelő, aki hajlandó egyáltalán szóba állni vele az egész városból, és első körben inkább gondolkodási időt kért. Megkérdezte Gizi nénit, aki természetesen biztosította afelől, hogy tulajdonosként fizetni fogja a szerelés költségeit, Ádám azonban eljutott arra a pontra, hogy már ő maga is fizette volna a szerelést, csak ihasson meg egy pohár vizet anélkül, hogy közben virágba borulnának a kaktuszok a nappaliablakban. Ami pedig egy elég hosszadalmas folyamat volt, tekintve, hogy ezek az egzotikus növények évente egyszer voltak csak hajlandóak ezt megtenni.

A kaktuszokkal és a púpjukban vizet gyűjtő tevékkel ellentétben Ádámnak nem volt hol tartalékolnia magában vizet, és csak azért nem érezte magát egy sivatagban, mert tikkasztó nyár helyett kora ősz volt éppen. Így is azonban egy olyan hajó fedélzetének látta lakását, amely körül ott van a sós tenger, amelyből azonban egy kortyot sem ihat, különben belepusztul. Már ott volt a Mennyország kapujában, mégsem nyerhetett bebocsátást, ráadásul rátört egy különös gondolat, hogy a Sziki-szaki Kft. munkatársai nem csak a plombát és a falat, hanem talán a Mennyország kapuját is szét fogják bontani, ha a lakásába engedi őket.

Mielőtt visszahívta volna a vízszerelőt, a fiatalember a fürdőszobába ment, és gondosan szemügyre vette a sarokban lévő vízórát. Nem akarta elhinni, hogy ennyire bonyolult legyen a dolog. Elvégre is nem egy elhanyagolt állapotban lévő kísértetházban lakott. Ez már nem Rozi néni ócska kuplerája volt, hanem egy álmainak és céljainak megfelelő otthon. Amint ezen érzések mentén vándoroltak gondolatai, egyszer csak észrevett egy fémes fényű fémgömböt közvetlenül a vízóra fölött. Nagyon úgy tűnt, mintha forgatni lehetne, akár egy csapot. Ádám megnézte magát a gömb tükrében, majd lassan megmarkolta, és minden bátorságát összeszedve elkezdte balra, vagyis lazító irányba fordítani a szerkezetet egy kósza ötlettől vezérelve.

Miután eltekerte a gömböt, várt néhány percet, mintha élete legnagyobb döntésére készülne éppen, nagyot sóhajtott, majd a mosdókagylóhoz ment. Tudnia kellett. Mielőbb. Megnyitotta a csapot. A víz a szokásos lendülettel csobogott, Ádám pedig lélekben már felkészült rá, hogy a vízsugár hamarosan vékonyodni kezd. A csap azonban ugyanolyan sebességgel ontotta magából a vizet, éppen úgy, akár egy rendes, valamirevaló csap. Ellenőrizte a fiatalember a mosogatót is, ahol legnagyobb örömét ugyanezt tapasztalta. Végül a zuhanyrózsa következett, ami a fiú ámulatára valóságos Viktória-vízesésként borította gőzbe az egész zuhanykabint.

Egyik szerelőtől futott a másikig, pedig a megoldás egész végig ott volt az orra előtt. Ezt egyik szakember sem mondta neki. Mindössze a főcsapot kellett megnyitni, amely ki tudja, milyen furcsa okból volt addig zárva, és mit csináltak vajon vele az elődei. Ez ugyanolyan rejtély volt, mint az, hogy élték túl az előző lakók eddig víz nélkül. Egy pillanatra eszébe jutott a fiúnak, hogy talán a szerelők bölcsessége volt az, hogy nem mentek ki mindenféle vaklárma miatt, amikor épp elég dolguk volt, és kiderült, hogy ő maga is meg tudta oldani a gondot. Aztán rájött, hogy a szerelők egész egyszerűen ráhibáztak, de egyébként akkor sem mentek volna ki, ha az egész lakása elúszik, és ő milliárdos összegeket ajánl fel ezeknek az evező nélküli árvízi hajósoknak fizetségül.

– Hiába – jelentette ki Árendás Ádám diadalittasan és jó hangosan, amint a nappali kanapéjára huppant – ebben a városban, ebben az országban már mindenki vízszerelő, gázszerelő, villanyszerelő, festő, burkoló, kőműves, ács és lakatos. Ezermesternek kell lenned, hogy túlélj valahogy. Másképp nem lehet. Másképp már nem lehet. Még ha úgy is érzi az ember, hogy nem ért semmihez, akkor is talán sokszor jobban ért ahhoz, amit éppen csinál, mint az, aki úgy érzi, mindenhez ért, de még ahhoz az egy dologhoz sem ért igazán, amit elvileg tudnia kellene. És amit még csak meg sem próbál.

Ocsovai Ferenc prózája legutóbb a Szöveten:

Ocsovai Ferenc: Időjárás-jelentés