Köves István

KALAPLEVÉVE KÖSZÖN

1.
A madárijesztő-alkatú, sápadt, vézna Kafka
(nem szegény Margitunk, ő két effel,
hanem a prágai „bogaras”, a Franz),
nyáron naponta lement a bársonyos folyóhoz,
és leúszta ott akkor azt a másfél-két kilométert,
a magára-magának kiszabott, kirótt távot,
előtte és utána is tornázott egy keveset a
Vltava-parton, hogy aztán jó lelkiismerettel
asztalhoz üljön és megírja azt a tíz-tizenkét lapnyi,
magának kiszabott, előírt remekmű-penzumot,
mert sohasem tűrte, hogy bárki is megmondja
neki, mikor, mennyit kell még teleírnia,
maga szabta meg magának hozzá az ütemet,
a tempót, amivel belubickolta magányosságát
a Moldvából a hírbe, a halhatatlanságba

2.
nekem meg most vénségemre nem hajlik a térdem,
hirtelen merev lett, ami eddig készségesen hajlott,
a porcok miatt, mondják nekem, dacoskodik,
pedig a dombtetőn lehetne is már térdre rogyni,
végre kényelmesen elheverni, készülgethetne
bódult fejemben a rég várt mámormemoár terve,
melynek mélyén megint a honvágy, az anyanyelv
szomja, divatosabban: a fujtogató homesick bujkál,
ahogy a lomha, fényverte tehéncsorda legelget
a készségesen elélapuló zöld hersegőben
lassan haladva, megfontoltan, elterelhetetlen,
fűcsomóról fűcsomóra harapva bő nyállal

3.
Izlandon is nagy a csend, mintha a vécére is
fölcipzárazott, kapucnis anorákban mennél,
mintha bolti neonkék cukrosüveg-búra alatt,
de nem a lemondás csendje, a beletörődésé,
csiklandani kész, tömött vattahalommal töltött
hátizsák, melynek szíja mégsem húzza a vállad,
inkább az udvarias csend, két köszönés közötti,
a várakozásé, a koreografált lendületvételé,
nem az óvatos félelemé, hanem a rügyfakadásé,
nem a befagyott jégvilágé, hanem az olvadásé,
madárszárny azt nem összetöri, simogatja csak,
a gomolygó gondolat csendje, nem az elhallgatásé,
a gyertyagyújtás, a tüdőtágító lélegzet áhítat-csendje

4.
Ahogy itt is csak hallgatnak a hegyek. Miről, miért,
tudják a kitárt combú, vérbőn várakozó völgyek,
meg az ügyeléshez sorakozó árnyékbarna tölgyek,
bölcsességük a csend, az őrzés és az emlékezés.
Kié a hegy? Aki kalaplevéve köszön neki, azé,
aki a fészekhullott madárfiat hazamenti, fölneveli,
rá se figyel a hegy, hova húzza hátára a határvonalat
atlaszában a fürge földmérő és az oldaltáskás térképész,
nem ügyel hőkamerákra, sem tereptarka térfigyelőkre

5.
Heverek némán, hallgatgatok, végleg eltűnni igyekezve,
mint ki a halálát éli és az életét már csak emlékként hallja,
sajog bennem a hiány, hogy nem old kékítőt a költő anyja,
ha értik, mire gondolok, és bólogatok magamban, bízva,
körben hegyek és völgyek, erdők és szántók, gyöngypatakok,
de még a húgyszagú vasúti budi is a haza, hol ma gyakran
farosttáblák és álcahálók mögé rejtve sunnyog a málló múlt,
mindhiába, mert még mindig tettre bíztat a hajnali hűs szél,
s a körtefa göcsörtös ágáról rám bólint a billegve köszönő rigó:
Mi van, öreg? Mi van, öreg? Merre csörög a dió?