Ádám Tamás

A bagoly szeme

Pál József

A madarakat, a madarakat még látom
ma is. Ültek a nyújtózkodó fákon, lombok
kabátja mögött mocorogtak, néha elszólták
magukat, halkan énekeltek, felröppentek,
ha hangosabban vertük az írógépet. Kihallgattak
bennünket, félelmük erősödött. Fojtott korban
a lengyel helyzetet értékeltük, szorítottunk
nekik, becsültük bátorságukat. Tán Zagyvarónán
feszegettük a határokat, lecsapoltuk az indulatot.
Haragos felhőből alkohol csöpögött. Irodalmat
hozott a szél, mindenre tudtad a választ,
szorosabbra húztad sálad. Halkan szóltál, hogy
egy metafora billeg, és a szövegkörnyezet
kidobja a központi mondatot. Szerkesztetted
az életet, mindvégig megmaradt az égető láz.
Bekopogtál hozzám, ajtót nyitottam, huzat
szaggatta sima hajad, egyszerű kérdésekre
sem találtam a választ. Kávét ittunk, hogy
józanodjunk. Kávészínre váltott az alkony is. Egyre
nagyobb lett az antennába kapaszkodó bagoly
szeme, mintha erősödött volna a kétségbeesés.
Végül elkészült a portréfilm, ott porosodik valahol
a művelődési ház fuldokló raktárában. Minek
kiszabadítani. Antikváriumokban keresem
a Szalmakomiszárt. Így, egy esszel. Nekem
elárultad, tudatos csonkításnak vagyunk
szemtanúi. Novellák csokorba gyúrva. Ma is itt
járnak közöttünk a népbiztosok. Szalmából
fonták őket, de a golyószóróik eredetiek. Ütötted
a betűket, majd egy demizsonnal nekiindultál
a világnak. A Medves sűrű bokrai utat nyitottak,
nehezen találtál haza. Három nap és három éjjel
simogattad az elfekvő fák derekát, a háncs alól
férgek másztak elő. Betört koponyád jelezte:
a gondolkodó líra veszélyes terep. Ilyenkor
elakad a nyomozás. Fanyar füstbe markol
egy csontos kéz, felszakad a fércelt ég.