Határozottan bontottad a szövegek kerítéseit,
jókedvűen törted darabokra a gondosan formázott
szegélyléceket, mintha az életedet írtad volna.
Ehhez igazítottad a kocsmákat, amelyekben
csillogó szemmel meséltél a sorok kacagó
könnyedségéről, máskor mélységéről, és a lét
elviselhetetlenségéről. Ez a vacogtató kettősség
létezett már akkor is, menekültél a tavasz elől,
fagyott orrú kutyákat vigasztaltál, zuhanó madarak
csapódtak tenyeredbe. A versek segítettek
egy ideig, Tandori szavai átlendítettek a szellem
világba, ahonnan nincs visszaút. Hallom a köhögésed.
 
Palócföldünk szántásain olvastad a csillogóan
zsíros barázdákat. Fáztál, szobrot állítottál az esőnek.
Lódenkabátodból víz csöpögött, befolyt az aknákba,
majd visszabugyogott. Csak legyintettél a fröcsögésre,
az értelmét vesztett ámokfutásokra. Nem engedted,
hogy félig szeressenek. Fröccsöket ittunk, könnyed
keserűségünk a pohár alján keményedett. Félve
festettem le a befogott képet; súlyos soraid között
kormos mélység tátong. Megadtad magad, bőröd alá
petróleum szivárgott. Az Írók boltjában találkoztunk,
átöleltük egymást. Még nem döntötted el, utolsó
művednek mi lesz a címe. Egy pusztuló nyakkendő
halcsontcsipesze kiemelést javasoltam. Máig nem
tudom, mikor hagytál ott, abban a kegyetlen versben.