Mindnyájunk vágya jelet hagyni a világban,
ha csak karcolatnyit is.
A „nem halok meg egészen” nem újszerű dolog,
régóta vágyott kelengye, mit ki-ki varrogat magának,
kiben fikarcnyi művészlélek szorul,
talpalatnyi piedesztálra, vagy legalább reliefre gyúr.
Földi öröklét nem adatik senkinek – majd a menyben –,
oda meg csak menjen az, ki annyira siet.
Babérkoszorú, Pegazus, Parnasszus, márványszobor
Homérosz óta oly keveseknek adatik.
Ne erre várj, ne ezért könyökölj, ne ezért nyalj vagy taposs.
Ne akarj nagyapád kopott kardjába dőlni,
mert úgy sem leled - zaciba csaptad rég.
Alkoss inkább a mának, kedvesed szelíd mosolyának.
Szerényen érd be azzal, mit kegyesen ád Úr,
néhány onlájn magazinnal, évenkénti antológiákkal,
saját kiadású puhafedelesekkel,
meg a sokak által lenézett Fészbukkal.
Pedig Vergilius megírta:
„Azok hódítanak, akik elhiszik, hogy képesek rá.”
pedig ő, a maga korában, alig-alig jutott el olvasóihoz.
Te az éjjel kikínlódott verseddel
reggel földrészeket átívelve, százakat szólíthatsz meg.
A líra most is szárnyal, a jó próza most is tarol,
mindössze a felület változott.
Márványtábla, papirusz, pergamen, véső, ecset, lúdtoll helyett
ma billentyűket versz serényen, s naphosszat bámulod a monitort.
Hogy beszélni fognak e rólad 100 év múlva, kit érdekel?
A hangsúly a mán van..
Az örökkévalóságból visszatekintve rájössz majd,
minden más lényegtelen.

Márkus László verse legutóbb a Szöveten:

Márkus László: Mennyi? Hatvanny…