Home / Kritika / Csontos Márta: A megismerés szellemi ösvényein (Györgyi Csaba: Barokk vihar)

         

A megismerés szellemi ösvényein

         Reflexiók Györgyi Csaba Barokk vihar című kötetére

                                                                               Csak azt az egyet kell megtalálni,

                                                                                       ami több is, kisebb is, mint a semmi,

                                                                                       s ha megvan, akkor tovább kell menni,

                                                                                       mintha nem is lett volna ott soha semmi.

                                                                                             (Györgyi Csaba, a hegy)

A Budapesten levéltárosként dolgozó Györgyi Csaba különleges helyet foglal el a kortárs szerzők palettáján. Ezt a költői értékekkel feltöltött különleges látásmódot értékelte a Cédrus Művészeti Alapítvány, amikor hat esztendeje a debütáns szerzők Prágai Tamás-díjával ismerte el alkotóművészetét, majd gondozásában egymás után  bocsátotta útjára a szerző köteteit.

     Györgyi Csaba írásai, saját meghatározása alapján nollák, mely a novella szó rövidítésével született meg; azt is mondhatnánk, hogy ezek az írások hatvan másodperces filozófiai-metafizikai töprengések lírai töltettel. Igazat adhatunk Batári Gábornak is, aki úgy véli, a ’nollák’ prózaversek vagy vers-prózák, puszta versek vagy másodpercesek, …novellinák.

     Szeretném megjegyezni, hogy ezek az írások a kellő filozófiai érzékenységgel rendelkező olvasókat célozzák meg, akik szeretnek a létezés mélyrétegeibe betekinteni, s képesek a szerzővel együtt gondolkodni. Az elmélkedések rövidsége miatt az olvasó először ’Espresso story” -ként akarja olvasni a miniszövegeket, hamarosan rádöbben azonban, hogy itt összeférhetetlennek tűnő, az időbeli linearitást nem követő, látszólag összeegyeztethetetlennek tűnő kijelentésekkel, torzító-szürreális reflexiókkal, szokatlan asszociációkkal találkozik.

Györgyi Csaba Barokk vihar című nolla-gyűjteménye töményen metafizikai, paradoxonoktól, abszurd helyzetleírásoktól hemzseg. A költői-írói inspirációt maga a szerző így fogalmazza meg: a valóság egy magasabb formájából érkező, s ennek a formának az érdekeit kiszolgáló nyugtalanság szegődik majd nyomomba.

     A szerző lét-és világértelmezését nyilvánvalóan meghatározza, hogy felnőtt korában ’tért meg’, hittanári végzettséggel is rendelkezik; így írásaiban a szellemi megismerés ösvényein járva együtt gondolkodhatunk vele a valóságról alkotott kép és az igazság viszonyainak feltárásával….egyszer majd onnan kell elrugaszkodnom, ahová életem során soha nem fogok eljutni….csak a végén derül ki, hogy ki a tegnap és ki a holnap…Egy várakoztatott emlék érlelt rétege vagyok, falnak támasztott üzenetrendszer.

    A vallásos ember számára a káosz is isteni alkotás, mindenféle megjelenési formában létezik. A kozmoszban, mint valóságos, eleven, szent organizmusban a lét és a szentség módozatai nyilvánulnak meg, ahogy ezt Mircea Eliade is megfogalmazta a szent és a profán kapcsolatával foglalkozó könyvében

    Mivel a metafizika a dolgok lényegét kutatja az empirikus megismeréssel szemben, Györgyi Csaba megpróbál betekinteni a megtapasztalható valóság mögé, hogy a kanti gondolatmenet értelmében megerősíthesse; a jelenségek mögötti való megismerhetetlen. Talán túl kellene emelkedni az időn, fogalmaz egy négysorosban: „A kezdet előtti teljesség égterében estémtől reggeledigaz idő fölé kifeszített szárnyakon szállva láthatatlanul tündökölni

Nem véletlenül tartózkodnak a természettudományok képviselői a metafizikától, nem az anyagtalan Istennel szemben álló anyagi világot próbálják értelmezni, nem tudják elfogadni; ahol a lentvalók metafizikája és költészete véget ér…ott kezdődhet a fentvaló diadala, öröme és forradalma.

    A szerző ellentmondást érez a közvetlen észlelet és az elme alkotásai között, az emberi tapasztalatok titokzatos aspektusait kutatva mini kompozícióiból kiderül, hogy a kozmikus csodák élményeit nem tudjuk megosztani, mert a kozmikus én kozmikus magányban él…nem fogy az ideje, az idő ugyanis csak a Földön telik, s ott is csak addig, amig valaki él, s az a valaki nem kozmikus én.

    Milyen létkörülmények között él az ember?  Rend és káosz között, ahol a rendből káoszt csinál, olykor a káoszból sikeresen kiépíti a rendet. Olyan az ember küzdelme, hogy tele van bizonytalansággal; minden valós, de olykor semmi sem valós Azt hiszem, Györgyi Csaba gondolatmenetében Rilke egy megállapítása köszön vissza, melynek értelmében a befogadható tényektől sohasem ismerhetjük meg a valóságot. Nincs szabadság, csak a nincs szabadsága – vallja a szerző, majd csak akkor, amikor az igaziság érkezik, nem a világvége.

    A lehetségesség megvalósulása is foglalkoztatja Györgyi Csabát, olvasatában az a probléma okozója, hogy az ember folyamatosan száműzi magát döntésképtelensége miatt, mert mindent csak ’tükör által homályosan lát’(II.Kor.4.18), ráadásul a látszat nem mindig mond ellent a valóságnak, nem tudjuk a rosszat a jóval lefedni. A döntésvonalak nem párhuzamosak, nem lehetséges az átjárhatóság, megszűnik a hozzá szükséges”régi” anyag és idő.

     A filozofikus kontemplációk nem mindig prózaversek, vannak köztük rímes, lírai töltetű reflexiók is. Lássunk erre egy példát: Nem olyan sötét az éj, és halott a láthatár/hogy benne a fény nem lenne vénné, bár/ engem ember tanít, s vagyok a fény társa/ de az éjeknek is vagyok vénülő barátja.

     Györgyi Csaba hittanárként is szembesül azzal a sejtetéssel, hogy Isten talán magának tartotta a valóságot és nekünk adta a látszatot, a látszatot pedig valóságnak tekintjük. Ez a magyarázata az emberi tehetetlenségnek és annak az érzésnek, hogy az ember örökké fogolynak érzi magát, örökké úgy érzi, hogy lemaradt valamiről. Nem tudni, hogy kik vagyunk, de attól tartok, hogy már elkéstünk, és valamiről végleg lemaradtunk. Mindig ez van: a késés

    Györgyi Csaba írásaira nem jellemző a lineáris vonalvezetés, néha úgy érezzük, hogy a mondatok véletlenszerű halmazában mintha megbomlana az összetartó erő. A szöveghálóban a valóságdarabokat a tartalmi-logikai kapcsolat mozaikszerű szerkezettípusa jellemzi, s mivel a létfogalom transzcendens, az ember nem tud mindent megismerni, ami tőle különböző, bár elszántan kutat és szeretné tudni, milyen módon részesedik a létező a létből. Az élet nagy utazásában pedig meg kell találni az igazi irányjelzőt: mindig is inkább végtelen utakra vágytam, vissza fogok hát térni oda, ahonnan elindultam, ugyanis a végtelenek csakis valaminek az elejéről elrugaszkodva érhetők el. Onnan viszont már nincs visszaút!

       Az író sokszor csak akkor ad címet a műnek, amikor az alkotás végére ér, s az is előfordul, hogy egy előre magadott címet módosít.  Én pedig a szerző elmélkedéseit végig olvasva utólag próbálom értelmezni, vajon miért kapta a kötet a Barokk vihar címet. Mivel a ’barokk’ a teremtés tökéletességének vallásos emberi megfelelője, talán a legtalálóbban fejezi ki az ember erőfeszítéseit ebben a véges valóságban, tisztában van vele, hogy a hétköznapi problémákat okozó bűnöktől nem lehet megszabadulni. Kell, hogy legyen egy abszolút végtelen, benne arisztoteleszi értelemben egy mozdulatlan mozgató, mely a tényleges mozgást előidézi, mely a valóság létének és végességének oka. Végső fokon e maga nemében egyedi kötet rövid írásai az istenbizonyítékok ontológiai reflexióin belül maradó érvelések.

      Az örökkévalóságba érkezők ’csendkiáltók’ lesznek, ők már elengedték a múltat, az örökkévalósághoz térnek, ahol nincs szükség sem szavakra, sem eszközökre. És akkor már kihalt az emberiség, s átadta helyét a csendkiáltók fantáziadús évmilliárdjainak.

Az örök, káoszmentes rend óhajtásával zárom rövid eszmefuttatásom Györgyi Csaba egy versével, remélve, sikerült bevezetnem az olvasót  a ’nollák’ világába.

                                                  Végzős

                                        Ha az ember már halott

                                        a fejére koronát tesznek,

                                        és hagyják végre aludni,

                                        csak hagyják őt feküdni

                                        és mosolyogni, mert így

                                        van a minden a rendben!

Csontos Márta kritikája legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük