Jóna Dávid: Tantusz. Kortárs Magyar Irodalom BT., Badacsonytördemic, 2024
„Senki sem lehet körtefa a saját hazájában.”
Vannak olyan magyar írók, akik a humorban nem ismernek tréfát, halálosan komolyan veszik azt. Ilyen Art’húr legrégebbi barátja, Jóna Dávid költő és poliészter, aki nem lacafacázik, nem érzékenyít egy percet sem, nem készíti fel az olvasót, egyszerűen ránk rúgja az ajtót, és már foghatjuk is a fejünket, vagy a hasunkat. Kinek, melyik kényelmesebb.
„Egy Jézus-képet kellett feltennem a falra. Szög van a kezemben. Összenéztünk, én meg a kép.”
A felejthetetlen 2024-es év végén jelent meg a köztudatban, avagy látott napvilágot, a nyomda ablakain át, Jóna Dávid Tantusz című tenyér-könyve. Nagypénz, nagykönyv, kispénz, kiskönyv – mondaná Mitracsek úr. Félretéve a tréfát, és elővéve a humort, az amúgy 180 oldalas könyv elfér az ember tenyerében. Roppant praktikus, utazóbarát, bárhol-bármikor kényelmesen olvashatja az ember, meg aki még képes erre.
„Aki utoljára nevet, az a lassú felfogású.”
A kiskönyv Jóna Dávid elméjének több évnyi termését tartalmazza, mondhatni, tömény humor és nevelés, akarom mondani: nevetés. Erre utal az alcím, vagy inkább súlyos figyelmeztetés: Vigyázat, nyomokban vidámságot tartalmaz! De miről is van szó? A kötetben olvashatunk klasszikus aforizmákat; szó és fogalommagyarázókat; arany- és ezüstköpéseket; klasszikus és kortárs vicceket; helyzetkomikumot; szösszeneteket; rövidkéket; sziporkákat stb. Jónát idézve: „Kosztolányi Dezső, Fodor Ákos és Podmaniczky Szilárd inspirációi mellett kezdtem írni és gyűjteni ezeket a rövid valamiket.” Ha nincs is konkrét bizonyítékom erre a feltevésemre, de az inspirálók között, a felsoroltakon kívül még sejteni vélek olyan öblös és erőteljes magyar humoristákat is, mint a műfaj koronázatlan királya, Sándor György, a nem kevésbé nagyhatású követője, Boncz Géza és a Kárpátok rébuszbácsija, Mitracsek Ödön.
„Ma délelőtt néztem a népszerűségi statisztikákat. Leesett az állam.”
Podonyi Hedvig a következőket írja az előszavában: „Vannak, akik akkor sem felejtettek el játszani, ha már felnőttek”. Igen, ez valóban igaz Jóna Dávidra,. Ahhoz, hogy ez igazolást nyerjen, elég csak elolvasni a verseit. Ott van például a Dééévid, aranyapám! című kötete. Jóna egyes verseiben fátyol-könnyedséggel emel lírai magasságokba olyan hétköznapi dolgokat, mint egy házibuli, utazás a vonaton, vagy éppen egy zserbó elfogyasztása – utalok itt Az utolsó zserbó című versére.
„Ha több pénzetek lenne, nem jobbat innátok, csak többet.”
A könyvben csupa olyan írás olvasható, ami már átment a vizsgán, megmérettette magát a világhálón, a közösségi média árgus szemmel, és olykor mosdatlan szájjal megnyilatkozó közönsége előtt. Aki ismeri Jóna Dávidot, és nyomomköveti az arckönyves oldalát, naponta olvashatja ezeket a humorömlenyeket, azokat a bizonyos rövid valamiket. Sokan nem csupán olvassák, inspirálóan hatnak rájuk a dávidi szavak: „Kihalt népek bölcsességeivel csak óvatosan!” Egyesek csak gratulálnak, mások az alkalmat kihasználva, saját elmetermékeiket teszik ki asztalára. Mások felülbírálják az egyes aranyköpéseket. Van olyan internetes irodalmár, aki egyenesen mérföldkőnek tekinti humorfológiai munkásságát, amikor a sajátját helyezi el a röhögés univerzumában.
„A jövő az, ami elkendőzött.”
Az írások tematikája roppant változatos, leképzi napjaink történéseit. Az egyik legfontosabb téma a politika, a nagyvilág és kishazánk politikai élete. Legtöbbször áthallásokkal operál, sejteti a mondanivalóját. „Végül nem úsztam át a Tiszát! Át tudnám, de örvénytisztelő állampolgár vagyok.” Máskor pedig konkrét személyeket, politikusokat, más közéleti személyeket és állami, illetve egyéb intézményeket is megemlít. Bár foglalkozik a politikával, rávilágít annak visszásságaira, könyörtelenül lecsap a mutyira, a zavarosban való érdekhorgászokra, ugyanakkor nyíltan kimondja: „Politikai túladagolásban szenvedünk.”
„Ha olyan diktatúra lenne, amit mondasz, akkor nem mondanád.”
A szösszenetek többsége mély filozófiai mondanivalót hordoz magában. Az olvasó sokszor döbben rá az összefüggésekre, amiket, úgy érzi, korábban már ő is tudott. Egyesek úgy vélik, hogy az adott kijelentést akár ők is írhatták volna, hiszen pofonegyszerű az egész, amikor már le van írva mások által. Mi, emberek, akik a Földön lakozunk, nem álalunk gondolatokat, eszméket, mások elmetermékeit elorozni. Ha az ember lelkiismeretfurdalás nélkül veszi el mások értéktárgyait, miért lenne pont ez a kivétel. Valahol így működik a társadalmi mérnökösködés is, egy láthatatlan erő elveszi az emberek eszét, és zavaros eszmékkel tölti meg az általa létrehozott sötét űrt. Ám ekkor előlép az ajtó mögül Jóna Dávid, és lírai (török) lazasággal kijelenti: „Engem a pillanatnyi elme zavar.”
Sok rövidke – itt meg kell jegyeznem: a megnevezést a humor kárpátaljai napszámosától, Szöllősy Tibortól vettem kölcsön – foglalkozik magával az írással, a szép-, avagy a rút-irodalommal, a költészettel és annak eltorzított változatával. Jóna szerzőként és szerkesztőként is életbevágón fontosnak tartja a minőséget. Nemrég beszélgettünk a témáról, amikor elmondta, mennyire elszomorítja a kortárs magyar irodalom egyre romló állapota. Én feljegyeztem magamnak az egyik aforizmáját, amit a jövőben használni is fogok bizonyos esetekben: „Annyi köze van a versíráshoz, hogy múltkoriban egy órát parkolt az Alkotás úton.”
Talán nem volt szerencsés, hogy néhány óra alatt olvastam ki a könyvecskét, mert az ilyen munkákat ízlelgetni kell, meg- és átgondolni az egyes bölcsességeket. Mentségemre szóljon, hogy ezek többségét már olvastam korábban a világhálón.
Mindenkinek ajánlom Jóna Dávid legújabb munkáját, főként azoknak, akik nem szeretik a humort, hátha a könyv elolvasása után ez a helyzet változni fog. Az első kiadás száz példányban jelent meg, én a 19-es jelű könyvecskét kaptam kézbe, tehát kettő kell, hogy kijöjjön a nyerő huszonegy. Szóval, valami azt súgja nekem, hogy lesz még második kiadás is.
Végül egyik hosszabb lélegzetű szövegével szeretném arra késztetni a kedves olvasókat, hogy vásárolják meg Jóna Dávid humor-kézikönyvét!
„Az íróembernek mindig nagy esemény, ha megjelenik egy könyve. Nagymamám bevitte a frissen megjelent kötetemet az akkori munkahelyére, egy középiskolai tanáriba, ahol nagy örömmel fogadták: – Jaj, hát miért nem mondtad korábban, hogy az unokád ír? Nagyon örülünk neki. Persze, hogy mi is veszünk belőle, az ember úgyis annyi minden szarra kiad pénzt…”
Lengyel János a könyveivel:
Vélemény, hozzászólás?