Tükörszelfi. Egy harkányi szállodai szobában, indulás előtt. I. nem nagy örömmel állt kötélnek. Fiatal énje tiltakozik az ilyen „mézes-cukros” megnyilvánulások ellen. De nekem fontos volt. Mégsem tetszett a hevenyészett gyorsasággal elkészített felvétel. Mert furcsa arcot vágok rajta.
Csak most, utólag látom az okát. Azt hiszem, nagyon meg vagyok hatódva. A felnőtt fiammal indulok szilveszterezni.
Volt némi lelkiismereti mellékzöngéje is a dolognak. Hogy aminek én nagyon örülök, az a másiknak, I.-nek nem egészen identikus érzés. Természetesen nem úgy tervezte, hogy az édesanyjával tölti a szilveszter estét, de aztán egy héttel az újévvárás előtt többen is jelezték a társaságból, hogy nem bírnak részt venni a tervezett bulin. Kit munkára osztottak be, ki koncertre ment, kinek csak más programja vagy kedve lett. Némi csalódottsággal a hangjában mondta hát nekem, hogy „ketten leszünk szilveszterkor, találj ki valami programot”. Én meg „kitaláltam”.
Az utolsó pillanatban és nagy szerencsével sikerült a fürdővárosban szálláshelyet találnom egy belvárosi hotelban, nem túl messze a fürdőtől és a vendéglőtől, amelynek szilveszteri mulatságára a szálloda intézte számunkra a helyfoglalást és a jegyeket.
Az az igazság, hogy hasonló szilveszteri mulatságon (szilveszterbálban – ahogy eleink mondták) magam sem sokszor vettem részt életemben, talán ha kétszer. A megélt évtizedek tapasztalatai alapján mégis összevethettem a jelent a múlt gyakorlatával, és azt konstatáltam, hogy egyes dolgokban jó irányban változott meg a világ. Ott van például az a – szerintem kifejezetten vidéki, sőt, falusi – elképzelés, hogy szilveszterezni csak „nagy társaságban” lehet („drustvóval” – ahogy még magyar közösségekben is mondják). Akinek meg nincs ilyen, az hoppon marad, és várhatja otthon az új évet egymagában vagy családi körben. És sokan ezt értékítéletnek is gondolják. Pedig van, aki nem szereti az ilyen típusú mulatságokat. Én sem.
Az étterembe lépve kellemes csalódás töltött el az ambientet illetően, mert még távolról sem emlékeztetett a térségünkben megszokott, igénytelen berendezésekre és terítésekre. Elegáns, de nem giccses díszítésű volt a terem, miként majd a menüt és a felszolgálást is ilyennek minősítjük. Ami nagyon tetszett: nyoma sem volt a felhozatalban a szűkmarkúságnak és annak a szándéknak, hogy „jól lehúzzák” a vendéget. Néhány erre utaló apróság: a tombolajegy, a pezsgő és a welcome drink is benne volt az árban a vacsorával és az éjféli svédasztallal együtt. A vendégváró után fogyasztott italok természetesen már fizetősek voltak. De itt is volt kivétel. Én például a pincér kérdésére, hogy milyen aperitifet szeretnék fogyasztani, azt választoltam, hogy nem szeretném az elfogyasztott pálinkát másfélével keverni, ezért ha lehetséges, még egy Panyolait kérnék. Értelemszerűen hozták – de a számlánkhoz még kérésemre sem számolták fel. A ház ajándéka, mondták. Éjfélkor négyszemélyes asztalunknál két üveg pezsgőt szolgáltak fel. Természetesen két különbözőt.
A mintegy száz négyzetméterre saccolt teremben csak két nagyobb asztaltársaság szórakozott, az összes többi négy-hatszemélyes asztal volt. Mi egy sárbogárdi idősebb párral kerültünk egy társaságba, nem okozott gondot, hogy ismeretlenek voltunk egymásnak, és eltérő korosztályhoz tartoztunk. Diszkrét társalgást folytattunk. Érzékelhetően különböző világszemléletünk és politikai meggyőződésünk sem okozott együttlétünk során semmilyen gondot. Tekintettel voltunk a másik véleményére, és nem forszíroztuk.
Régen semmi sem volt jobb!
Emlékszem a régi bezdáni szilveszterekre, amikor a szüleink bálba készültek. Egyrészt valóságos hisztériát váltott ki a társaság nőtagjai körében, hogy milyen báli ruhát vegyenek vagy varrassanak maguknak a helyi varrónővel (akkor még nem volt szokás, illetve csak a közösségi elit tagjai engedhették meg maguknak a divatházak és a butikok kínálatát). A másik kényes kérdés volt, hogy „mi legyen a gyerekekkel”, amikor még nem voltunk olyan korúak, hogy önállóan szilveszterezhessünk (szüleink hallani sem akartak gyerekbuliról vagy pizsamapartiról), de olyanok se, akiket otthon lehetett volna hagyni egyedül. Ilyenkor került sor a nagyszülőknél töltött kényszerszilveszterre (már akinek voltak nagyszülei), illetve a gyermektelen, de a gyermeknevelésben különösen „tudós” nagynénik felügyeletére. De leginkább az volt, hogy a szüleink sem mentek szilveszterezni a „gyerekek miatt”, meg különben is, „nem flancolunk”, és „jobb dologra is költhetünk”, mint a szilveszter. Gyerekként ezeket az estéket rendkívül sivárnak éreztem, miként az életünket is, amikor nem történt semmi érdekes velünk még az iskolai szünetekben sem, nemhogy újévváráskor, amikor egyetlen szórakozásunk a fekete-fehér televízió egy-két – mit egy-két!, valójában a Magyar Televízió egyes (igazából egyetlen) csatornája – műsorának bámulása volt. Az is csak addig, amíg aludni nem küldtek bennünket. Esetleg nagyon nagy könyörgések árán megengedték, hogy megvárjuk az éjféli himnuszt, amit akkoriban még nem tanítottak az iskolában. Nem is volt szabad. Pezsgő nem volt, mert „nem urizálunk”.
Érdekes, hogy az akkori szülői korosztálynak (ez a hetvenes-nyolcvanas éveket jelentette) eszébe sem jutott, hogy szilveszterezni, vendéglői szervezésben eltölteni az év utolsó estjét családként is lehetne. Ne adj Isten, elutazni valahova az ünnepek alatt! Visszatekintve azokra az időkre, nemhogy azt nem gondolom, hogy „régen minden jobb volt”, és a „régiek tudtak nevelni”, de kifejezetten képmutatónak és empátia nélküli világnak tartom azokat az időket, különösen a gyermeknevelés szempontjából. Most már azt is tudom, hogy azok a következetes és rigorózus nevelési elvek („nem beszélünk az asztalnál”, a „gyereknek csak ne legyenek jogai”, „mindent, az utolsó falatig meg kell enni az ételből, amit eléd tesznek”, „nyolckor a gyereknek ágyban a helye”), amelyeket a szüleink alkalmaztak, valójában nem a gyerekek, hanem a felnőttek érdekeit és kényelmét szolgálták. Ha a gyerekeket nyolckor ágyba parancsolták, függetlenül attól, hogy álmosak voltak-e vagy sem, bírtak-e aludni vagy sem, maradt még kellő idejük magukra. Ha pontosan meg volt szabva, hogy egy gyereknek mit lehet, s mit nem – nem kellett problémamegoldásra törekedniük (például a deviáns vagy a problematikus gyerek nevelésében), egyéni programokat sem kellett szervezniük és önálló döntéseket sem hozniuk. Mindig a gyerekben volt a hiba, akit fegyelmezni illett. Néha olyan érzésem van, hogy az a nemzedék valójában még azt is szégyellte, hogy házaséletet él, s hogy utódokat hoz a világra. Mintha a gyerekek egynél nagyobb száma, különösen, ha lányok voltak, szégyen lett volna. Legalábbis bizonyos körülmények között.
A mostani szilveszteri mulatságon, amelyen mi is részt vettünk, senki sem jelent meg estélyiben, sem szmokingban. Az idősebb férfiak öltönyt viseltek, a nők többsége alkalmi, de nem különösen hivalkodó ruhát. Senki sem nézte ki az egyszerű viseletben, sőt, a farmerben megjelenő vendégeket sem. Két olyan család is jelen volt, akik kiskamasz gyermekekkel várták az új esztendőt. Nagyon is rendjén volt.
Traumairodalom
Kitörölhetetlen traumát okozott gyermekkoromban a korai lefekvésre, illetve a bizonyos ételek elfogyasztására történő kényszerítés. Nem tartották szem előtt a szüleim, hogy nem minden gyermek „egyforma” a világon, s lehetnek másokéitól eltérő igényei. Sosem felejtem el azt a rossz érzést, amit az éjszakai álmatlanság okozott számomra. Hiába küldtek nyolckor aludni bennünket, én sem akkor, sem később, sem soha, éjfél körüli időkig nem bírtam elaludni. Kezdetben fél éjszakákat álldogáltam a kiságyban, később csak forgolódtam a sötétben. A helyzet akkor lett kicsit jobb, amikor a nővérem iskolás lett, és megengedték neki, hogy lefekvés után olvasson nekem egy kicsit. Ezt az időt mi igyekeztünk a lehető legtovább „elhúzni” úgy is, hogy megpróbáltuk eltakarni a szobánkból kiszűrődő lámpafényt. Egyszer egy világoskék babaruhával teremtettünk magunknak szűrt fényt, és majdnem tüzet okoztunk, mert a szintetikus anyagból készült ruha a villanykörte melegétől égni kezdett. Nagy büntetés lett belőle. De így ismertem meg János vitéz történetét ötéves koromban. Kötelező olvasmány volt ötödikben, erre lehetett hivatkozni estelente, és a testvérem hangosan felolvasta számomra az egészet. Sosem felejtem el, és örök hálás szívvel gondolok erre a gesztusára!
Mostanság nehéz rólam elképzelni, de nemcsak rossz alvó, hanem rossz evő is voltam. A felnőttek a főzelékeket, valamiért a borsót tartották a legfontosabb, a fejlődéshez nélkülözhetetlen ételnek. Én pedig a kanalamat sem akartam belemártani, illetve csak bizonyos ételeket voltam hajlandó elfogyasztani. Emiatt szinte minden étkezés, de különösen a vasárnapi ebéd okozott nagy konfliktusokat a családunkban. Aztán egyszer, amikor anyám néhány kisebb legyintés után kikötötte, hogy addig nem mozdulhatok el az asztaltól, amíg meg nem eszem a tányéromban levő borsófőzeléket, bekanalaztam az egészet. Miközben minden egyes kanálnyi lenyelt főzeléket azonnal vissza is hánytam. De megettem. Még most is látom anyám rémült tekintetét, ahogy nem tudja, hogy üssön-e vagy sírjon-e ijedtében. Többet nem kellett főzeléket ennem.
S hogy milyen hozadéka lett ennek a szigorú, következetes nevelésnek? Kortárs családregényeket olvasva az az érzésem, hogy traumairodalom lett belőle. Esetemben az, hogy soha életemben – azt az egy alkalmat kivéve – nem ettem főzeléket, s most már úgy halok meg, hogy nem is fogok. (S hogy nem minden a minta, mutatja a saját szülői példám: a gyerekem jó evő, nem válogatós, a borsófőzeléket meg nagyon is szereti függetlenül attól, hogy főzni ugyan sokszor látott, de enni belőle sohasem.)
Sokszor merül fel társasági diskurzusokban olyan kérdés, mi lenne, ha rövid időre visszahozhatnánk ama világból valakit vagy valakiket? Ki lenne az, s mit mondanánk neki vagy nekik, mit tennénk, ha lehetne? Én a szüleimet varázsolnám vissza, de nem azért, hogy még egyszer lássam őket, s nem is a szeretetkinyilvánítás reményében, hanem hogy ezeket az örök sérelmeket végre letisztázhassam velük.
Egy kedves gesztus
A vendéglő, ahol a szilveszteri mulatságot rendezték, csak egyetlen saroknyira, kevesebb, mint ötszáz méteres távolságra állt a szállodánktól. Úgy döntöttünk, hogy a ködös/jeges idő ellenére gyalog tesszük meg az utat odáig – hadd ne kelljen egyikünknek sem sofőrködnie, ezért absztinensnek maradnia egész éjszaka.
Csúszott a járda, I. ösztönszerűen nyújtotta felém a karját, mivel erre az alkalomra a kényelmes lábbelimet körömcipőre váltottam.
Harkányban egyetlen ismerősünk sincs, ezért alaposan meglepődtünk, amikor a vendéglő felé vezető úton váratlanul ránk köszönt egy ismeretlen férfi, aki a családjával látszott sétálni, vagy tartott valahova, és kellemes szórakozást kívánt! El kellett múlnia néhány másodpercnek, míg konstatáltuk, hogy a szálloda egyik recepciósa, akivel eddig csak futólag találkoztunk, de telefonon anno vele egyeztettünk.
Nemcsak ezért, de ennek hatására is. Az a néhány száz méter, amit alkalmi öltözetben, a fiam karjára támaszkodva tettem meg, életem fényes, büszke pillanatait jelentették.
A kép „sírós”. Pedig életem egyik, ha nem a legboldogabb estje volt.
Legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?