Pál belépett, majd a pultnál kedvesen mosolygó lánytól (akinek enyhén kócos haja olyan volt, mint megannyi tollpihe) kért is egy duplafarmerburgert sültkrumplival és hagymakarikákkal. ,,Ilyen egészséges arcbőrrel ő biztos nem itt eszik minden nap” – állapította meg szarkasztikusan a férfi.

Tűkön ülve várta Pál, hogy átvehesse rendelését, de valamiért soha nem az ő számát mutatta a kijelző, akármennyire is táncolt és ugrált az étterem kabalaállata, a szakácssapkás csirke animációként felbukkanva a rendelési számok között. Hirtelen azonban, amikor már kezdte volna feladni a reményt, ismét csengettek, és immár egy nem túl kedves, pattanásos képű, kissé életunt, kamasz csitri tolta ki tálcán a férfi elé rendelését, aki elindult ülőhelyet keresni.

Amint keresgélt, az egyik hátsó asztal előtt hirtelen úgy megtorpant ijedtében, hogy még a kólát is leejtette a földre rémületében. Nem mindennapi volt ugyanis az a látvány, ahogy az asztal előtti bőrfotelben egy felegyenesedett, óriási, embernagyságú kakas falatozott jóízűen egy vödör csirkeszárnyat. Pál először megrázta a fejét és megdörzsölte a szemét, és az volt az első gondolata, hogy bizonyára sokat dolgozott mostanában, és ez az egész csak káprázat. A kakas azonban nem tűnt el, sőt, még kedélyesen kotyogott is étkezés közben, mialatt jóízűen nyalta le a zsírt és az olajat szárnytollai végéről.

Tyúkházy könyvelő már-már azt fontolgatta, hogy odébb áll, de megrökönyödve tapasztalta, hogy az összes többi asztal tele van. Nem volt választása, emellett pedig a kíváncsiság is hallotta. Odament és udvariasan megkérdezte a kakast, szabad-e a szemben lévő szék, mire a jól nevelt baromfi biccentett egyet rágcsálás közben, Pál pedig a szemközti ülésre telepedett. Megpróbálta elmajszolni burgerét, de kényelmetlenül érezte magát, és fél szemmel továbbra is asztaltársát méregette, aki valódi fejedelmi lakomát csapott mellette. A férfit annyira nyomasztotta a groteszk helyzet, hogy nyelni is alig tudott, és muszáj volt megszólítania a kakast:

– Elnézést, már ne is haragudjon, hogy így evés közben megzavarom, de okvetlenül meg kell dicsérnem a jelmezét. Szerintem életemben nem láttam még ilyen élethű ruhát. A filmesek sem tudják talán még CGI-jal sem megcsinálni ilyen részletekbe menően a tollak kontúrjait, a tarajon lévő erezetet, a bőr ruganyosságát, a hitelesen mozgó, fürkésző szemeket… Ez egyszerűen bámulatos! Gondolom, Ön bizonyára az étterem kabalája lehet. Hogyan tettek szert ilyen öltözékre?

– Mármint hogy gondolja, uram? Miféle öltözék? Hiszen láthatja, hogy ruhát sem hordok. Ugyanolyan csirke vagyok, mint bármelyik másik csirke. Csirkeházi Csiriz Csongor a becsületes nevem, a harmadik ezen a néven. Már korábban is feltűnt, mennyire megbámul. Ennyire szokatlan jelenség lennék ebben az étteremben? Mit akar tőlem? Pénzt kérni? Megtéríteni valamilyen szektába? Eladni valamit? Vagy Ön talán a hím egyedeket szereti? Netán egész egyszerűen csak lelkizni szeretne velem? Nézze, ez nem egy kocsma, én pedig nem vagyok sem pultos, sem pszichológus…

– Nem, nem, korántsem ezért bámultam meg. Már megbocsásson, de Ön, akárhogy is nézzük… ezt nem lehet szépíteni… szóval… Ön egy csirke.

– Igen, az vagyok, örülök, hogy ezt Ön is látja, ezek szerint szemüveget még nem kell felíratnia magának. Vagyunk még ezzel így egy páran.

– Csakhogy Ön valamivel nagyobb az átlagnál… – hebegte a könyvelő, miközben cipőjével idegesen kapargálta a padlót az asztal alatt. Amikor zavarba jött, mindig ezt csinálta, már egészen kicsi korától fogva.

– Micsoda modortalanság! Gondolom, a súlyomra céloz. Hogy merészeli így ismeretlenül? Szóval azt mondja, hogy kövér vagyok? Hmm! Kukurikú! Ezt még a feleségeimtől sem tűröm el, egyiktől sem! Még a kendermagos Mancikától sem, pedig ő a kedvencem. De ez szigorúan titok! Még féltékenyek lennének rá az én drágáim és kikezdenék szegénykét. Pszt! El ne árulja nekik!

– Nem, egyáltalán nem erre gondoltam – mentegetőzött Pál, aki egyre groteszkebbnek érezte a helyzetet. Legszívesebben szabadult volna a zavarbaejtő helyzetből, ám közben érezte, hogy a végére szeretne járni a dolognak. Talán valamiféle robottal vagy hologrammal van dolga? Nem, utóbbi semmiképp sem lehetett. Érezte beszélgetőpartnere csirkeszagát, és amikor Csirkeházi úr dühödten az asztalra csapott, az sem lehetett csupán káprázat. Egy robothoz pedig az emberméretű kakas nem volt elég gépies.

– Kedves uram, én az igazat megvallva sok különös esetet láttam már könyvelői pályafutásom során, de óriási, intelligens, beszélő csirkéket még sohasem. Ezért lepődtem meg ennyire.

– Óriásit még én sem láttam, az intelligenciámmal kapcsolatos bókot köszönöm. Az OKF-re, az Országos Kukorisztikai Főiskolára jártam, örömmel hallom, hogy ez látszik is rajtam. Óriástyúkok tekintetében kérdezze meg szegény dán filozófust, Kierkegaardot, ő ugyanis idős korában váltig állította, hogy egy ilyen óriási csirke elől menekül, az pedig fel akarja őt csippenteni. Abban viszont semmi rendkívülit nem látok, hogy beszélek. Miért ne beszélhetnék? Demokráciában élünk, nem igaz? Csirkeadta jogom, hogy beszéljek. Hiszen Ön is beszél!

– Igen kérem, de én ember vagyok – jelentette ki határozottan Pál. A hatás azonban nem éppen az volt, amire számított, mert most Csirkeházi úrnak kerekedtek el a szemei. Taraja az égnek meredt, és sűrű kotkodácsolások és kurjantások közepette kezdte el méregetni a könyvelőt.

– Maga viccel velem? – törte meg végül a csöndet. – Hogy állíthatja azt, hogy Ön… Ön egy ember? Ez esetben azt kellene feltételeznem, még ha el is fogadom, hogy ilyen lehetséges, hogy én egy emberrel beszélgetek, hogy Ön kérem egy kannibál. Ebben az étteremben ugyanis mindenki tudja, hogy emberhúst szolgálnak fel. Az egyik kedvencemet. Azért is falatoztam ilyen jó ízűen, míg meg nem talált a felettébb agyalágyult kérdéseivel.

– Emberhús? Na, ne mondja! Nézzen csak körül! Itt mindenki ember, beleértve engem is, ebben az étteremben pedig éppenséggel csirkehúsra specializálódtak, ha nem tűnt volna fel, tisztelt uram. Úgyhogy ha kettőnk közül valaki a fajtársait eszegeti, és aki bármikor a sütőben végezheti, az pontosan Ön, nem pedig én! – feleselt Pál, miközben ajkaival trombitálni kezdett. Ezt is idegességében csinálta általában, és ennek a dünnyögésnek kissé éppen olyan volt a ritmusa, mint egy kakaskukorékolásnak.

– A duplafarmerburger, ahogy a nevében is benne van, farmerekből készül. Mégpedig szalmakalapos, hózentrógeres, kockásinges farmerekből. Főleg jenki, ausztrál és kanadai import, már ami a húst illeti, de én személy szerint a svéd és a francia farmerburgert is csípem. Olykor még egy kis pirított kölest és kukoricát is tesznek bele, hogy ne legyen olyan rágós.

– Mondja ezt az, aki előtt egy vödör csirkeszárny van éppen! Ezt tulajdonképpen, hogy tudná megmagyarázni? – toporzékolt a könyvelő egyre jobban, miközben a vödörben lévő szárnyakra mutatott és hátával türelmetlenül a bőrkanapénak dörgölőzött zaklatottságában, mint aki tollászkodik. Ez szintén egy kedvelt pótcselekvése volt.

– Látom már, hogy Ön menthetetlenül vak. Felhívom a figyelmét, hogy ne mutogasson, és ne kotorásszon a koszos szárnytollaival az ételem fölött. Még a végén elkapom magától ezt a bolondériát, ezt a kergecsirke kórt, ami azt mondatná velem is, hogy ember vagyok. Lehet, hogy elkiabáltam, amikor kijelentettem, hogy Önnek nincs szüksége szemüvegre. Nézze meg jól! Ezek itt nem szárnyak, hanem panírozott és kirántott, valóságos emberi ujjak!

Pál nézte, nézte a kakas kezében, jobban mondva szárnytollai között tartott rántott húst, és egy pillanatra mintha valóban úgy tetszett volna neki, hogy azok nem is csirkeszárnyra emlékeztetnek többé, de nem hagyta magát ilyen könnyen megvezetni. Elvégre három diplomája is volt, és bár lehet, hogy egyiket sem anatómiából szerezte, úgy vélte, egy emberi ujjpercet mégiscsak meg tud különböztetni egy csirkeszárnytól, még ha ki is rántották azt.

– Márpedig én akkor is azt mondom, hogy Ön csirkeszárnyat eszik, tehát Ön a kannibál és nem én! Nem tudom, hogy milyen elvetemült genetikai kísérlet eredménye az Ön létezése, de örüljön neki, hogy nem vitetem el magát, hogy egy laborban kössön ki vagy egy cirkuszban mutogassák!

– Micsoda inzultus, kérem! – háborodott fel a csirke. – Én kedvesen, jóhiszeműen megengedem, hogy leüljön velem szembe, amikor nem szeretem az idegenek társaságát, csak azért, hogy segítsek Önnek, mert sehol máshol nincs hely. Erre tessék, ez a köszönet érte! Mindenféle alaptalan sértegetés, mintha nem látott volna még fehér csirkét! Jó, mondjuk, én vörös vagyok, no de érti, mire gondolok. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy az ilyen futóbolondok miatt nem szeretek idegenekkel szóba állni. Mindig ez a vége.

– Nem lehet, hogy azért, mert másoknak is feltűnik, ami nekem? Mert Ön egy túlméretezett beszélő csirke, aki egy csirkefalodában hozzá hasonló csirkékből készült gyorskaját eszik?

– Tessék, már megint a súlyommal jön! Kukurikú, kikérem magamnak! Mindjárt hívom is a biztonságiakat!

– Csak tessék – fűzte hozzá Pál, aki egyre inkább lehiggadt. – Nem is kell, hogy szóljon nekik, mert máris hívom őket! Hé, uram, jöjjön csak ide egy pillanatra! – kiáltott oda Pál a biztonsági őrnek. A könyvelő felszólítására egy tagbaszakadt férfi fülhallgatóval a fülében, csibecsárdás sárga ingben és baseballsapkában ment oda az asztalhoz érdeklődni, mi a gond.

– Ez az úr pimasz módon sérteget engem! Semmi rosszat nem tettem ellene, sőt, még jó indulatúan bizalmat is szavaztam neki, erre mindenféle megjegyzéseket tesz rám! Tudom, hogy a tarajom kissé csálább, mint a többiek, a begyem is kissé kidudorodik, meg valóban fogyhatnék néhány dekát, de ez még nem ok arra, hogy így viselkedjen valaki velem! – fakadt ki a kakas, majd kukorékolt is egy nagyot, hogy nyomatékot adjon szavainak. Különös módon a többi vendég semmit sem érzékelt az egészből.

– Tisztelt uram, felhívom a figyelmét, hogy ne inzultálja a másik vendéget, különben kénytelenek leszünk intézkedni. Azt a mindenségit uram… fékezze magát! Hát hogy gondolta ezt? – közölte Pállal egykedvűen a biztonsági őr, majd odébb állt. A könyvelő teljesen ledöbbent, és nem csak a popkulturális utalás miatt. Senki sem mondhatta, hogy az őr nem az egyenlő bánásmód szellemében járt el, és részrehajló vagy diszkriminatív lett volna. Hiszen az ügy részletei nélkül is inkább egy csirkének adott igazat egy étteremben, ami étlapja alapján a csirkék jogaival törődik legkevésbé.

– Látta ezt? Mi? Én nem is értem… Meg sem hallgatott engem! Meg sem lepődött. Egészen hallatlan! – értetlenkedett Pál, aki rettentő büszke volt feltételezett köznemesi származására és a Tyúkházyakra, akik az Árpádokig vissza tudta vezetni családfájukat. Nem szokott hozzá, hogy ennyire semmibe vegyék a véleményét, főleg, hogy ingben, nyakkendőben, könyvelői munkaruhában jelent meg a gyorsétteremben. Vele szemben pedig – egy csirke, aki tollait leszámítva még csak annyira sem volt tisztelettudó és szociális, hogy felöltözzön.

– Már miért kellett volna meglepődnie, ha szabad kérdeznem? – érdeklődött Csirkezházi úr, miközben az utolsó szárnyat, jobban mondva ujjat rágcsálta éppen.

– Hiszen maga egy csirke, aki itt ül vendégként egy étteremben és beszél!

– Még mindig nem értem, miért lepődik meg ezen annyira. Ez olyan, mintha azt mondaná, hogy az ég kék. Mi lenne olyan meglepő egy beszélő csirkében? Ön talán különb nálam?

– Ezt hogy érti? Persze, hogy különb, hiszen én egy ember vagyok egy emberi étteremben, ahol csirkehúst szolgálnak fel! ÉRTSE MÁR MEG! – dühöngött Pál, akinek a sok túlóra, az éhség, a kimerültség és a veszekedés minden erejét elvette. Annyira elvörösödött és felfúvódott a feje, hogy még Csirkeházi úr taraja sem volt annyira élénkvörös.

– Tévedésben él, uram. Nézzen csak körül! Mi itt mindannyian csirkék vagyunk. Ön is egy csirke.

– Ön viccel velem! Már hogy lennék csirke? A legkevésbé sem érzem magamat annak.

– Pedig biztosíthatom róla, hogy az. Mondja csak, mi is a neve?

– Tyúkházy Pál, mérlegképes könyvelő.

– Na, tessék! Megmondtam. Ilyen névvel hogy lehetne Ön bármi más, mint egy csirke? Ön nem egy mérlegképes könyvelő, hanem egy féregéhes csipkedő. Nincs is ezzel semmi gond. Nézze, ha magányos, ha segítségre van szüksége, adhatok Önnek telefonszámot egy kiváló terapeutához, Dr. Pipifalvinéhez. Nekem is nagyon sokat segített, amikor elvált tőlem az egyik nejem, és kijött rajtam a gyerekkori klausztrofóbiám, ami még zsenge tojáskoromban fejlődött ki nálam. Ha valaki embernek képzeli magát, az azért elég súlyos mentális eset, ezt csak úgy négyszemközt, barátilag mondom Önnek – mondta Csirkeházi úr, aki az utolsó szavakat már csak bizalmasan suttogta.

– Sokadszorra hangsúlyozom ki, hogy ÉN EGY EMBER VAGYOK, nagyon kérem, ne nézzen már madárnak! Tudom, hogy csirkét is indítottak már parlamenti választáson, és ebben az országban bármilyen csoda megeshet, de mégiscsak hallatlan, hogy egy jól megtermett csirke oktasson ki azzal az ostoba tekintetével! Igen, igen, mit bámul úgy? Önhöz beszélek!

-Tudja, nagyon sajnálom, hogy ilyen gondokkal küzd. Nincs egyedül a gondjaival, néha én is úgy érzem, néhány négyzetméter az összes életterem, és nincs más dolgom, mint evés, alvás, evés, alvás, mígnem jön a mennyei Vágóhíd. Pedig velem ellentétben az Ön csőre igazán megnyerő és irigylésre méltóan szép. A lányok, mármint a jércék odavannak az ilyesmiért, de még a tyúkólakban is fel tudná vele forralni a vért. Sokkal több van Önben. Legyen Úr a maga szemétdombján végre, az ördögbe is!

– Hagyja abba! Hagyja abba! Nem vagyok csirke! Még egyszer mondom, NEM VAGYOK CSIRKE!

– Ha nekem nem hisz, kedves uram, és a jó tanácsaimat sem szívleli meg, akkor menjen és nézze meg magát a tükörbe. Kukurikú! – dohogott Csirkeházi úr, majd felállt tálcájával a kezében (bocsánat, szárnyában) és faképnél hagyta asztaltársát.

Tyúkházy Pál érdekes bizsergést érzett a hátán és megint vakarózni kezdett. Egy pillanatra meg volt róla győződve, hogy tollas a háta, de valószínűleg csak a modortalan, kövér, vörhenyes kakas szálló tollpihéi hullottak a pulcsija nyakához. Biztos, ami biztos, azért kiment az illemhelyiségbe, és körültekintően ütötte be a nyugtáról a kódot, mert a mosdót csakis tisztességes fizető vendégek vehették igénybe.

A vécésnéni egész idő alatt kigúvadt, ráncos nyakkal bámulta őt, nem valami csaló-e, aki jogosulatlanul akarja használni ezt az exkluzív gyorséttermi szolgáltatást, amelynek misztériumába nem tekinthet be akármilyen rászoruló jöttment, aki nem kívánt meg egy kis műanyag embertápot. Vagy csirketápot. Tyúkházy Pál könyvelő ugyanis rémülten vette tudomásul a tükörbe nézve, hogy ő bizony egy jól megtermett, hófehér kakas. Egy mutatós kakas, de mégiscsak egy kakas. Egy csirke!

Pál kétségbeesetten cibálta csőrét, taraját, szárnyát, farktollát, hátha csak valami maskarát ragasztottak rá heccből odakint, vagy hátha enyvet öntöttek rá és tollpihébe forgatták, de úgy tűnt, minden igazi volt. Teljes mértékben csirke volt, tetőtől talpig, illetve elnézést, tarajtól csüdig. Nem volt mit tenni. Érezte a csontjaiban, az ízületeiben, a mozgásában a változást, és azt, hogy lassan nem lesz már benne semmi emberi. Nem bujkálhatott örökké, és Csirkeházi Csiriz Csongor arcátlan bátorságán okulva úgy döntött, vissza kell mennie az emberek közé, és felvállalnia egy váratlan coming-outtal csirkeségét annak minden várhat nyűgjével egyetemben.

,,Lehet, hogy az étterem mosdója valamiféle átalakító kamra, és aztán a csirkévé változtatott embereket szolgálják fel a falodában? Akkor igaza lenne Csirkeházinak is és nekem is. Hogy embereket, eszünk, és mégis csirkét eszünk. Förtelmes! De nem, mégsem, kit is akarok becsapni… Egész életemben ilyen voltam, kapirgáltam, kukorékoltam, fontoskodva totyogtam ide-oda, mint egy kakas a baromfiudvarban. Nem csoda, mert mindvégig az is voltam” – gondolta Pál, majd rémülten ugrott egyet, amikor a vécésnéni nagyot köszönt utána. A néni ugyanis egy öreg, görnyedt hátú, kopasznyakú tyúk volt.

Nem volt különb az étterem egyik dolgozója és vendége sem, akik mindannyian csirkék voltak, de az egyenruhás biztonsági őr, aki Pált figyelmeztette is egy nagy, széles mellű, tarka kakassá változott. A férfi, jobban mondva kakas a pult felé nézett, és ugyanazt a kedves, kócos lányt kutatta kerek csirkeszemeivel, hogy legalább ő legyen számára kijózanító biztos pont. A lány helyén azonban egy bóbitás, fekete jércét talált, így meg kellett állapítania, hogy aki iránt éledő vonzalmat érzett, sőt, majdnem randira hívta, az tulajdonképpen egy csirke. Mármint nem csak argónyelven mondva az, hanem szó szerint egy csirke.

,,Nos, a jó hír az, hogy én is az vagyok. Csak hát továbbra is emberfejjel gondolkodom. Hiába tudom, milyen láttam eddig, ez a kasszáslány akkor is egy gülüszemű fekete csirke” – sajnálkozott Pál, aki igyekezett a lehető legtermészetesebben viselkedni ebben a furcsa világban. Annyira idegen és iszonyatos, mégis olyan ismerős volt a számára ez az élet valahonnan.

Mintha mindig is ebben létezett volna, és most dugta volna ki struccfejét a földből. Valamiért nyugalommal töltötte el az étterem alját hirtelen beborító szalma, a székek helyén lévő kakasülők és a tányérok helyén lévő vályúk, amelyek csirketáppal és vízzel voltak dugig töltve. Nem volt szükségük újratölthető műanyagpohárra, az egészen biztos volt. Pedig Pál munkahelye az élelmiszeren kívül ilyen eldobható poharakat is gyártott. ,,Csak nehogy a műanyag a húsba is átkerüljön onnan” – jegyezte meg magában olykor Pál az irodában ülve, amíg valamelyik cég ellen indított peres ügy költségeit számolgatta.

A vendégek csak ettek és ettek, rá sem hederítve Tyúkházy Pálra, aki csak egy volt a rohangáló csirkék összezsúfolt, összeterelt ezrei közül. Amint kisétált az étterem rácsos ajtaján, visszafordulva még látta, hogy a napi menü földigilisztaleves hangyatorral és mellé egy kis büdösbogárpörkölt. Pálnak összefutott a nyál a szájában arra a gondolatra, hogy talán nem kell egész életében szintetikus tápot ennie, és boldogan vette tudomásul, hogy az étterem cégérét – amelyet továbbra is Csibecsárda Falodának hívtak – nem egy séfruhás ember díszíti baljóslatúan, hanem a kabalaállat ugyanaz a csirke.

Talán nem is evett emberhúst. Bár most már csirkehúst sem szeretett volna, mert úgy érezte volna, hogy akkor is emberhúst eszik. Belegondolt abba, hogy amikor a disznóknak moslékot adnak, abba olyan ételmaradékot is belekeverhettek, ami disznóhúsból készült. Na, nem az volt a konklúzió, hogy most akkor vegánná vagy vegetáriánussá kell válnia csirkeként, de abban biztos volt, hogy már sohasem lesz ugyanolyan az élete, mint eddig. Lehet, hogy sokszor azt sem tudja, mit eszik valójában. Vagy mit csinál, és tulajdonképpen miért is dolgozik annyit ebben az óriási csirkeólban, ahol mindenkit a ketrecébe zártak.

Még egyszer végignézett magán és megtapogatta testét, hátha csak egy káprázat volt az egész, de nem, Tyúkházy Pál továbbra is kakas volt, aki a pénztárcájában sem talált már többet egy gyémántfélkrajcárnál. Abban azért reménykedett, hogy még ha kannibálnak is tartják majd érte, kedvenc étele, a tyúkhúsleves azért ebben a különös, új világban is létezik. Vagy legalább valami ahhoz hasonló. Ha kicsit gyorsabban tipeg, talán még utoléri Csirkeházi Csiriz Csongort, és megkérdezi tőle.

Ocsovai Ferenc legutóbb a Szöveten:

Ocsovai Ferenc: Duguláselhárítás