Farkas Arnold Levente

rajzol a párás

a buszon a sofőr
mögött ül, kibámul
az ablakon, szerelmesek
nevetnek a közelében,
valahol disznót vágnak,
be lehet lesni mások
életébe, síron nőtt virágot
rajzol a párás üvegre,
a klarinétosra gondol,
a klarinétos feleségére,
szegény asszony, az oboista
öccse rázkódott a zokogástól,
csak egyszer látta, idegen
név a koporsó fedelén

a cetlire írt dolog elveszett,
a temetésre busszal érkezett,
az oboista öccse vétkezett,
a hangszert illetően tévedett,
térdén a múlt idő megremeg,
élő gyomorba kerülnek
halott és halhatatlan ételek,
egy másik nő bámulja melledet,
hazamész, hogy megírd a verset,
amiben bocsánatot kérnek
a mondatoktól szavak és csönd,
ekkor dúdolja a gyászt a lélek

a dolgok, amiket
arra a cetlire írt,
elvesztek, a halott
telefonszáma például,
úgy volt, hogy az oboista
öccse fogja bemutatni
a klarinétos feleségének,
aztán az évszakok
kergetőzése elsodorta
ezt a lehetőséget is,
csak egyszer látta, hátulról

a fiatal test
kinyújtóztatva fekszik
a koporsóban,
a mozdulatlanság
irgalma ez,
az oboista öccse
sárga virágot hozott,
nem tudta, hogy hívják,
csak azt tudta, hogy sárga

a gonosz angyalok
azt súgják, meghalok,
mint az oboista
öccse, aki látta,
versét nem közölte,
mert nem jó a verse,
épp csak ennyit írok,
kék virágot hozok,
mert szép szín a sárga,
illik a sírjára