Farkas Arnold Levente: cukor nélkül

Farkas Arnold Levente

cukor nélkül

a vámos nagybátyja erősen
kopaszodik, amióta
a felesége meghalt,
gyakrabban jár ki az erkélyre
dohányozni, a lakásban
soha, illetve csak nagyon
ritkán, amikor nem sikerül
erőt vennie magán, ilyenkor
aztán megbánja, mert
a dohányfüst beleeszi magát
a függönybe, a szőnyegbe,
az ágyneműhuzatba, nekem
mindegy, most hirtelen
arra gondol,
aki ezt mondta, és tényleg
mindegy volt neki, hiába
szellőztet hetekig

barátaival csak ritkán
találkozik, egy fekete
füzetbe verseket ír, az idő
ilyenkor örökkévaló, a halász
hozza a pálinkát, a vámos
nagybátyja erősen kopaszodik,
valahol máshol kéne lenni,
idegen ujjak bontják fel
leveleit, a mosoly mögött
az érzés nem látható

céklát reszel a hideg
konyhában, olyan öreg
vagyok, mint az apám,
amikor olyan öreg volt, mint
most a fia, unokaöccsére gondol
a vámos nagybátyja, a másik
unokaöccsére, aki néha
meglátogatja, persze mindig
az asszony és a gyerekek
nélkül, ilyenkor kávéval
kínálja, amit kénytelenek
cukor nélkül inni, a felesége
halála óta nem tart cukrot
a lakásban, kínálja
cigarettával is, mint most én
a tükörben, az ujja szélén
a bőr megkeményedik

délelőtt újságot olvas
a kép alatt, amin a vámos
nagybátyja majdhogynem
mosolyog, délben hideget
ebédel, a végtelen
majdhogynem szigorúan
körülhatárolható,
egy másik képről vak
nagyanyja néz rá üresen,
mert majdhogynem minden
visszahúzódik, lassan
ölő méreg az emlék

ébredés után mindig
eszik pár falatot, de
nem ezzel kezdi, a vámos
nagybátyja a szomszédba
költözött, iszik néhány
korty hideg teát, leül a kép
alá, amin az a másik rokon
abban a másik városban
majdhogynem mosolyog,
a vékony falak áteresztik
egy fekete rádió halvány
zümmögését, elszív
egy cigarettát az udvaron,
a rücskös szél kívülről,
a lágy dallam belülről
simogatja a bőrét,
simogatja vagy dörzsöli