Ocsovai Ferenc: Nem értem
Ne hidd, hogy ezt én úgy akarom;
hogy ez a szépséges őrület
annyira nagyon jó nekem;
hogy piszkosul élvezem az ifjú
hősszerelmest, és hogy megint
színpadias mámorba szédül fejem,
mert ha beleélem magam egy kicsit is,
hogy ebből lehet valami, még fent,
az égi nemtők is rajtam nevetnek;
hisz’ oly távol áll a kettőnk sorsa
egymástól, mint egymásra fújó
Montáguk és Kapulettek.
Gyűröm a párnát és verem az asztalt,
hogy mintha egy kellemes diktatúra lennél:
erőtlenül földre hullva tiltakozzam ellened,
mert szinte biztos, hogy szikrányit sem
törődsz kínommal és egészen máshogy
forrt egybe szíved, lelked, jellemed,
amíg próbálok arra gondolni,
hogy ez a vágy csak arról szól,
hogy sekélyes tómedremet
legalább valami kitöltse;
hogy versem gesztusaidból
egy ritka múzsa leplét lassan,
láncszemenként összeöltse,
de akkor nem értem miért; miért kell
ennyiszer álmodnom eltékozolt
és porrá égett éjjeleken rólad;
miért van, hogy farkasszemet nézünk,
és ajkam egyszer megdermed,
másszor gyermeki örömre
és lángoló szónoklatra gyullad,
és miért kell ilyen közel lennem
háremedhez, mint meddő őrangyalod,
ha egyszer úgyis tilos;
ha úgysem lehetek veled,
meg talán nem is merem igazán,
vagy nem is tudom a végső, világokat
felrázó kérdést őszintén feltenni neked,
hanem sokkal kényelmesebb így,
hogy schrödingeri pozíciómban,
ebben a kint is, bent is, vagy-vagy
játékban, szorongó kebellel vegetálok.
Nálad nem az van, mint amikor
századjára mondanak nemet nekem
mindenféle egyetemista bakfisok, álszent
pincérnők vagy céda kis kocsmároslányok,
hanem valódi a tét s minden pillanat számít;
hiszen benned a finom hölgyet és az örök Nőt
még hibáiddal együtt s mögöttük is megérzem.
Engedd hát, hogy legalább így
sírjam ki magamból a reményt:
száraz, hangtalan könnyezésben!
Ocsovai Ferenc legutóbb a Szöveten: