2024.04.20.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Ocsovai Ferenc: Mit szeretnék?

Ocsovai Ferenc: Mit szeretnék?

5 min read
Ki szeretném mondani, amit az emberek már nem mernek, vagy nem is tudnak megfogalmazni, és rá szeretném őket venni arra, hogy merjenek érezni és gondolkodni róla. Ez minden kecsegtető irodalmi karriernél többet ér, ehhez a célhoz pedig minden más csupán eszköz. Vissza akarom hozni az emberek életébe a vers közvetlen örömét és átszakítani azokat a falakat, amelyeket a kortárs irodalomszemlélet emelt a mű és a közönség, a művész és a befogadó közé.

Ahhoz, hogy megfogalmazzam, mit szeretnék, elengedhetetlen, hogy a bennem lévő érzésekről is ejtsek pár szót, amelyek a célom felé terelnek engem. A művészélet skálájának nagyon sok hangját és húrját végigpróbáltam ugyanis az elmúlt években.

Voltak nagyratörő, hiú reményeim arról, hogy legalább valamiféle alacsonyabb szinten társadalmi vagy esztétikai változást fogok előidézni a műveimmel; szerettem volna, mint oly sokan, híres, sikeres és elismert lenni, de volt, hogy csak szerettem volna megzabolázni a bennem hullámzó féktelen erőket, amelyek sokszor addig nem hagynak nyugtot, amíg meg nem születik a mű.

Amikor ugyanis befejezek egy költeményt, és éppen úgy sikerül, ahogy elterveztem, olyasféle megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, ami talán a katarzishoz fogható, csak nem a befogadó, hanem az alkotó oldaláról. Fontos tehát, hogy képes legyek önmagamhoz hűen, vagy Berda József szavaival élve „magamhoz méltón” alkotni, és minél pontosabban megfessem az engem foglalkoztató képeket és hangulatokat.

Legalább ugyanennyire fontos, hogy tovább járjam az ösvényt, amelyen tizennyolc-húszéves fejjel, kezdő költőként indultam el, hogy ne kelljen szégyenkeznem, ha egyszer valamilyen csoda folytán szembe találom magamat fiatalabb önmagammal, mint Feddő alak vagy régebbi, Hídon című versemben; ugyanígy nem szeretnék szégyenben maradni azelőtt a jövőbeli ember és művész előtt sem, akivé válhatok. Mindenek előtt mégis azt tartom szem előtt, hogy akik megismerték és megszerették a munkásságomat, azoknak se okozzak csalódást, és új művekkel örvendeztessem meg őket, ameddig csak lehet.

Nem egyszer fordult elő pedig a múltban, hogy megundorodtam az írástól, és szerettem volna abbahagyni: valamikor a kudarcok, az érdektelenség és a jelenlegi mainstream irodalomszemlélet vitt volna ebbe az irányba, valamikor úgy éreztem, a saját, egyszeri életem és boldogulásom túlságosan háttérbe szorul az írás miatt. Le szeretnék számolni végre a külső-belső kétségekkel és az olyan visszatérően kísértő kérdésekkel, mint a „minek?”, „mi értelme? „vagy a „mire jó mindez?”, amelyek legrettegettebb démonaim közé tartoznak. Nem csak nekem és nem csak a művészembernek: egyre általánosabbá válik a mindent és mindenkit átjáró nihil.

Mintha egy pusztában prédikálnék ilyenkor a csontoknak Ezékielhez hasonlóan. Amikor ezt a céltalanságot és szélmalomharcot éreztem, menekültem a sorsom elől, mint a másik bibliai próféta, Jónás, ám az, akár a bumeráng, újra és újra visszatalált hozzám. Be kellett és be kell látnom, hogy én is azok közé az emberek közé tartozom, akiknek az alkotás, az önkifejezés olyan létszükséglet, mint másnak a levegő vagy a víz. Egy barátom egyszer azt mondta, én a nap huszonnégy órájában költő vagyok. Talán ez így is van, és így is van rendjén, és nincs arra szükség, hogy változtassak ezen.

Mégsem ez a létszükséglet és a puszta művészönzés a legfőbb motivációm, hiszen ez ugyanúgy zsákutcát jelentett, mint az említett skála sok más hangja.

A 2023-as évben rengeteget kaptam segítségből és szeretetből egyaránt, amiért nem tudok eléggé hálás lenni.

Ez a réteg az irodalommal foglalkozó íróktól, költőktől és szakértőktől egészen az olyanokig terjed, akik még szabadidejükben sem feltétlenül foglalkoznak versekkel. Éppen ez utóbbi döbbentett rá arra, hogy mi az én feladatom. Hiszen a legnagyobb dicséret számomra mindig is az volt, ha olyas valakivel tudtam megszerettetni a költészetet vagy az olvasást, aki előtte bevallottan közömbös volt iránta. Amikor megmutathatom neki, hogy máshogy is lehet csinálni, nem csak úgy, ahogy, és amilyennek a kortárs költészetet ismerik.

Manapság az szokott lenni a mondás, hogy az olvasás és a versek fölött a digitalizáció és a multimédia korszakában eljárt az idő. Az embereknek „nincs hozzá türelme” , már „nem szórakoztató”, már „nem tud újat mondani”. Ezt én korántsem így látom, és mindezt üres kifogásnak érzem a jelenkor hanyagságát és felszínességét leplezendő. Sokan sajnos vagy nem tudnak arról, mennyi mindent adhat egy-egy költemény, vagy még iskolás korukban érték őket olyan traumák vagy kellemetlen hatások, ami miatt elzárkóztak a versek világától.

Nagyon sokan elfelejtettünk beszélni az érzelmeinkről és felvállalni őket. Sokkal könnyebbnek és divatosabbnak tűnik eltussolni őket: erősnek, függetlennek, ambiciózusnak, cinikusnak állítani be magunkat, mintha ez lenne az egyedüli érett és életképes, az úgynevezett „realista” felfogás. Közben pedig észre sem vesszük, mivé változunk ezen az áron, és milyen értékekkel leszünk szegényebbek. Aki ismer, tudja, hogy a belterjes gittegyletek és felsőbb irodalmi körök harcai, stilisztikai útmutatásai és kisujjeltartó sznobizmusa a legkevésbé sem érdekelnek.

Ki szeretném mondani, amit az emberek már nem mernek, vagy nem is tudnak megfogalmazni, és rá szeretném őket venni arra, hogy merjenek érezni és gondolkodni róla. Ez minden kecsegtető irodalmi karriernél többet ér, ehhez a célhoz pedig minden más csupán eszköz. Vissza akarom hozni az emberek életébe a vers közvetlen örömét és átszakítani azokat a falakat, amelyeket a kortárs irodalomszemlélet emelt a mű és a közönség, a művész és a befogadó közé.

Véget szeretnék vetni a szándékos elidegenedésnek, csakúgy, mint annak a kényszernek, hogy különböző irodalmi iskolák vagy akadémiák ízlésének kelljen megfelelni; annak, hogy az embernek fel kelljen adnia az önképét, és azt, ahogyan alkotni szeretne, ha valamit el szeretne érni. Kell, hogy legyen más út is ezen kívül a hegy tetejére. Sok mindenben már nem, de ebben még hiszek.

Felismertem, hogy néha nem csak üres közhely, hogy minden egyes ember számít. Javarészt megtanultam elengedni a különféle díjakat, pályázatokat, ösztöndíjakat, rangos publikációkat, és elkezdtem ismét az örömöt fedezni fel az alkotásban. Ez pedig nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik, így ez a felfedezés remélhetőleg az idei, 2024-es évben is folytatódni fog.

Ha már akár egyetlen emberre is hatással volt egy-egy művem: ha elindítottam a lelkében valamit; ha érzéseket keltettem benne és elértem, hogy gondolkodjon róluk, akkor ennél többre nem is igazán van szükség. Lehet, hogy ez mind csak cseppnek tűnik a tengerben, de végső soron a tenger is ilyen apró vízcseppekből áll össze. Ha pedig így van, akkor minden kihívás és szenvedés megérte.

Ocsovai Ferenc legutóbb a Szöveten:

2 thoughts on “Ocsovai Ferenc: Mit szeretnék?

  1. Elolvastam amit írtál. Verseid mind nagyon elgondolkodóak! Ha már gondolkodik az ember, kezd jobbá is válni. Ami megfogott bennem, nagyon hűen írod le a valóságot. Ebben a digitális világban lassan megmondják, helyetted, mi a véleményed és mit kell gondolni. Ez pedig borzasztó! Ha nyitott aggyal olvassák a verseidet, tisztán lehet látni a jót és a rosszat. Különleges ember vagy és sokoldalú. A zenéid engem pedig elringatnak! Köszönöm, hogy olvashatlak.

    1. Kedves Piroska!

      Köszönöm szépen az észrevételeit! Éppen az ilyen vélemények tudnak nagyon sokat adni és jelenteni. Minden jót és boldog új évet kívánok Önnek!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.