Czini Zoltán: Mit szeretnék?

Ha manapság megkérdezik tőlünk azt, hogy mit is szeretnénk, legyen az bármivel kapcsolatos, tulajdonképpen szerencsésnek kellene, hogy érezzük magunkat. Mert ritkán szoktak az óhajainkra rákérdezni: gyakran nélkülünk hoznak döntéseket, az elvégzendő feladatokat kijelölik a számunkra, s a cselekedeteink többségét nem azért hajtjuk végre, mert annyira jólesnek, hanem azért, mert berögződtek, szokássá váltak, vagy pedig azért, mert vannak kötelezettségeink, amelyeknek eleget kell / szeretnénk tenni.

Amennyiben mégis valaki a kedvünkbe szeretne járni, vagy őszintén kíváncsi a véleményünkre, az már felér egy kisebb boldogsággal. Ahogy írom ezeket a sorokat, arra jövök rá, hogy mennyi mindent veszítettünk az utóbbi évtizedekben: felszínesekké váltunk, már nem vagyunk képesek türelmet tanúsítani sem mások, sem magunk irányában. Folyamatosan futunk valami után vagy éppen önmagunk elől, mintha nem is lenne megállás, holott ennek a rengeteg lótás-futásnak gyakran nincs is igazán jelentősége. Elfelejtettünk igazán elmélyülten törődni egymással, s ennek az lett az egyenes következménye, hogy időnként úgy érezzük, mások sincsenek ránk tekintettel.

Amikor megkaptam a felkérést, hogy írjam meg a gondolataimat arra vonatkozóan, hogy mit szeretnék a 2024-es esztendőben, akkor őszintén meglepődtem, mert ilyet manapság ritkán kérdeznek. Az egyén kívánságai nem nyomnak sokat a latban, de ha mégis kíváncsiak arra, hogy mit szeretnék, mik az elvárásaim, akkor a felkérésnek nem lehet nem eleget tenni.

Először közhelyes dolgok jutottak az eszembe, mégis ezeket tartom a legfontosabbaknak. Azt szeretném, hogy béke legyen a szívekben, hogy ne legyenek irreális elvárásaink sem önmagunkkal, sem másokkal szemben, mert ezek egyenes következménye a csalódottság érzése. Azt szeretném, hogy kerüljenek el bennünket a betegségek: ha odafigyelünk magunkra és azokra, akik fontosak számunkra, máris tettünk valamit a saját egészségünkért is. Szeretném, ha továbbra is távol maradna tőlem az önzés és a kapzsiság, és azt, hogy a kevésből is a lehető legtöbbet ki tudjam hozni. Az anyagi jóléttel nem feltétlenül jár együtt a mentális egészség, de ha a kevésből is képesek vagyunk tartalmas hétköznapokat varázsolni a magunk és a környezetünk számára, akkor birtokában vagyunk az elégedettség érzésének, amit nagyon fontosnak tartok, s áldottnak érzem magam, amiért a gazdagságot sosem a pénzben mértem. Bízom benn, hogy ez a jövőben is így lesz.

Fontosak számomra az igazi emberi kapcsolataim, amelyek közé nem sorolom a virtuálisakat. Nyilván nekem is vannak olyan kapcsolataim, amelyeket valamilyen okból kifolyólag szinte kizárólag a virtuális térben élek meg, de a valós találkozásokat és a közös élményeket semmi sem pótolhatja. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy az utóbbi időben képes voltam elsősorban ezekre a kapcsolataimra fókuszálni, s minden erőmmel azon fogok dolgozni, hogy ez a jövőben is így legyen. Szeretném, ha a jövőben is képes lennék arra, hogy nemet mondjak. Az ember az élete folyamán sokszor illemből, tiszteletből stb. olyan feladatokat is elvégez, amelyekkel nem tud azonosulni, de elérkezik az a pillanat, amikor túlcsordul az a bizonyos pohár. Azt szeretném, hogy a jövőben is legyen erőm ahhoz, hogy ne kényszerítsem bele magam olyan tevékenységekbe, amelyekkel nem tudok azonosulni, és hogy távol tudjam magam tartani azoktól az emberektől, akik visszaélnek a jóindulatommal. Csak azokra az ismerőseimre kívánok időt és energiát szentelni, akikkel egymást kölcsönösen megértjük és ezáltal felemeljük.

Azt szeretném ‒ s ez sajnos már csak vágyálom ‒, hogy ismét legyünk elegen. Tíz évvel ezelőtt előfordult, hogy harmincnál is több végzős középiskolással készültünk a ballagásra, de már évek óta nincsenek ekkora létszámú osztályok. Bár a tagozatok megnyitásához minisztériumi engedéllyel jóval kevesebb tanuló is elegendő, de nem lehet a tanítás élményét egy öt főt számláló osztályban úgy megélni, mint egy ennél jóval nagyobban.

Továbbra is szeretnék a lehető legtöbbet olvasni: régi mulasztásaimat pótolni, de a kortárs irodalomban és minőségi skandináv krimikben is elmélyülni. Szeretném, ha a kortárs magyar irodalom sokkal több maradandó alkotást tudna felmutatni, mint 2023-ban. Ritka gyenge évnek tartom a legutóbbit ilyen szempontból: ennyi kesergő, érzelmi vergődést akár többszáz oldalon át ecsetelgető, de a feloldozást mégsem meglelő regénybe ‒ vagy csak annak nevezett nyomdai termékbe ‒ még nem tört bele a bicskám, mint 2023-ban. Voltak azért remekművek is, ezt mindenképp szeretném megjegyezni.

2024-ben is szeretnék írni és publikálni. Továbbra is csak pozitív könyvkritikákat szeretnék írni, a negatívakra továbbra sem szeretnék időt szentelni, úgy ahogyan ezidáig sem tettem. A meg nem írt könyvismertető gyakran többet mond az elmarasztalónál. Esszéket, tárcákat is szeretnék írni, bár ezeknek a hangvétele általában túl személyesre szokott sikerülni, ezért ezek esetében időnként megálljt szoktam parancsolni az ujjaimnak a billentyűzet felett.

Szeretném, ha továbbra is lektorálhatnék magyar nyelvű tankönyveket. Nem az elvégzett munka anyagi vetülete miatt ‒ ha a munkába fektetett időt és energiát vesszük alapul, alulfizetett tevékenységről van szó ‒, hanem azért, mert a tankönyvek fordítóival szinte mindig kiváló együttműködést sikerült megvalósítanom, s a közös cél mindig összekovácsolt bennünket. Bízom benne, hogy ez a jövőben is így lesz. Ha már a tankönyveket is megemlítettem, mindenképp szeretném azt is kiemelni, hogy szeretném, ha végre megjelenne az a másodikos középiskolások számára írt irodalomtankönyv, amelynek társszerzője voltam, s az augusztusban kiadott tankönyvkatalógusban jóváhagyásra is került, de rejtélyes okok miatt mindmáig nem hagyta el a nyomdát: így van is új tankönyv, meg nincs is új tankönyv. Az idén legyen!

Szeretném, ha továbbra is észre tudnám venni a természet által számunkra felkínált harmóniát: a fákat, azok árnyékát, a Tiszát… Szeretném, ha 2024-ben is eljuthatnék Erdélybe, de továbbra is úgy gondolom, hogy nem kell messzire menni ahhoz ‒ ezért nem említek tengerparti nyaralásokat, luxusutazásokat stb. ‒, hogy az ember jól érezze magát, mert megfelelő társaságban elég akár csak egy helyi rendezvényre ellátogatni, hogy feltöltekezzünk.

            Szeretném, ha az idén a mérleg nyelve egyértelműen a pozitív oldalra billenne el, ezért azt kívánom, hogy minden rokonomnak, barátomnak, kollégámnak, egykori és jelenlegi diákomnak sokkal több örömben legyen része, mint szomorúságban, mert én is csak akkor érezhetem igazán jól magam a bőrömben, ha mindazok, akik valamilyen szempontból fontos részét képezik az életemnek, szintén jól érzik magukat. Legyen több empátia, együttműködés, közös élmény, s legyen emlékezetes a 2024-es év!

Czini Zoltán legutóbb a Szöveten:

Czini Zoltán: A templomban sosem vagyok egyedül