Fábián István: Délibáb (Részlet)

Isten homlokára: óriási égre nyíló ablak,
lent záruló síkjai tűzfalaknak,
sok háborús, romló régi rom, –
tégla-űre tűnt életeknek.
A kusza fény átporlik időn,
a moccanatlan lógó függönyön –
bent álmatlanságtól gyűrt homályban,
sötét helyen, ahogy az idő igyekszik
vidáman a májban:
egy ország önnön súlyában lebeg.
                Kint aranyfüstbe vont golyónyomok:
bent jelentől bűzlő sebek.

Fénnyel, vízzel oltakozik hiába
pilátus-ország, roppant tükör,
benne helytartók rozsdás lavórja tündököl,
kifordult gyökérrel szónokol
kába telében minden tavasz,
nyara születni kész vetést elhavaz,
ősze fehérebb, mint az ing,
vére kivégzés-rozsdás
megint, haldokol,
fekete rózsa szivárog tüdején,
                ahogyan tábornokhalálok idején
és szépen elalszik álmodott telén.

Ördögszekér-lét futva, pörögve:
szaladó rajza a maradásnak,
mindig azonossága senkimásnak.
Itt élni akar, remélni akárki –
a drága indulattól tavaszi égben
isten nyarát, őszét, telét megörökölve
a tavaszban tavaszra várni –
ez a tudásunk: a semmi szanaszét van,
a minden pontosan van,
ésszel-ösztönnel megmaradjunk,
                ha elmegyünk:
akármi-mindent visszahagyjunk.

Fábián István verse legutóbb a Szöveten:

Fábián István: A jelölő