Nekem elég lesz körmeid alól a kosz
fejemre vont fekete párna ha megfojt
tudom jóságod és kegyelmed megront
attól ami lennék ember-kárára magam

tollként pelyhedző sírásom válts legott
ím kapuidban kivérzett ebek szájkosara
lesz batyum hátamon gyűjtött harapás
falkának mikor késeikből épít sátrat is

a fény görbült ívein szabdalt eltorzulás
talán már nem lesz felismerhető az ősz
talán már nem kell több égi vértanú itt
rám ismerjenek kivégző szeretteik előtt

én-ólaikba bújt őseim poklait feltépnem
ne kelljen avarmennyben pácolt szívem
csipkézett nyelvem veretes szélein lépő
tagjainkat vérbársonyban felcserélnem

kódorgó ködképű káromlott baba-Istent
kutyaképébe csókolt szeretőmet temető
legelői virágpelyváimat patkózott saruk
nem oldja meg a járás sem pihenés már

görcseikre gyűlt fájásaiktól születő a test
megvetemedett fióka-bensőben zápméhű
álmaival feltámadni is rest szellememben
harmadnapos képmásomra nem terem fa