Tóth Olivér: Adventi vázlat

tudod talán nem lesz már legközelebb
hogy vállam gödréből is kimosdassalak
hogy szemem vödréből még elmossam
lélekgerendáimra teregetett szennyesed

hogy kezed árkaiban elejtett vadjaid bőrét
lenyúzzam majd falaidra fessem a győzelmet
dalokat siratva elhagyatott gyermekágyak
felett remegő síró anyamellű esték helyett

kormos-csendben ízlelt égő adventi lángjaid
dárdáira fektessem krisztusi könyörületedet
sebeidre vonjam az ágyad aljáig nyújtózó reggelt
egy mindig fogyatkozó élet telt szegélyein állva

magamat vetem lábad elé hűvös szobakő helyett
magamat adom szádba üres kanálkád öble helyett
magamat varrom ablak kereteidre károgó varjaid ellen
magamat páncélozom emberi gyapothidegséged verjem

az alázat vásznain ködkapcás karácsony sántikál
hókorpát zabált szél krákogja nevemet benned
fenyvest kutató kezednek szegélyem is elég
rám aggasd tömjénbe fojtott kudarcaid éleit

pedig csillagot olvasnak vak begyekkel ujjaink
parazsat gunnyaszt nyelvjászlamon angyali ének
hálát és reményt rágott fogaimon a sercegésnek
verstemetőim cafatjaiból adjatok a világ Istenének

legyen benne béke mielőtt küszöböd elé áll zörget
legyen bennetek béke s hallás ha szólít esküvőre
legyen benned béke mielőtt engem eltemetnétek
legyen bennem béke mielőtt téged eltemetnének

Tóth Olivér verse legutóbb a Szöveten: