Tóth Olivér: Negyvenkettedik zsoltár

január lesz s születésem pillanataira emlékező estéim
szerelemtől csorba csordanépeit magam köré gyűjtöm
szeretteimből a holtak holdporban ázott csonthumuszaiból
harci maszkot kennek rám hályogos szemű táltos reggelek
nyelvtelen beszédes testeket még vonszolok de levetem őket
az örökkévaló cigánykártyáit mielőtt jósolna az állandóság

egy félig meddig múlt év kopjafája állít nekem ítélő időtotemet
faragott képemet bálványok csókolják magukra takarónak
testtekercseikre lángot szórt bokorszememben megjelentek
első üdvözletek tenyérárbocaival rakodott szeleken nyerítenek
fűért kristályért ópiumért krekkért alkut kéregető gyermekek
hintáznék ha tehetném és mókuskerékre állítanám a hazugokat

fulladjanak ki és tüdőjük szakadtáig könyörögjenek bocsánatért
egy koldusnak hitt sírás tart életben nem hiszek a tegnapban
a holnap mint ásó ujjaim között és kötélen csüngő vén bohóc
kinek elkent sminkjére tükör sem jut a próbákhoz előadásig
nem érdekli már mennyi beszéd és talp gyalogolt át rajta a tapsig
mert végül beéri egyetlen mosollyal ami csak és kizárólag sajátja

a maga révületében lehetne tanktól simult a házak teteje
a maga émelygésében a pápa akár a mikulás is lehetne ha nevetne
a maga ölében a születő Jézus már rég szabadságra jöhetne
a maga életében mint egy megkövezett Isten szerelmesét szeretne
a maga módján szegényesen de bőséges áldásban a remény lehetne
a maga idejében egy méltányosnak ítélt sorsot osztogatna helyette

egy kegyhelyet emelt sírtemplomban roskad bennem a kereszt
de négy gyertyám örökké ég és rajtuk minden csonkaság elhalt
kenyeret és halat osztogató ég nyílt fejük felé és manna a szívük
négy pitvar négy égtáj négy napfogyatkozás négy holdtölte
apaságom pásztorai s férjűségem csillaga egy az örökkévaló
embert zabáló keserűsége orosz-e ukrán-e palesztin-e vagy zsidó

csalogány hitek szapulják testét vérét a mulandóságnak
felszámolt vacsorái körül zsibongó kannibálszeretet nemzet: Én
az időtlenségre kötöttem vádalkut a múzsával magam ellen
ne fájjon a némaság a jeltelenség ha szeretetlenséged hálóit égetem
míg halbordától fuldokló sóvárságod szavakkal szelídítem
megfeneklett imáid ravaszait szívedet a haláltól kibiztosítsam

január lesz s születésem pillanataira emlékező estéim
szerelemtől csorba csordanépeit magam köré gyűjtöm
feszületükre folyt vérem sosem volt anyaméhem visszaköveteljem
angyalt égető lágereink oltárait Jézus nevében megszentelem
víz helyett véren járató embertelenségemen könyörülj
„In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Amen.”