Mohsin Hamid: Az utolsó fehér ember – Bp.: Jelenkor Kiadó, 2024
Mindannyian emlékszünk Gregor Samsa történetére, amely szerzőjét, Franz Kafkát a világirodalom legnagyobbjai közé emelte. A féreggé változó hivatalnok figurája számos műalkotás ihletadója volt az elmúlt száz évben. A most ismertetésre kerülő, 2022-ben ‒ magyar fordításban 2024-ben ‒ megjelent Mohsin Hamid-regény is merít Kafka kisregényéből.
A regény felütése kísértetiesen emlékeztet az Átváltozás kezdetére, azzal a különbséggel, hogy Anders, Az utolsó fehér ember fehér bőrű főszereplője nem arra ébred, hogy a teste más alakot öltött, hanem arra, hogy a bőre sötétté változott. A döbbenet, a kétségbeesés, a rémület és a harag egyszerre keríti hatalmába Anderst, akinek tulajdonképpen megkérdőjeleződik az önazonossága, s számos, elsősorban belső csatát kell megvívnia önmagával ahhoz, hogy el tudja fogadni az újonnan előállt helyzetet. Hogy ez ne legyen elég, megtudjuk, hogy a főszereplőnek meghalt az anyja, az apjával való viszonya sem rózsás, de az Oonával, a barátnőjével folytatott kapcsolata is kihűlőben van. Anders miután felismeri, hogy bőrének színe megváltozott, magába fordul, beteget jelent a munkahelyén, s csak fokozatosan fedi fel titkát a hozzá közelállók előtt, a házából is csak akkor mozdul ki, amikor erre rákényszerül. Az elidegenedés érzése megbénítja, s csak akkor tud újra beépülni a társadalomba, amikor már maga a társadalom is átalakul, ugyanis az emberek fokozatosan mindnyájan megtapasztalják az átalakulás folyamatát, a fehér bőrű emberek mindannyian sötét bőrűekké válnak.
Magával az átalakulással és az Andersszel kapcsolatban álló szereplőkkel összefüggésbe hozható történések lehetőséget kínálnak a szerzőnek arra, hogy megfogalmazza a jelenkori társadalomban egyre inkább elhatalmasodó problémákat.
Anders egy egyszobás házban él a nevén meg nem nevezett város szegényebbik negyedében, tehát már az átváltozása előtt is egy anyagi értelemben perifériára sodródott figura volt. Ő maga is kunyhónak nevezi az otthonát, amely bár takaros és rendezett, de a könyvein kívül alig van némi holmija. A beteget jelentő Andersnek pedig meg kell tapasztalnia, hogy a világ, amelyben él, kíméletlenül teljesítményorientált, ugyanis a főnöke kijelenti, hogy amíg nem megy be dolgozni, fizetésre ne számítson. Az egyedüllétet korábban élvező főszereplő most azzal szembesül, hogy az új testében elviselhetetlennek érzi a magányt, ugyanis újra kell definiálnia önmagát, s rádöbben arra, hogy az újradefiniálás folyamán nemcsak testet, de lelket is kell cserélnie. Fokozatosan az is kiderül, hogy Andersnek már akkor is megfelelési kényszere volt, amikor még fehér színű volt a bőre. Erre főleg az apjával való viszonyából jövünk rá, ugyanis hangsúlyos szerepet kap a regény lapjain az, hogy mindig is félt attól, hogy csalódást okoz az apjának, de a narráció jelen idejében már nemcsak neki, hanem Oonának, a főnökének, leghangsúlyosabban pedig éppen önmagának.
Mohsin Hamid nem kizárólagosan arra használja fel Anders alakját, hogy az individuum anyagi problémáira, társadalomtól elhidegült helyzetére, illetve önértékelési és önazonossági gondjaira hívja fel a figyelmet, hanem arra is, hogy az emberiségnek a globális méreteket öltő negatív jelenségekkel lépten-nyomon szembe kell néznie. Anders anyját néhány éve „…a víz vitte el, pontosan tudták, a víz, aminek a szaga és az íze is rossz volt…” (16. old.), apjának pedig „betegek a belei” (33. old.). A környezetszennyezés és az egészségtelen táplálkozás következményei tehát a főszereplő szüleinek sajnálatos példáján kerül bemutatásra. A regény közepe táján megjelenő militánsok pedig, akik üldözik a sötét bőrűvé változottakat, jól szemléltetik azt a társadalmi nyugtalanságot, amely a 21. század húszas éveire világviszonylatban eluralkodott. A militánsok által kiváltott zavargások, amelyeknek igen súlyosak a következményei, számos kérdést vetnek fel az értékek devalválódásától kezdve egészen a sokszínű társadalmak fennmaradási lehetőségének megkérdőjelezéséig, de a zavargások kiváltó okai között a feljebb már említett környezetszennyezési problémák is megbújnak, s ezeknek a problémáknak a szőnyeg alá söprése is.
A zavargások akkor csillapodnak, amikor már szinte mindenki átváltozik. Lassan minden visszatér a régi kerékvágásba, de semmi sem olyan már, amilyen volt, hiszen az emberek sem olyanok, amilyenek voltak, s mindez annak ellenére van így, hogy látható módon már nem különböznek egymástól.
Gyász és újjászületés, állandóság és változás. Ezek az ellentétpárok határozzák meg a kisregényt. A fehérség elvesztését meg kell gyászolni, hogy bekövetkezhessen az újjászületés. Az emberiség ‒ nem csak Anders ‒ átalakulása után a dolgok bár állandósulni látszanak, de tisztában kell lennünk azzal, hogy az állandóság látszata ellenére is folyamatosan változnak.
Az utolsó fehér ember című kortárs világirodalmi alkotás igen olvasmányos, nemcsak azért mert olyan sajátságosan önazonosságbeli vagy éppen sokakat érintő társadalmi kihívásokat mutat be lapjain, hanem azért is, mert egy nyilvánvalóan a fantázia szüleményének kategóriájába sorolható jelenséggel ‒ átváltozás ‒ sikerül teljesen reális képet festenie a Földön uralkodó folyamatokról és az egyéni megküzdési lehetőségekről. A regényt az is sajátságossá teszi, hogy igen hosszú, olykor féloldalas mondatokban meséli el az amúgy nem túl hosszú ‒ 169 oldalas ‒ történetet, de ez egyáltalán nem nehezíti meg a szöveg befogadását.
Czini Zoltán legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?