IN MEMORIAM ÁDÁM TAMÁS
Ádám Tamás (1954-2026)
Csontig éget a szó
Varjú Zoltán Csiszolatlan című könyvéről
Még ennyi év, ennyi könyv után is különleges érzés kézbe venni egy frissen megjelent könyvet. Különös szertartás az, amikor lapozgatom, és érzem rajta a nyomda szagát. Semmivel nem összehasonlítható érzés. Mégis, lassan hozzá kell szokni ahhoz, hogy a könyvek ma már nem mindig így működnek. Nehezen megy, tanulom, jól haladok. Be kell látni, a digitális könyveknek létjogosultságuk van. Ha jó a könyv, nem kérdés, hogy egyenrangú partner az ilyen kötet is.
A Dunapart Magazin elindított egy kortársak sorozatot, melynek első darabját Varjú Zoltán jegyzi, a címe: Csiszolatlan. Vagy talán, ha pontosabban fogalmazok: nulladik kötet. Akad itt más érdekesség is, ugyanis az első szöveget tartalmazó lapon egy ajánlás található, Kedves Feri bácsi megszólítással. Gyorsan kiderül, hogy a legendás költőről, Baranyi Ferencről van szó. Még a portréja is látható. Ez lenne számozás szerint a kettes dedikálás. Ebben az a jó, hogy a szerző belenyúlhat a könyvbe, bárkinek dedikálhatja azt. Egyébiránt az első érdemi verset is Baranyinak ajánlja a költő. Ha belegondolunk, személyes az ajánlás, ráadásul gyorsan célba ér, kiiktatható a Posta. Fábián István kifejező grafikái sokat hozzátesznek a rendhagyó kötethez.
A Vadlesen című versben már megcsillan Varjú Zoltán költői vénája: „De volt benne valami báj, / Ahogy ezüstöt sírt az éj.” Érdekes, hogy a cím alatt sok helyen szerepel ajánlás, magyarázat, idézet, kiemelés. Így van ez a Csiszolatlan címadó versnél is: „Templomot épít a tiszta szívben az igaz értelem, / ahová a lélek mindennap imádkozni jár. Ne csak nézz! Láss, érezz, …hogy meghallhasd a legbenső / hangodat!” Ehhez viszonyítva figyeljük a verset. A gerincet az első és az utolsó szó adja, erre épül a mű, amely így fejeződik be: ”… minden bennük / rejlő érték /a kimondatlan szó / leírt betű /sorai között / olvasható / mondatokba plántált / csiszolatlan gyémánt…” Ez a gondolatfutam valóban lefedi az egész kötetet.
Az egyszerű, csorduló érzések a legszebbek. Amikor kitárulkozunk, lecsupaszítjuk érzelmeinket. Így tesz Varjú is a Délutáni kedves című versben: „Egykori árnyakat csókol a száj, / Múló vágyakat, olyan érzést, / Ami holnap tán halott…” Ritkán, de találkozunk ennek az ellentétjével is, amikor a sorok árván maradnak, mondhatni, szokványosak: „Este, ha gondolsz néha rám / A hullócsillagom nézve az ezüst /Holdvilág alatt, hallgasd meg, / Miként szól imám az ajkamon.” Ebben nincs egyéni hang, hiányzik belőle az utánozhatatlan „varjúzoltános”. A szerzőnek szigorúbban kellene bánnia önmagával, a tehetségével. Szerencsére ilyenekkel ritkán találkozhatunk a színvonalas könyvben.
Varjútól nem áll távol a filozófia, találunk is jó néhány mély verset. Pedig hát az ilyen elgondolkodtató szövegeknek megvan az a veszélye, hogy elkalandozik a szerző, vagy éppen az olvasó nem találja a helyes utat. Nem könnyű vállalás ez, hiszen az esztétika héttérbe szorulhat, nem emelkednek verssé a sorok. Költőnk valahogy elkerüli ezeket a csapdákat. Például a Piroklasztikus című szabadvers: „Életveszélyessé vált bennem minden gondolat / mint egy piroklasztikus áradat, amely most a mélyből felszínre tör / hamut hagyva hátra éget csontig a szó / mint a béklyót vesztett veszett láva…” De mi is ez az ismeretlen szó? „Ez egy keverék, amely vulkánkitörések során keletkezik, és abból áll gázok és szilárd részecskék magas hőmérsékleten. Konkrétan a piroklasztikus előremenő hőmérséklet 300 és 800 °C között van. Miután a piroklasztikus áramlás kilökődik a kitörő vulkánból, és eléri a földfelszínt, másodpercenként tíz és több száz méter közötti sebességgel mozog a talaj mentén.” Így már talán jobban megértjük a költő gondolatait.
Igazán míves vers a Szépen tisztuló. Csak ül az ember és elmereng, ennyire egyszerű szakma a költészet, csupán tiszta, egyedi, érzelemmel töltött sorok kellenek. „Szépen tisztuló hangokat sikál a szó / mint a partot nyaldosó békanyál / habjai úgy simulnak el összetört / hangjai fényes éles csillámpala/ módra vágnak mély sebet a vér / szaga mámorít.” Vagy a Meghagyom vers: „Gondoltam, / Még meghagyom a csókokat, meghagyom / A bőrödön, meghagyom az ízét… ajkamon.”
Érdekes, hogy a realizmus fogásait is alkalmazza Varjú. Ez elsőre furcsának tűnik, főleg az eddigieket mérlegelve. De nincs ezzel semmi baj, nem töri meg a könyvet, valahogy belesimul a többi szövegbe, amelyek nem dobják ki ezt a megközelítést. Ilyen a Koldustangó is: „metrók aluljárójában fekszik a fájdalmas valóság / ahol lyukas kesztyűvel rakja megtaposott kalapjába a koldus / megágyazott nejlonjáról a tőlem kapott aprópénzét…”
Apokalipszis-versekkel is találkozunk. Annyira hihetetlen, hogy elér bennünket a pusztulás, pedig a verseket olvasva érezzük a bőrünkön. Nem olyan ez, mintha Varjú falra festené az ördögöt. Annyira élethű az ábrázolás, hogy beleborzongunk: „semmi extra / csak lassan ennyi volt világ / néhány őrült néhány atombomba / aztán itt a vég / ha ütött az utolsó óra…” De talán mégis van remény: „Alakulunk mint Herold bácsi / a mázsás kőlapok alatt…”
A jelenről. Nehéz kérdés, költőnk is Babitsot hívja, segítségül a Ma szólni kell! című versben: „… mert vétkesek közt cinkos, aki néma.” Varjú így mondja: „Ma itt szólni nem lehet, / Mégis szólni kell, muszáj. / Szó sebzi szép lelkedet, / Ha vad gyűlölet fröcsög, / S lehull rólad minden báj.” szóljunk hát.
A kötetet Haikuk vagy ahogy a költő írja haknikuk és esszék zárják. Egy nagy vállalás szemtanúi lehetünk, kétszáz oldal megírása, összerakása embert próbáló feladat. Az értelmezés ad elég munkát az olvasónak is. De megéri elmerülni a szövegben, kinyílik egy különös világ.
Varjú Zoltán: Csiszolatlan, Dunapart Magazin, 2023
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
