Vörös István: Az adósok balladája

Gergely Beatrix fotója

Az ellenségeim hátradőlhetnek!
Milyen öröm is egy újabb kudarc,
milyen biztos alapja a jókedvnek,
mennyire kell egy újabb hátraarc!
A büszkeséggel persze felkavarsz
minden megalázott állóvizet.
Az öröklét az néha bandaharc,
ki pénzenincs, szegénységgel fizet.

Ki szegénységgel fizet, néha gazdag,
a gazdagságra nincs mentség soha,
vagy ha szükséges, akkor önmagamnak
adom az utolsó segélyt oda.
Az elszegényedés így nem csoda,
a lélekből bárki inkább kivesz
ezt-azt, vadul folyik a szócsata.
ki pénzenincs, s szegénységgel fizet,

az joganincs és szavanincs egyszerre,
az kudarcavan és bukásavan,
de közben még illúziókat kerget.
Tudja, így sem a vesztébe rohan,
árnyék után vetődik boldogan.
Kell a haszontalan igyekezet,
megtalálják magukat annyian:
ki pénzenincs, szegénységgel fizet.

Ajánlott levél
Adós, te első vagy az egyenlők közt,
rendezni ezt meddő igyekezet,
a megrontásodhoz nem is kell ördög,
ki pénzenincs, szegénységgel fizet!

Vörös István verse legutóbb a Szöveten: