Mind ugyanúgy élünk, ahogyan a Föld,
életünk éppolyan veszélyekkel teli,
valahogy mindenki csak arra tart igényt:
abból, ami miénk, mind több jusson neki.
Agresszió, agresszió a szeretet nevén
bejelentve egy új világfelfogásba.
Már csak a pénz vagyok, mit könnyű elvenni,
ilyenkor nem értem, végül az ember mi,
van anyja, vagy pedig félrelökött árva.
Különben is, aki mindezt megcsinálta,
mért hagyja világát simán megmérgezni?
De annyiféle baj, és annyi fájdalom
szennyezi az élet összetett légkörét,
nem élünk túl semmit, nem lépünk túl bajon,
a lélekben újra megterem a sötét.
És hogyha nem terem, legyártja az ipar,
majd piacra dobják egy új szalámival,
eladják, mint egy jó tanulási módszert:
rögtön mindent tudsz, s nem bánthatod a rendszert,
minek különben is hálával tartozol.
Eltart és élni hagy, sosem unatkozol,
hisz van szórakozás: az átverés maga,
fejedben kiépül a gépi éjszaka.
Fejedben összedől a megértett jövő,
már mást kell érteni, és más az öröm is,
ugyan hígabb, butább, de nincsen több idő
a munkával telő következő napig,
minden, ami van, egy kicsit elálmosít,
bár agyhalott vagy, de a kétely még kinő
a lelki arcodon, és mindent átszakít.
Borosta és szakáll, felismersz valakit,
pedig a tükörben az te voltál egyszer,
de most már senki vagy, és egyre növekszel.
Vörös István verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?