Turóczi Ildikó: Várakozás

1. Nem mindegy

Csendben ballagtunk, egy kisgyerek sírt az út szélén. Megálltunk, kollégám kérdezett tőle valamit, a gyerek hüppögve válaszolt. Kollégám dohogott, mormogott, valami nagyon nem tetszik neki: a gyermek éhes, neki ma nem maradt reggeli.

A kunyhó sarkában nyöszörgött valami, sötét volt, alig láttuk a nagyhasú, vékonydongájú gyereket, bőrén elfertőzött sebek. A pénz, az a kevés, kell a többinek, mondta az anyja, ez már nem lesz jobban, fertőzött. Kollégám dohogott és mormogott, ilyen ez itt, menjünk. Ha ilyen ez itt, miért a sok gyerek, kérdeztem bátortalanul. Mert fele sem éri meg a felnőttkort, hangzott a válasz, és lassan kipusztulunk.

Néhány évvel később ismeretlen fegyveresek a rendelőt lőtték; én már nem voltam ott, a kollégám igen, akkor is dohogott-mormogott: a kórteremben betegek vannak, menjenek a katonák odébb! Odébb mentek, de előbb agyonlőtték.

Van, akinek ez jut, van, aki ez elől menekül, van, aki meghal, gyorsan vagy lassabban, és van, aki szigetet vásárol magának; nem mindegy, hova születünk és nem mindegy, hol élünk, mondta kollégám mikor elhagytuk a nyöszörgő gyerek házát.

2. Kegyelem

„Ekkor Jézus megértette, hogy éppen olyan csalárd módon félrevezették, mint egy áldozati bárányt, s az élete legelső pillanatától fogva ennek a halálnak a jegyében állt, azután felidéződött benne annak a tengernyi vérnek és fájdalomnak a képe, amely belőle kiindulva felfakad és elárasztja majd az egész földet, kiáltás tört föl belőle a nyitott ég felé, ahol Isten mosolygott, Emberek bocsássatok meg neki, mert nem tudja, mit cselekedett. Aztán kiadta a lelkét (…)”[1]

1998 decemberében a szudáni kormány bejelentette, hogy a kanadai, maláj, brit, argentin, német és kínai olajvállalatokkal közösen befejezték annak az 1110 km hosszú olajvezetéknek az építését, ami a nyers kőolajat az északi finomítókhoz fogja szállítani. A vezetéket 1999-ben hozták működésbe, a szudáni kormány a Nemzetközi Valutaalap 450.000 millió amerikai dollár értékű hitelét számította ezzel az üzlettel törleszteni, és a késedelmi szankciókat eltöröltetni.

A Nemzetközi Valutalap az év augusztus 27-én felfüggesztette a foganatosított szankciókat, 30-án pedig sor kerül az első szudáni nyerskőolaj exportra. A jelentős eseményen 30 nyugati cég 399 képviselője vett részt.

Az akció következményeképp törzsek váltak egyik napról a másikra földönfutókká, százezrek kényszerültek lakóhelyeik elhagyására, férfiak ezrei vonultak be katonának, hagyományok és szokásrendszerek bomlottak és semmisültek meg. A nincstelenné vált családoknak, nőknek, férfiaknak maradt az esős évszakban térdig érő sár, a szúnyogok és betegségek, az éhínség, a nők megbecstelenítése és az erőszak, jobb esetben pedig a menekülttáborok.

A csontra-bőrre fogyott gyereket nagymamája hozta. A gyerek apját megölték, anyját megerőszakolták, majd megszületett ő. Néhány évvel később megölték az anyát is, a gyerek a nagymamával maradt. A vezető tünet krónikus hasmenés volt, a diagnózis pedig a rettegett AIDS. A nagymama visszautasította a kezelést, majd másnap hajnalban szó és búcsú nélkül összecsomagolta a gyereket és elhagyta a kórházat.

Az esetet nem kommentálta senki; mindannyian tudtuk, hogy ez a gyerek, hasonlóan a többihez, halálra született.

3. A földre toccsanó köpet; mindmáig nem értem, mi zavart annyira benne

Az ügyeletes nővér hátradőlt székében. Lassú mozdulattal, mint akinek semmi nem sietős, akinek ideje nem órákban, percekben mérendő, az előtte heverő regisztrációs napló után nyúlt, kinyitotta, majd becsukta, tekintete a falon mászó legyet követte. Lassan felemelte a naplót, becélozta a legyet és egy jól irányzott, pontos mozdulattal agyoncsapta, majd elégedetten köpött a cementpadlóra. Kinyújtóztatta merev tagjait, ásított, majd az infúziós állványhoz sétált. A második tasak vér csepeg a tegnap érkezett lány vénájába, fokozott felügyeletet kíván, ez állt az átadásban. A tasakot a lány vénájával összekötő műanyag cső falára feketés massza tapadt, az elviselhetetlen melegben ismét bealvadt a vér. A nővér ásított, majd kicserélte a kanült, kinyomkodta a tasak aljából az alvadékot, gyorsított a cseppszámon, elővett két tabletta paracetamolt, ellenőrizte a transzfúziós sürgősségi gyógyszerkészletet. A beteg mozdulatlanul feküdt, arccal fal felé fordulva, kopott kendőjét fejére húzva.

A száraz évszak fegyveres konfliktusait esős évszakban a kolera és egyéb trópusi bajok váltották fel. Kiszáradt, alélt gyermekeket, felnőtteket hoztak szamárháton, ágyastól. A fémvázas, vastag műanyagszálból font ágyakat leemelték, a rögtönzött sátrakba vitték, vödröt toltak alájuk.

Az orvos az eszméletlen beteg pulzusát kereste.

Alszik, szólalt meg a kolléga mosolyogva.

Nem alszik, eszméletlen, mosolygott vissza fáradtan.

A nővér tovább mosolygott, mélyen alszik, ismételte, majd az orvos lába mellé köpött.

Mestertalálat, a cipőmtől épp egy centire, és mindig ugyanoda, gondolta az orvos, összegyűjt, formáz, foga között kisercint, kint vagy bent, bárhol és bármikor. Itt így szokás és pont. A harmadik ágyas betegre mutatott, a tele vödörre, a beteg kiszáradt bőrére, távolba vesző, merev tekintetére, a mellette fekvő néhány hetes újszülöttre. Két nappal ezelőtt érkeztek, hárman; a kétévest tegnap temették, az újszülött jól van, őt vihetik haza. A nővér jegyzetelt a beteg tejtől duzzadó mellére mutatott, az orvos bólintott, az anya hallgatott, felült és erőteljest köpött a tábor döngölt földjére.

Új beteg érkezett, rikkantott a nővér, az orvos bólintott, indult, beteget hoztak szamárháton, ágyastól.

4. Ahol a tekintet elakad, ott elakad a gondolat is

„Senki nem tudja, milyen történések érdemesek arra, hogy elmeséljék őket, melyek ragyognak ki fényesen vagy sötétlenek elő némán az időből. Az események jelentősége mindig viszonylagos és állandóan változik.”[2]

Most végre bejárhatom a világot, mondta, és már indult is volna egy világjáró körútra, ha nem jött volna a Járvány, ami olyan szégyenfoltként lopakodott a közösségi tudatba akár a lepra vagy a pestis, a tébécé vagy bármi, olyasféle frászként, amit le kellett tagadni, hogy meg ne tudja a szomszéd, az ismerős, a falu, a közegészségügy, a munkáltató, az oktató, a rendőr, a csendőr, amibe beledermedt az ország és világ, leállt az élet, helyébe rettegés és félelem kelt. No meg bizonytalanság. Akkora bizonytalanság, hogy utazni sem lehetett már. Így maradt ki a nagy Út, amire viszont…

… érdemes volt várni! Medencés hajókirándulás, csodálatos táj és koktélok, márványszálló és esti mutatványok, a nagybetűs Élet. Van ám a kényelemnek bája, mondta elégedetten, és a teljes ellátás benne van az árban. Tényleg, ültél te riksában? Ha esik, ha nem, lehet meleg vagy hideg, a riksás a szolgálatodra áll. Igaz, nem pont úgy van, ahogy én azt valamikor olvastam, nem a riksás húzza a riksát és engem a riksában, az egész szerkezet egy tágas és kényelmes háromkerekű bicikli, ez a helyi taxi, a riksás pedig a riksataxisofőr, aki helyetted is pedáloz, ilyen itt az élet, és elhízni sem lehet, pörkölt tarantulaláb, ilyen-olyan lárvák, pálcikák, ahogy a filmekben is van, pont olyan. Jó dolog utazni, sokat tapasztal az ember, ha nem ül otthon állandóan és turistaként biztonságban is van.

A falak határt szabnak a gondolatoknak és ahol elakad a tekintet, ott elakad a gondolat is, ezt a Járvány idején olvastam, abban a bizonytalan bizalmatlanságban, mikor féltünk a kórháztól, a sürgősségi osztálytól és az intenzívtől, a csőtől, amit lenyomnak a torkunkon, a kórházi belső fertőzéstől, a fekete zsáktól, az identitásunktól, hogy nehogy azzá váljunk, akik nem is voltunk. Így kerültünk a virtuális térbe, ahol a falak nem szabnak határt a térnek, a gondolatok is szabadon bolyonghatnak, terveztük az utakat, mikor ismét szabad lesz menni vagy jönni, pihenni vagy dolgozni, ennek módját és mikéntjét. Aztán jöttek a téli ünnepek, és miközben szerettünk és reméltünk, döbbenten bámultuk, hogy van még olyan kórház, ahol élve ég el a beteg, megint és ismét. Abban az évben elmaradtak a díszes nagy karácsonyi vásárok. Járvány volt.

Soha többet Vietnám! a múzeumban voltál, borzalmakat láttál. Soha többet Vietnám! Megviselt, beleborzongtál. Pedig csak fotókat láttál, csonkolt testeket, halott csecsemőket, megkínzott embereket. Másnap már narancssárga szerzetessel fotózkodtál; oh nem, nem az új pasid, meg is halna, ha akár egy ujjal is hozzáérnél, nevetgéltél. Aztán megköszönted Istennek az utat, hogy mindezt lehetővé tette neked. Jövőre afrikai szafarit tervezel, de lehet, belefér egy dél-amerikai is. Csak lenne már ennek a Háborúnak vége és lenne ismét béke, lehessen zavartalanul utazni, tapasztalni, világot látni. Teljes ellátással, mi benne van az árban. Biztonságban.

A falak határt szabnak a gondolatoknak és ahol elakad a tekintet, ott elakad a gondolat is, villant az agyamba, és az is, hogy én ezt talán épp egy egyetemessé váló Járványt és bezártságot sejtető bizonytalanság bizonyosságában olvastam.

[1] José Saramago: Jézus Krisztus Evangéliuma

[2] J. K. Steffánson: A halaknak nincs lábuk