Handó Péter: Kenyér
Azt tartják, a kenyér a szegények eledele. Egykor a keresztény imádságba is belefoglalták, hogy „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”, és nem véletlenül. Legalább a kenyere legyen meg mindenkinek! Amikor viszont egy év leforgása alatt a kenyér ára – eleinte apró, havi ugrásokkal, majd egy drasztikussal – több mint a duplájára nő a blokkon szereplő összeg alapján, s másnap kiderül, ezúttal nem a pénztáros ütötte el a számokat, azok a számok immár valóságosak, Zo úgy dönt, mivel öt kiló lisztet vehet egy kenyér árán, maga süti eztán a mindennapi kenyerét. Szociális segélyből kalkulált napi apanázsa egyébként sem futná sokkal többre, mint az üzletbéli mindennapi kenyérre. Pedig nem csak kenyéren él az ember. Igén is, csak azt sem adják mostanság ingyen az ige földi helytartói. Így, akinek nincs ige, ne vegyen magára semmit. Maradjon pucér! Az legyen, míg lehet, míg engedik. És ahogy engedik a körülményeit.
Zo némi indulattól vezérelve megnézi a neten, hogyan kell kovászt készítenie, mert ennek menetéről fogalma sincs, bár lehetne. Édesanyja ugyanis fiatal lányként nagynénje pékségében dolgozott, ahol elsajátíthatta ennek tudományát is. Azonban az életének ezen szakaszában tanultakat csupán süteménykészítései során kamatoztatta a későbbiekben, miután egy polgáriasult mezővárosból egy ipari centrum peremkerületébe került házassága révén, és pék helyett két műszakban dolgozó gyári betanított munkássá válhatott. Akkoriban a kenyérár egyébként sem érte el a napi átlagkereset egyhuszadát. Minek sütötte volna azt odahaza bárki is? Még teljesült a nérói panem et circenses-elv: mindenkinek futotta kenyérre, és mellé központi irányítás mellett tálalták a cirkuszt is, azaz olyan agybódító látványosságokat, amelyeknek része és részese lehetett az is, aki azt egyébként nem akarta. A munkásembernek kenyérért elég volt boltba mennie, a cirkuszba meg vitték brigádostól, brigadérosukkal (főnökükkel, munkairányítójukkal) egyetemben, akit nem így, hanem elvtársként vagy elvtársnőként illett szólítani. Megadatott hozzá az elv is, még ha a nacsalnyikovjai se hittek benne – legföljebb egy-egy bódult pillanatukban, döntéseiktől és döntési joguktól feltüzelten.
Netes böngészése során rádöbben Zo, hogy ripsz-ropszra nem megy a kovászkészítés, öt–hat nap kell hozzá. Hiába van böjti időszak, nem élhet kenyér nélkül. Anélkül a kenyér nélkül, amely életet is jelentett egykor. Meg amúgy sem a kenyérre vonatkozik a fogyasztási tilalom. Egyébként amikor megszegi a kenyeret az ember, az életet szegi-e meg? Az utolsó vacsoránál Krisztus talán éppen ezért töri a kenyeret? Azért töri az életet, mert aki él, az töretve van? Mellesleg a szegett élet számára nincs jövő. Elvágták. És elvágták tőle. Mostanság, hogy ezt ne nekünk kelljen megtenni, szeletelve vesszük a kenyeret.
Előírt mennyiségű víz és liszt pépessé keverése közben Zo felismeri, hogy ezzel egy újabb ponton szakít a fogyasztói társadalom mókuskerekével: innentől alapanyagot vásárol és nem adalékokkal felfokozott végterméket, egy láncszemet kivesz a jól kitalált rendszerből, amelynek egy ideje már teljes valójával lötyögős alkatrésze, mert nem hisz abban, hogy a világ akkor működik fejlődőképesen, ha egyre többet és egyre hasznavehetetlenebbet termelünk benne, következésképp egyre többet vagyunk kénytelenek fogyasztani. Egy ideje csupán azt veszi meg, amit képtelen előállítani, de szüksége van rá. Azt viszont alaposan szemügyre veszi előzetesen. Cipőjét tizenegy éve tapossa. Ajándékba kapta egy barátjától, aki saját lábára turkálta valahol, csak neki kicsinek bizonyult, az övére meg pont jó lett, ezért nekiajándékozta. Tömör talp, gojzervarrás, kétrétegű bőr felsőrész jellemzi. Míg le nem szakad a lábáról, ezt hordja. Tökéletesen beleszokott. Farmernadrágját huszonkét éve nyűvi. Lába között már foltoznia kellett párszor és van rajta egy két centis kitörés a csípőhajlatában, ez azonban még divatosabbá teszi, meg az az erős kontraszt is, ami a combok és a lábszár felületének összevetésekor feltűnhet bárkinek. Az nincs ráírva, hogy nem kőkoptatottan vette, hanem a használata során vált ilyenné. Mondhatni: ő együtt kopik, öregedik a ruhatárával, a divattal meg a termelés-fogyasztás vérkeringésébe való bekapcsolódással mit sem törődve. Ami tönkremegy, azt cseréli, amennyiben nem tudja megjavítani. Harmincegy éves pólója egyet áll, a tegnap vásárolt holnap már nem felvehető, mert elment a színe, kinyúlt vagy összement széltében vagy hosszában, levetésnél kiszakadt, amikor izzadt testével egyedül próbált kibújni belőle… Legalább két évtizede úgy döntött, annyival járul hozzá a szemétdomb-szaporításhoz, amennyivel kénytelen. Ehhez azóta is tartja magát.
Egy héten keresztül Zo élesztővel süti a kenyerét, aztán kipróbálja a buborékos, savanykás illatú, befőttes üvegben érlelt, szaporított kovászt. Másfél óra elteltével a kenyértészta még semmi jelét nem mutatja annak, hogy kelőben van. Két óra elteltével még mindig semmi. Három: valamennyit már hízott a tepsiben. Leginkább széltében – a ránehezedő vászonkendő és a párna alatt. A család viszont várná a beígért friss kenyeret. Zo beteszi a sütőbe azzal, hogy a hő hatására majd továbbdagad a tészta. Talán egy picit igen, de az eredmény túl sűrűnek bizonyul. Aprók a buborékok.
– Finom – mondják. Zo ettől még csalódott. Kutakodik, hogy mit ronthatott el. Gyorsan kiderül: a kovászt először is fel kell szaporítania; ez öt–hat órát igényel; a kovász a kenyértészta egyharmadát kell, hogy adja; aztán a kelesztéshez is kell öt–hat óra. Ha az ember jót akar, akkor annak meg kell adnia a módját és idejét még ebben is. Amikor így tesz, az eredmény még őt is meglepi. Sóból, lisztből és vízből jobb kenyér születik, mint amit a szakmát képviselő pékség előállít. Hátha még a tésztát megbolondítja egy kevés szezám-, len- vagy napraforgómaggal, saját szárítású petrezselyemzölddel, némi köménnyel, bazsalikommal, zeller- vagy medvehagyma-levéllel, kaporral…, olyan ízhez jut általuk, amely már önmagában is élvezetessé teszi a táplálkozást. Pörköltszaftot kenve rá és kerti hagymát szeletelve mellé nem az evés, hanem az abbahagyása esik nehezére. A megszokott margarin már nem smakkol. Avasnak, petróleumízűnek találja. Bolti kenyér esetében ilyen problémája nem volt a joghurtos változattal, s most egyszeriben már azzal szemben is undort vált ki benne az ízérzékelése.
Bizonyára az élet abbahagyása is nehezére esik majd eztán, miközben magától az élettől, annak meg- és átélésétől nehezedik el végül a teste, már ha nem küldik idejekorán mészárszékbe, konfrontálódni bármilyen okból és alapon. Főképp ideológiain. Amin Zo nem tud meglepődni, mert tudja, ideológiák korában él, mindent az aktuális elv próbál meghatározni és mozgatni. Még azt is, ami merő fizika, kémia vagy biológia. Az úgynevezett józan ész diktál, míg meg nem szondáztatja egy másik józan ész, s ennek következtében ki nem derül valamilyen kétes doppingügy vagy hamis innovativitás. Hiába hirdetik: legyen progresszív és előrevivő a mutogatás mindenfelé, úgy burjánozzon az élet, akár a kenyértésztában a gázok. Ettől lesz olyan könnyű, lágy és finom az eredmény. Csak hát a kenyeret túl lehet keleszteni.
Tavasz van, Zo próbál a kertjével is törődni, hátha viszonozza az a terméseivel. Kimegy hát ásni, és kint felejti magát. Amikor végre eszébe jut a kendő és kispárna alatt kelő kenyér, meg hogy ki kellene sütnie, a tészta már összeesett. Először átbukott az edény falán, nyomokat hagyva maga körül, aztán behorpadt, mintha meteorittalálat érte volna. Az erjedés folyamata már korábban befejeződött, a buborékok végleg elszálltak, kipukkadtak belőle. Odalett a kenyér lelke. A visszamaradót ki lehet sütni, meg lehet magyarázni, miért olyan, amilyen, de a végeredmény csöppet sem hasonlít arra, amilyen lehetett volna, ha időben megteszi azt, amit egy jó kenyér, egy jó élet érdekében meg kell tennie. De bármit könnyebb ideologizálni, mint megcselekedni a megcselekedendőt. A cselekvésben lévő kockázatot a bőrén érzi az ember, a dumában rejlőt maximum legbelül, amit könnyű takargatni a kíváncsi szemek elől, meg eltusolni is, ha már felismerték. A szó mindent elbír. Ha megfosztjuk a jelentésétől vagy elmaszatoljuk a jelentését, még annál is többet, mivel bármi következhet a kimondottból, meg annak az ellenkezője is. Az előadás meggyőzőereje számít, a tartalma nem. A következménye sem. Ám a kenyér mégiscsak kenyér.
Szép lassan beleszokik Zo a kenyérkészítésbe, mint ahogy szép lassan beleszokott az életébe is. Abba az életbe, amelyet többé–kevésbé mások dagasztottak neki. Ezért van az, hogy reggelente tisztességgel felkel, és elfogyasztja első szelet kenyerét. Pontosan úgy, ahogy: az élettől elvágva, mégis belefeledkezve szegénydolgába.
Handó Péter legutóbb a Szöveten:
