Handó Péter: Főzelékesdi; kikötő (installáció)
Sóska lesz ebédre. Zo készíti el. Asszonya kinyomozta, van még az előző évben szedettből a fagyasztóban, meg egyébként is közeleg a tavasz, hamarosan lesz új hajtás a sóskásban, ehetnek frisset is akár.
Hogy Zo mennyire utálta a sóskát a savanykás íze miatt, azt utólag nehéz lenne leírni. Azt meg még nehezebb, hogy néhány éve, amikor sokadik kísérlet után kikelt a kertje eldugott szegletében az odavetett sóska, és a meztelen csigák sem tudták letarolni a teljes sort, néhány tő megmaradt, Zo pedig főzeléket készített belőle, mintegy ezzel is bővítve a főzelékfőző tudománya palettáját, miért is változik meg a véleménye. Az első kóstolás nyomán rájön, amennyiben ő készíti el, akkor különlegesen finom, pedig fűszert sem használ hozzá. Fogja az aranyedényét, ami nem arany, de fogjuk rá, ha már az asszonya így nevezte el, felolvaszt benne egy kanálnyi maga sütötte zsírt, aztán réteslisztet szór bele; éppen csak pirítja egy kicsit, amitől a lisztszemcsék kifehérednek; azt nem várja meg, hogy aranysárga színt kapjanak, hanem a felaprítottan lefagyasztott sóskát rádönti e sűrű, sistergő masszára, aztán pár keverés után jöhet a só, majd elkezdi adagolni a tejet, egyszerre sosem sokat, hogy a liszt ne csomósodhasson össze; forrásig kevergeti, s ha sűrűnek mutatkozik, akkor ad hozzá még valamennyi tejet; végül öt percnek saccolt ideig rotyogtatja a kekizöld masszát, és az egész zárásaképp négy tojást belebuggyant, azaz közvetlenül beleüti a főzelékbe és kivár, mert a tojásnak kell egy kis idő a megszilárdulásához, csak akkor kezdi el újra járatni benne a fakanalat, amikor már köpködés és elfutás közeli arcát kezdi mutatni a sóska. Az egész húsz–harminc perc alatt elkészül így. Igaz, a fagyasztóba kerülése előtt órákat eltölt a levelek egyesével és folyóvíz alatt való mosásával. Sok vödör kútvizet elfolyat ilyenkor, de az a víz nem megy kárba, kannákban, vödrökben tárolva a palántái esti locsolására fordítja. Azok meghálálják, hogy egy kicsit állott vizet kapnak, s nem kúthideget.
Mitől változott meg a sóskához viszonyulása? A titok kulcsa talán a föld, amelyből kiserken, amelyből anyagokat vesz fel a növekedéséhez. Máshol bizonyosan más íze lenne. Ha a kertje egy másik szegletébe telepítené át, akkor is. A hely meghatározza a növény minőségét. Miért ne határozhatná meg az emberét is? És az emberé a helyét? Ha van szimbiózis, akkor van kölcsönhatás. Ott is van, ahol a környezet mesterséges. Ott az ember mesterkélt lesz?
Zo asszonya hazaérkeztére időzíti a főzeléke elkészültét, így aztán nincs ideje kihűlnie a kizárólag csak általa használt aranyedényben. Innen ő szedi tányérba az adagot, ezért hiába jelzik felé, hogy „elég már”, ő főzte, ő dönti el, hogy kinek, mikor elég: pontosan annál a pontnál, amikor a tányér már többet nem bír el, a főzelékmolekulák között működő kohézió éppen peremen belül tartja még az anyagot (a kanalazás kezdetéig).
– Milyen lett? – érdeklődik az első nyelvperzselő falat után.
– Forró – jön az autentikus válasz, amivel Zo kíváncsiságát nem lehet kielégíteni, ez „rá van írva a homlokára” ráncalakzatokban, ezért kiegészítésre van szükség: – De finom.
Szent a béke ilyenkor. Zo pedig – míg szorgalmasan kanalazza a maga főztjét – ihletet kap, hogy egy hét múlva ő keressen a fagyasztóban valami főzeléknek valót: gyalult cukkinit vagy tököt, borsót vagy babot, spenótot, amit még a sóskánál is jobban utált gyerekkorában, miután egy edzőtáborban ezt tálalták második fogásként ebédre, s az első kanál kifogott rajta a fűszerű ízvilágával. Negyven éven keresztül még egy inkvizítornak se állt volna elég eszköz a rendelkezésére, hogy meggyőzze arról, spenótot egyen, viszont néhány éve egyik író ismerőse vendégül látta többedmagával, s amikor már indulófélben volt, a felesége a kezébe nyomott egy szatyornyi spenótlevelet, hogy rengeteg van a kertjében, vigye el és csinálja meg másnapra. Nem tudott nemet mondani, és mivel nem egyedül kelt útra, az az opció sem léphetett életbe, hogy valahol kiönti a szatyor tartalmát, hát hazaállított vele. Asszonya szemlátomást örült az ajándéknak, így Zo másnap reggel fellapozott egy szakácskönyvet és elkészítette élete első spenótját. Végül elég bátorságot gyűjtött hozzá, hogy meg is kóstolja azt. Kellemesen meglepődött azon, hogy mit tud főzni valamiből, amit zsigerből utál. Meglepettségében tátva maradt a szája, így nem jelentett gondot egy tányérnyi főzelék belélapátolása. A következő évben már spenótot is ültetett a kertjében, de valahogy elbaltázta a leszedését, csupán komposzt lehetett belőle, annyira elkésett vele. A második évben viszont tanult az előző évi hibából, minden időben összejött, saját spenót illatozhatott az asztalán, meg kerülhetett belőle a fagyasztóba is. Szűkebb napokon így rájárhat az ott tároltra. Főzelékfőzéshez akad még ott a nyár folyamán megtermelt, porciókba rendezett karalábé, kelkáposzta, bimbóskel, répa, cékla. Ezek mindegyikéből egy órán belül tálalható egyfogásos ebédet képes az asztalra varázsolni, ha nem is mindig bűvöli el vele társát, viszont a családi kasszát mégiscsak kíméli.
– Szedhetek még? – kérdi Zo, amikor látja, hogy a felesége tányérja kiürülőben. – Ha nem, akkor holnap is ezt kell még enni – fűzi hozzá az erősnek tartott érvét. Néha beválik, repetára ösztönöz, máskor jóváhagyását eredményezi a „jó lesz az még holnap is”-nak.
Van a főzelékeknek az a különleges tulajdonsága, hogy másnapra az alkotóelemei ízei összeérnek, vagy csak annyi történik, hogy a melegítés hőfoka már nem éget, így az ízlelés jobban működik, mindenesetre minden intenzívebb és minden finomabb, úgyhogy senki sem éli meg büntetésként a holnapot – legalábbis főzelékügyileg.
Handó Péter installációja:
Handó Péter legutóbb a Szöveten:
