PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Szubszidiaritás

Magasabb szempontból és végül is én egy cementféle vagyok.
Vagy purhab, na, tudod. Az aztán mindenre jó, kitölt és összeköti még a hétszentséget is. Összefogok én itt mindenki, ha kell.
Csak rám kell nézni, na. Mindjárt az jut eszébe mindenkinek, hogy de jó, hogy még nem tart ott, ahol én. És húzódik máris el tőlem, fölfelé, a saját osztályához, rétegéhez. S ha nincs neki, csinál, csakhogy ne rémisztgethessem. És akkor mi van? Mumusnak is kell lenni valakinek. Hogy összeszaladhassanak a rendes, csendes tömegképző emberek. Akikből tizenkettő egy tucat. És behúzza fülét, farkát. És igazodik.
Pedig hát hogy hiányoltuk a szocializmusban az ún. színes figurákat, és hogy menekültünk az egyenjólét szürkeségétől. Igen, a panellakástól, panelélettől. Attól, amit most visszasírunk. És túl sok lett a motyogó is. A kétkerekű kocsit rángató férfi. A válás után szép lassan kisemmisülő. A koravén, elpiszkosodott és megbűzhödött ember. A valaha volt férj, apa, szerető.
Így hát én jobban megfelelek annak, hogy a látványomtól legördüljön a kő a szívekről. És a fejek elforduljanak. Nem szeretek én már összenézni senkivel. Pedig valaha milyen jó volt arcokat látni és emlékezni. Vajon kire is hasonlít, s akire hasonlít, van-e és hol van. Most meg olyan ritkák az utcák, a terek, s még azt se tudhatjuk pontosan, hányan mentek el. Az arcom meg, az öreg arc jelentéssel bír itt eleve, a kormánypártiság jele. Hát jobb volna láthatatlanul jönni-menni tényleg. De azért ez is jó, ez a lecsúszásmentes kinézet. Ez a másokat megnyugtató mentesség.
Igaz, a lábbelimet magánutálatból is, külön elhanyagolom. Én szeretek itthon, hát nem szeretem a cipőt, ami most valójában papucs. Gumipapucs nagy piros rózsákkal, és naná, hogy azért is hagyom elkoszolódni, hogy ne látsszanak a virágok, hisz’ ősz van. Eső és hidegálló cipő kellene. Pedig hát ez nekem teljesen megfelel. A zoknit váltogatom bele, hidegben vastagabbat veszek. Nem is egy cipő ez így, hanem több. Pedig papucs. S még lyuk is van a belső oldalán a bütykömnek. De míg dolgoztam, soha egy cipőmet se mertem kilyukasztani. És ugyan miért nem? Tanulhattam volna a tiszta szívű, meleg lelkű csöviktől, akik a lábukhoz fabrikálták a cipőjüket, dorgálva szépen, mintha rosszalkodó gyerekük lenne. De ott voltak a kövér kolléganőim is, akik szintén papucsban jártak, bár fekete bőrpapucsban, nyáron és télen is sokáig. Mert annak lapos volt a sarka, olykor a többi talprésznél is laposabb. Hogy egyensúlyban legyen fölötte a test, a pokolian nagy has ne buktassa orra.
És lehet, hogy ürügy, de a nadrágom se új, és egyetlen. De szeretem és jó lesz majd beletrottyantani. Jobb, mintha új lenne, ahogy senyvednek el lassan a beleim, és felszívás nélkül engedik át magukon az ételt. Baljósan üzenve, hogy ha meg is érek bármilyen kort ép szívvel és tüdővel, lesz, amikor már hiába táplálnának. Alig vagy semmit sem tudnék hasznosítani. De addigra agg lennék, az agyam szita, s csak egy úgy, ahogy működő tápcsatorna. Ha képes lennék rá, én magam kérném majd az altatásomat. Bár a pillangók…, a lepkékért, amiket álmodnék, érdemes volna maradni még. A férjem hívott így, hát lehet, belém égett, hogy hívjam, keressem a látványát álmomban. Háromnak vagy négynek, mert valaha nagycsalád voltunk.
Felül meg nincs semmi sem begombolva rajtam. Mert meghíztam, és nem ér össze semmi sem elöl. Hát tényleg hanyag ember benyomását keltem. Körülöttem meg a sok bebugyolált, munkába járó ember. Akik, ha lehetne, soha nem lennének betegek, mert a táppénz kicsit, és a főnökök nem szeretik adni. Hát ezért, ezért a szabad mellkasért lehet, hogy egyszer megbilincselnek. Hát jobb tényleg, ha gyorsan megsajnálnak és elfordítják a fejüket.
És van olykor sapka is rajtam, a mályva. A kedves mályvaszín, amit itthonra hordtam, környékbeli elmenéshez. A fehéret, a másikat meg csak munkába. A védtelenségemet, az egyszeriségemet akartam kifejezni vele, a kényes fehérrel. De nem hiszem, hogy változtattam vele egy picit is a világon. Kamasz jellegű hóbort volt csak.
No de Imre, az igen, ő aztán tényleg úgy néz ki, hogy senki se akarná a sorsát. Totyogva jár, hajlottan a valaha nagy, magas ember. Az előre mosolygó, csupasz arcú, aki megállt bárkivel beszélgetni. Igazi mintapéldány volt. Tanár otthon, iskolában és utcán. És a témát sohasem ő határozta meg. Mindig arról beszélt, ami a beszélgetőtársát éppen érdekelte. És most totyog és csoszog a felesége mellett. Egyedül már nem engedik el sehová, bár szerintem olykor szökik. Egyedül, futva csoszog át az utcán. Tényleg, mint egy síkfutó.
És szőrös, nagyon szőrös, fehér az egész feje a szőrtől. Pedig hát a felesége szívesen rendbe tenné. De nem, ő hagyja, hogy a szabadság szelleme uralja. Bár a szemöldöke a homlokára fut, és csiklandozhatja is a fülében, orrában növő szőr, kitart.
És megcsúfolja több évtizedes sima arcát, a rengeteg megállást és ismeretátadást. Mikor még nem volt ilyen varázslószerűen ijesztő.
Pedig hát nem is gonosz, soha nem is volt. Felnevelte az összes gyereket, akiket megcsinált, és sétáltatta az összes kutyát, akiket a gyerekek hoztak haza sorban.
De mosolyog most, az biztos. Azt én látom, milyen jót mulat mindenkin. Hogy tud ő kiakasztó is lenni. S én el is borzadok istenesen, ha látom. Azt hiszem, nyitott szájjal bámulom, főleg a fülét, hogy honnan is jönnek a szálak. Mert azért ez nem horrorfilm, ez a valóság. Ő meg hadd élvezze a borzongásomat.
Ennyi jár neki egy emberöltő után, egy emberöltőnyi belesimulás után.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .