PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Kiskarácsony

Nagylányomnak

Mit tudom én, mi lenne a jó. A húgod nem panaszkodik, látod.

Ha neki jó, nekünk is el kell fogadnunk a srácot. Ha meg nem érez, nem érez. Annyit meg csak érez, amennyi elég a húgodnak. És nézz meg bennünket, mi ugyan mire mentünk a nagy szánalmunkkal. Te már kiskorodban megrajzoltad a bolygót, és elhatároztad, hogy nem terheled tovább, nem szülsz gyereket. És ehhez tartod is magad.

            De te érzékeny vagy, nem csak szánakozol, ésszerű döntéseket is hozol. De a húgod más. Neki mintha kihívás lenne ez az egész családosdi. Felejti a túlszaporodott bolygót, és nekiáll családot csinálni, mintha egy új mártásrecepttel próbálkozna.

            És persze igazad van. Az egyik túl érzelmes, a másik meg túl kemény vagy hideg vagy micsoda. Együtt felemásak valóban, de a kérdés az, hogy kioltják-e vagy kiegészítik-e egymást. Ahogy a nagy kérdés se az, hogy lehet-e, szabad-e egyáltalán szaporodni az embernek, hanem hogy mennyire. Ahogy a nagy nemzetközi segélyszervezetek is egyre kevesebb pénzt kapnak, és ezt a keveset kellene szétosztani aszálysújtotta földeken haldokló csecsemők között.

            És képzeld, és vess meg, és szégyenkezz helyette mis, de én láttam egy dokumentumfilmet, amiben megpróbáltak laktózérzékeny csecsemőnek tejport szerezni. És én bizony túlzásnak éreztem a tipródást ezért az egyetlen babáért. Miközben hány meg hány nő szülne itt, ha anyagilag megtehetné, és szívatja ki magából a magzatát. És biztatja magát, hogy szülhet ő egyszer, máskor, a jövőben biztosan. De nem fog, lehet, hogy nem.

            Hát ezért nem féltem a húgodat. Ő majd érez és együttérez és tesz a családért, a világ jobbításáért. A srác pedig majd rászól, hogy meddig mehet el pénzben, időben, tettben meddig ér a szánalma takarója. Ne félj, a srác majd kiigazítja, meghallgatja, de ha kell, szépen lefogja a kezét, hogy ne számolatlan, és ne csak a szívére hallgatva szórja anyagi javait, és szolgálatát a jónak. Mert a húgod is csak egy, egyetlen ember, nem válthatja meg a világot. És lehet, még az is lehet, hogy mi is áldozatául esünk a családi megszorításaiknak.

            De ha lesz gyerek, az meglesz, megmarad. Vagy nem az az íratlan törvény, hogy a gyerekes anyákat mentjük legelőbb? Akkor miért is berzenkedünk? Valakinek ki kell mondani majd, hogy a többieknek kuss van, lehet, hogy életben maradnak, de lehet, hogy nem. És ez a srác ki fogja mondani, mert ehhez van szokva, mert eleve apró bajocskákkal született, és mindig, egész életében tudnia kellett, keményen felismerni, mire képes és mire nem.

            Vagy nem ez megy most is? Nem annak a szép, csendes eldöntése, hogy ki maradhat életben és ki nem? S aki él, az meddig élhet? Hogy ezen a hirtelen összezsugorodott bolygón ki merre és meddig? Hogy ebben a csúcsra járatott, profitcentrikus, műszaki cuccokkal elárasztott, ugyanakkor élelmiszerhiányos sárfészekben most ki élhet és ki halhat csak.

            És megy ez szépen, látod-e? A szétforgácsolt, elszegényedő rétegek nem fognak össze, nincstelen szégyenükben elfordítják egymástól a fejüket. Szakszervezetek, önsegélyzők, civilek mind-mind csak csepp a szükség tengerében. A tűzifa, élelem és télikabát szükségének tengerében.

            Mert látod, már én is így látom, ilyen keményen, hidegen, hogy nincs annyi pénz a világon, amennyi ennyi szegényt kisegíthetne. Vagy ha van is, nem azoknak a kezében van, akik adnának is belőle.

            Addig meg marad az egyszál életünk. Amibe mindennek bele kell férni. És hidd el, én is próbálkoztam a húgoddal. Egyszer kegyetlenül megkérdeztem tőle, mit csináltok, ha a klímaváltozás miatt elönti a tenger a várost. Azt válaszolta, akkor majd lakunk sátorban.

            Végül is isten nem először űz ki emberpárt az Édenből. Ezt is meg lehet szokni.

            És úgy látszik, Jézusnak is muszáj újra és újra megszületni.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: