PRÓZAIRODALOM,  TÁRCA

Juhász Zsuzsanna: Arckép

Dehogy buzult el, nekem ne mondd, hogy kiment és elbuzult. Inkább légy rá büszke, hogy az asszonya voltál. Lehettél, mert mi csak nézhettük a fiút. Szép volt, na, te meg, valljuk be, szürkébb vagy a legszürkébb verébnél, egyenvegi. Sótlan, hústalan, akivel nem történik semmi, vagy ha történik is valami körömpiszoknyi élet, azonnal kimeditálja magából.

                Méh vagy, na, van ilyen is, az ondószálacskákat rögtön kilökő méh. Folytonos, örök megtisztulás. De ez nem volt baj, mert mi elvoltunk a szemével, a bőrével is, a nézgelődéssel és a nevével. Az idegen hangzása bőven elég volt nekünk, dehogy akartuk elvenni tőled. S különben is, sejtettük, hogy szenvedélyessége mögött. Vagy alatt, vagy felett ott fenyeget a rém, a gyorslövetűség réme. És dehogy fogom megváltoztatni a nevét, mert Patrik volt, most olvasom, hogy patríciusból lett a Patrik. Az eredeti szent önnévadó volt. És ez illene a miénkre, a mi Patrikunkra is, mert szívesen visszaszaladt volna az időben, hogy nevet adjon saját magának. De az ikrének is, aki meghalt, mert tőlünk is keletebbre születtek. A legmélyebb szegénységbe, a mindent megmagyarázó tudatlanságba. Igen, az ikertestvérének még a csillagát is lehazudó életbe. Hát menekülhetett szegény a kisöcs halála elől, bizonyítani a megérdemelt létet nyugatra, mindig csak nyugatra. Az anyjával ide, aki nem volt megelégedve vele. De sokszor mondta neki, hogy te mindig csak prófétizálsz. Hát igen, az igaz, hogy szépen tudott beszélni, nagyon szépen, mert hite volt a szavakban, hogy még a csúfat is széppé tudják tenni. Az ő szájából az utolsó ítélet is csodaszámba menne.

                Mert nem azért vagyunk-e egymásnak, hogy így tegyünk, mondd csak? De látod, az anyja is egyre csak zavarta, űzte el innen. Az utolsó hónapokban egyre csak fogyott, fehér kabátjában és fehér arcával olyan volt, mint eleven felkiáltójel. Hogy menekülj innen, fuss, amíg lehet. És naná, hogy nem volt biztosítása, volt vagy három feketemunkája, de sajnálat magár költeni egy forintot is. És persze kövér volt, mert lehetőségevő volt. Nem akkor evett, mikor éhes volt, hanem akkor, mikor kínálták a házaknál, ahol dolgozott. Aztán lefogyott, persze, hiába volt a jó kis kitágult gyomra.  A szegények menedéke, az. De te ezt a kákabeleddel úgyse érted. A te anyád többet kínált étellel, mint ahányszor jó napot kívánt.

                És ez a kinevetett, a szép jövőbe szálló szavaiért megkövezett gyerek. Ez az itt életre nem való megszerzett mindent az anyja gyógyításához. A méregdrága vizsgálatokat és a méregdrága orvosokat, pénz nélkül is. S ha az anyja tudta volna, hogy fia ilyen is tud lenni, ilyen földhözragadt is, nem űzte volna el innen nyugatabbra. Eszébe se jutott volna rákosnak lenni. Ahogy a végén már valóban maradni akart ő is. És Patrik büszke volt magára, mert végre az anyja volt büszke őrá. És nyugodt volt, és nem látta, hogy tűnik el lassan az anyja asszonyisága, hogy soványodik, hogy ráncosodik el, hogy a halál felajánlhassa neki a karját.

                Ilyen fiacskád volt, látod, teneked. Ilyen elvadult élethívő mégis. Ha kellett, férfi volt, ha lehetett, akkor fiú, de azt mondják, jó, ha gyermekségünket nem alázzuk meg folyton. Mert lásd be, igaz, hogy húsvétkor szentelni vitte a kenyeret, bort, sonkát, de hagyott téged is. Hogy buddhista módra elmantrázd magad egy időre ebből a világból. És éber kómába ess, hogy se vacsorát főzni, se droghoz nyúlni ne kelljen. És volt, volt valami térdre lökető, fejet lehajtató a te selyemfiúcskádban mégis. Igen, mert te meg az összeszabdalt kezeit nem láttad meg, a kontrasztot a gyönyörű arcél és a mindig sebes ujjai közt. Mert munka közben a szakácsok könnyen összevágják magukat.

                Jézusi, te némber, az volt, szálaira bontott, a fel nem ismert, a mindig összevagdosott szépség. Tárgyi vagy erkölcsi szépség, felaprózva.  Ha úgy tetszik, zsülienre vágva. Hogy az isten verné meg a vakságunkat, látod-e, hogy elengedtük, el a közelünkből. És most az itt hagyott lábnyomát tapogatjuk. És vizslatjuk az ölét, mintha az számítana, mikor az irgalmasság idejének kellene eljönni. Mert lásd be te is, a vége felé már nem is volt ember. Kokainnal zabáltatott gép volt. És sírhatnékja volt, ahogy mesélte, hirtelen óriási adag galuskát rendeltek tőle. De azt csak lassan lehet csinálni, és ő nem tudta, hogyan kell. Hogyan kell lelassulni kevéske időre. Kínjában szép fekete lány ölét képzelte maga elé, de nem ment. Nem ment a lelassulás, hát ott kellett hagyni az egészet, hiába becstelenítette meg a világra szóló ébenfa ölet. Aztán csak azt mondta.
Olyan szívesen főzne egy beteg gyomorra. És miért ne mondhatta volna, hiszen a kisujjában volt a szakma. De emlékszel, hogy mondta? Mint haldokló, mint vékony hangú gyermek, hogy egy kis sajtot enne még. Vagy mit tudom én mit, de mint haldokló, az biztos. És mi nem engedtük útjára, nézegettük a kezeit félkegyelműn, hátha találunk még helyet.

                Helyet az újabb sebeknek. Aztán egy nagy szállodába ment két hétre nagy adag pénzért, kokóért. De az utolsó reggelen nem csinált reggelit, helyette kiment a tópartra napfelkeltét nézni. És lélekben vele ment az a több száz ember is, ahogy most én is. Mert meg kell állni olykor, kerül, amibe kerül. Mert természetesen egy fillért se kapott aztán a munkájáért. Szánalom? Dehogy, még egy ócska kis részarányosság se járt neki, legalább kevéske pénz a hazaútra. De emlékszem, még csak fel sem háborodott. Tán így vezekelt, hogy ő csak egyetlen beteg gyomrot akart.

                Étellel akart gyógyítani, ki tudja mióta. És azt is tudta, én nem fogom látni soha, hogy felszívja az orrába azt a mocskot. És talált is odakint egy gazdag, beteg gyomrú embert. Akinek örömmel főz bizonyára, és akkor nem mindegy.

                Hogy milyen nemű?

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: