PUBLICISZTIKA

Juhász Zsuzsanna: Revans

Hát olyan, nem? Hogy a férfi élet-halál ura, vagy eltakarodik.
A halálba takarítják közkívántra. Köztudottan és tán kényszerűen ugyan, de közmegelégedésre. Legalábbis mindenki tudott róla, miért arat a halál olyan szépen az első világháborúból hazatért hősök között. Mert ha akarta, ha nem, hős lett abból, aki hazatért. Hisz’ a golyó, ágyúlövedék, szuronyhegy mind elkerülte a nemes szerveit.
Azokat, amik az élethez feltétlenül kellenek. Csak fél szeme, fél lába veszett oda. És hogy harcoltak a másik feléért. Katonaorvosok, nővérek a fronton vagy a hadifogságban. Gyógyszer, víz, vitaminos étel, kötés, megannyi szükséges feltétel a puszta élethez. És munka, rengeteg ápolói munka. Már ahhoz is, hogy vizelet, széklet el ne szennyezze a sebet. A hatalmas, amputálás utáni csonk sebét. S akkor ott kit érdekelt, hogy hány szem marad, hány láb, hány kéz a törzsön. Aki gyógyít, aki ápol, az boldog, ha a beteg eljut az első láztalan napig. S aztán ott lett, ott termett, bár nem hirtelen egy lény. Egy ember, akinek eze, aza hiányzott, de élt. És még öngyilkos se lett, végignézve önmagán.
Hanem megtanult egy lábbal járni, egy kézzel tenni-venni. Létezni a testben, amit a háború hagyott neki. Amit a nagyhatalmi törekvések, amit a királya. És annak behívó parancsa. S így hazaindult bátran. És az asszonya kiáztatta a légypapír mérgét, és a férje kávéjába tette. Kellett a férfierő a gazdaságba. AZ állatok etetéséhez, lovak, fiak megregulázásához. Rendnek kellett lenni. Minél nagyobb volt a szegénység, annál nagyobbnak. Tudnia kellett mindenkinek, hogy hol a helye, mi jár neki az élettől. Aszerint, hogy hova született, majd pedig kivel házasodott. A paraszti gazdaságba pedig erős férfikéz kellett. Kettő. És nem egy orvosi csoda. Akinek lehetett örülni, akit lehetett ünnepelni, pár napig. De aztán döntöttek az életéről, attól függően, melyik faluba tért haza. Az idős nők hegyre vitele, elhaláloztatás céljából, az ázsiai szokás; büdös, kénes, fojtó barlangba vitele az öreg férfiaknak pedig európai. Van, ahol soha nem volt ilyen szokás, és tán nem is lesz. És azok szegény családok öregjei voltak, vagy szegény faluközösségé. A keleti nők büszkén vitették fel magukat a hegyre a fiukkal. Hogy most már, ezentúl adnak, és csak adnak ételt az unokáknak. Mert ők már többé egy falatot sem esznek. És ment az európai tata is a büdösbe, miután ünnepi vacsorát evett a családdal. De az a nő és ez a férfi öreg volt, jó öreg, elég öreg a halálhoz. De öreg.
A veteránok viszont fiatalok voltak. De értékben nem voltak többek a falu bolondjánál. Csak gyerekcsinálásra voltak alkalmasak. Azt meg ki nem tud? És megmérgezték őket. Sorban, ahogy hazajöttek. Hogy özveggyé tehessék az asszonyokat, hogy épkézlábférfi kerülhessen melléjük. Még ha fiatal, akkor is, ha még gyengécske, akkor is. Majd megerősödik, ha feljebb nő. És nem fintorgott senki. Ment tovább az élet. És nem lett riadólánc, nem üzentek egy lábadozó katonának se, hogy ne gyere. Csak haza ne. Masíroztak hát bele a közösségi gödörbe.
És persze dönthettek volna úgy is, hogy hátralépnek. Belátják, hogy már nem jók semmire. És szemet hunynak, ha az asszony magához vesz segítségnek valakit. De ez eszükbe se jutott. Holott az állam adott valamennyit a rokkantságukra. És lehetett volna hosszabban is eltűrni őket. De nem lehetett mégsem, mert hamar kiderült, hogy az a hatalmaskodó, élet-halál úr. Aki elment a háborúba, csak egy nyomorék, aki olykor még el is sírja magát. És nem képes egyedül begombolni a sliccét. Elrejteni az ágyékát, amitől valaha tán a fél falu rettegett. A nők a rajtuk tett erőszak miatt, a férfiak meg hogy nem talál elég erőszakra alkalmas nőt, és rajtuk tölti ki a bosszúját, vagy fiaik belének zsenge rózsavégén. Így hát eszükbe se jutott menteni a nyámnyilát. A falu bolondja, az igen. Az magához vett olykor malackát, kecskét, soványat, életből kitúrt, csecsről leszakajtott árvákat. Hogy hátha a becézéstől, kézből etetéstől megiperedik.
De a katonahősön nem volt semmi jófajta szánni való. Csak a parttalan bosszúvágy ért el mindenki, még a feleséget is. Vagy őt leginkább. Ahogy egyszer mi is indiánosdit játszottunk a bátyámmal. Megkötöztük egymást, de mikor rám került a sor. És fakanállal hajtottam, ütöttem az összekötöttet. Mert nem tudott visszaütni. És nevettem közben a tehetetlenségén.
S mikor kioldoztam, inkább hálás volt, legalábbis zavart. Én pedig tudtam, hogy ez járt nekem, járt az addigi életem minden ártásáért. Parancsolgatásért, és hülye, okoskodó dumáért, amit csak el kellett szenvednem.
Járt, nanaá, hogy járt, mint olykor egy-egy forradalom itt-ott a világban a különben jól tűrő, békeszerető népeknek.

Juhász Zsuzsanna legutóbb a Szöveten: