PRÓZAIRODALOM

Balla Lajos-Laci: Meglehet: tudathasadás (ami – szerintem – mégsem skizofrénia) (2.)

A történelem (még velem is) ismétlődik

A következő év nyarán még két műtét várt rám, előbb a csonton kinőtt daganatot távolították el, amiről megállapították, hogy kötőszövet jóindulatú daganata (fibróma), a második pedig újból véredény daganata volt, de ekkor figyeltek fel a sebészek arra, hogy a nagy méretűn kívül mindegyik ugyanott újranőtt. Mivel egy fiatal sebész végezte a műtéteket, csak annyit mondott a végén, szerinte nincs értelme a további konzervatív beavatkozásoknak, helyette okosabb lenne sportolni kezdeni, mert ha nem is tudná a szervezetem leállítani a sejtburjánzást, azt lelassítaná. Megfogadtam a tanácsát és mivel a városban, ahol a főiskolát végeztem, új játékosokat kerestek, belekezdtem a kézilabdával való foglalkozásba. Tudtam, igencsak hiányosak az ismereteim, ezért a férficsapat heti két edzésén kívül az ottani női csapat másik két napon tartott edzésein is részt vettem. Fél év alatt a csapat állandó játékosa lettem, majd miután befejeztem az iskolámat, a szülővárosomban kaptam munkát és ott is folytattam a kézilabdázást.

Mivel a szülővárosomban meghatározott időre kaptam munkahelyet, a következő „állomásom” onnan több mint száz kilométerre volt. Ami biztos, bárhol is dolgoztam, ott az érdeklődő fiúk és lányok bevonásával kézilabda csapatokat, sőt klubokat hoztunk létre.

A következő – egyben legutolsó – műtétet annak a városnak a kórházában végezték, ahol főiskolára jártam. Itt már nem a daganatokat, hanem az egyik túlterhelt véna elvékonyodott részét kellett eltávolítani. Olyannyira sikerült, hogy kedden még műtöttek, szombaton pedig már mérkőzést játszhattam, igaz bebugyolált combbal.

Nem sokkal később elkezdődtek térségünkben a háborús összetűzések, szinte minden civil kezdeményezés, sőt még a sportélet is atomjaira hullott. Ekkor úgy éreztem, mindent meg kell tennem, hogy aki kéri, illetve akit tudok – legyenek fiatalok vagy kicsit idősebbek –, tevékenységemmel megvédjem a háborús őrülettől. Úgy tűnik, kicsit túllőttem a célon, mert egyik éjszaka, a már említett műtét közbeni altatáskor tapasztalthoz hasonlóan megismétlődött a Földtől való hirtelen eltávozás, majd visszatérés „látványa”, amit a reggeli ébredés követett. Igen ám, de az ágyról való lelépés helyett összecsuklás, majd az emeletről való lekúszás következett, így tudatosodott bennem, testem bal oldala szinte teljesen lebénult, beszélni pedig csak nagy nehézséggel tudtam.

Soha nem köszöntem meg a páromnak de még az óvó néninek sem mindazt, amit megtettek, hogy a legrövidebb idő alatt kórháza kerüljek. Valami miatt tudtam, hogy amit átéltem az stroke, de nem mondtam senkinek sem, hagytam elfogadni az akkori szakorvos megállapítását, ami valahogyan így szólt: középfül vírusos gyulladása, de óriási szerencse, akkor már a kórházakban, de még a gyógyszertárakban sem volt olyan készítmény, ami ezt a „diagnosztizált” betegséget kúrálta volna, azaz meglehet, képes lett volna kigyógyítani az életből. Akkor eldöntöttem, az akaraterőmmel fogom saját magamat gyógyítani. És láss csodát, két napra rá – kérésemre – írógépet (akkor még nálunk csak hallani sem hallottak a laptop vagy notebook létezéséről)  hoztak be a kórtermembe, hogy leírjam gondolataimat az állapotomról, a háborúellenességről, meg minden másról, amit szerettem volna közölni az ismerőseimmel (meg mindenkivel, aki azokra kíváncsi). Az orvosok nem akartak hinni a szemüknek és a vizsgálati eredményeknek, amikor a történtek utáni hét végén saját lábamon jutottam el a községközpontban szervezett háborúellenes nagygyűlésre, egyedül a bal kezem nem volt még 100 %-os, na meg a beszédem hangzott úgy, mintha részeg ember szeretné a gondolatait szavakba önteni. A következő hét elején jelentkeznem kellett a kórház rehabilitációs részlegében, ahol a valamikori sportorvosom várt, majd pár perc után, jött a diagnózisa: „Baszd meg komám, neked szélütésed volt!”, azaz megerősítette az állapotom kialakulásáról gondolt sejtésemet.

Páromnak és a családom minden tagjának örök hálával tartozok mindazért, amit megtettek az idő alatt, amíg – a leírtakat követően – egy magyarországi kórházban töltöttem el. Itt megállapították (komputeres tomográf – CT és mágneses rezonancia – MR vizsgálatok segítségével mégsem szélütésem volt, a hanem a stroke egyik legegyszerűbb formája, következett be, amit orvosi nyelven infarctus cerebri névvel illetnek, az pedig nem más mint az agysejtek elhalása olyan területen, ahol valami miatt nem biztosított a vérellátás. Elmondhatom, óriási szerencsém volt a „szerencsétlenségben”, mert az orvosok meg is mutatták az MR felvételt, az agyam jobb féltekéjének alsó részében egy akkori öt forintos nagyságú részén (nem tudtam dinárhoz hasonlítani, mert nálam csak magyar aprópénz volt) egy fekete foltot (azaz a semmit) lehetett látni, ami nem terjedt tovább. Az orvos elmagyarázta, azért nincsenek már nálam semmilyen következmények, mert valamilyen csoda folytán, minden elvesztett funkciót (a test bal oldali mozgásai, a beszéd stb.) egyszerűen átvette az agyam bal oldala.

A fej MR vizsgálata

Igaz, hétköznapi nyelven is megkülönböztetik e két betegséget, mert erre az agylágyulás elnevezést illették valamikor régen, így akár azt is elmondhatom: agyalágyult lettem. Több mint egy hónapig tartó rehabilitáció és a gyógyszerek beállítása címén ott marasztaltak – habár az orvos, akinek illetékességébe tartoztam, az ott-tartózkodásom végén, amikor kértem az elbocsátást, kénytelen volt elárulni, már sokkal hamarabb elhagyhattam volna a klinikát, azonban „felsőbb kérésre” nem szerették volna, hogy visszatérjek oda, ahol akkor nagyban dúlt a háború –, azaz a karácsonyi, de még az újévi ünnepeket is a családtól távol (nem mondhatom, hogy magányosan, mert nem múlt el olyan nap, hogy ne jött volna valaki látogatóba otthonról, de még a háború elől Magyarországra  menekültek közül is, ráadásul itt is megengedték az írógép használatát, így sikerült elkészítenem a Tébolydai napló cikksorozatot, amely a Napló szabadelvű hetilapban jelent meg akkortájt.

Nem hiszem, hogy érdemes, de mégiscsak illik még ideírni a végére: Zárszó

Meglehet, megvádolhatnak, itt semmi mást nem találtak, csak olyan tényeket, amelyek objektív vagy szubjektív hátteréről egy szót sem tartalmaznak. Nem véletlen ez, mivel az utolsó „földönkívüli látogatásomat” követően ismét megváltoztam. Ekkor döbbentem rá mi mindent csináltam rosszul eddigi életemben, amelyek közül leginkább a hozzám legközelebb állók szenvedtek meg. Közben rájöttem, apámnak mindent megbocsátottam, de sok mindent, például a karikás ostor nyomait a testemen, ami miatt hetekig szégyelltem iskolába menni, vagy az anyámmal szembeni durva bánásmódját soha nem fogom elfelejteni. Úgyszintén bocsánatot nyert édesanyám is tőlem, mert képtelen volt ellenállni apám vele, illetve a gyermekeivel szemben tanúsított viselkedésének. Egyedül amiatt gyötör még a bűntudat, mindezt nem mondhattam el nekik életükben. Mivel a gyermekeim akkora már „kirepültek a fészekből”, kénytelen voltam szembesülni azzal is, velük szemben szinte semmit sem tudok jóvá tenni, mert nem tagadhatom a népi bölcsességet: „a vér nem válik vízzé”, hiába igyekeztem az így kapott „apai örökségemet tompítani”, ha testit nem is, de lelki fenyítést el kellett szenvedniük tőlem. Ezek miatt megkíséreltem az unokáimnak adni azt a szeretetet, ami addig nálam „hiánycikk” volt. Sajnos, rajtam kívül álló (és most lényegtelen, hogy szubjektív vagy objektív, mert senkit nem szeretnék vádolni) okokból ezt sem sikerült maradéktalanul megvalósítani mindegyik unokámmal kapcsolatban.

Könnyű lenne mindezt elintézni egy elnézés- vagy bocsánatkéréssel, de tudom az számukra nem elég. Nem hiszem, hogy ezzel begyógyítanám azokat a lelki sebeket, amiket tévedéseimmel, hibáimmal, sőt bűneimmel elkövettem ellenük. Tudatában vagyok a Mea culpa, mea maxima culpa igazságában, valamint annak is, hogy mi vár rám, hisz: Iam memini mori!, így ez az írás az egyedüli, amit  számukra adhatok, hogy megismerjék olyan oldalamat is, ami miatt legalább megértik, milyen ember voltam eddigi életemben, illetve milyen szeretnék lenni hátralévő napjaimban!

Balla Lajos-Laci prózájának előző része a Szöveten: