PRÓZAIRODALOM

Balla Lajos-Laci: Meglehet: tudathasadás (ami – szerintem – mégsem skizofrénia) (Részlet)

Korai emlékek

Legkorábbi emlékem idején úgy kétéves lehettem. Nem értettem, miért megyünk minden nap otthonról (Rozika néni házából) mind a négyen, azaz: apu, anyu, nővérem és én egy olyan épületbe, amiről csak azt tudtam, hogy nagyon kellemes a szaga (később értettem meg, ezt a sárgaföld bocsátotta ki, amiből készült a mi új, vert falú házunk), ahova csak úgy lehetett bejutni, ha beléptünk a falba vágott háromszög alakú nyíláson át. Igaz én és nővérem minden gond nélkül befértünk, de apu, anyu meg a többi felnőtt le kellett, hogy hajoljanak. A következő emlék egyszerre volt félelmetes és megnyugtató is. Ekkor már voltak az épületen ajtók, de mivel késő délután értünk oda, világítani kellett petróleumlámpával. Ennek a szaga már nem volt kellemes, de el kellett tűrni, mert kapcsolódott hozzá a pislákoló világosság is. Kedvenc játékomat, az apu által készített rongybabát cipeltem magammal, amikor a falon valami ijesztő, mozgó sötétséget vettem észre. Biztosan megijedhettem, mivel az addigi életemben először érzett félelem miatt éktelen sírásba kezdtem. Szüleim hozzám léptek szinte azonnal, hogy megnyugtassanak, elmondták, hogy a saját és a rongybabám árnyékát vettem észre, amitől nem kell félni. Megmutatták a saját árnyékukat, de apu a kezeiből különleges alakokat is formált, amelyek a falon madár, pillangó alakú, na meg ezeken kívül még sok más árnyékot hoztak létre, így az ijedséget a biztonság érzete és az öröm váltotta fel.

Készek a falak, már csak a tető hiányzik, meg ki kell vágni az ajtók, ablakok helyét

Ekkor és ezután szinte minden egyéb elmosódott, de ami legérdekesebb, a későbbi időszakokból nem egy konkrét esemény vagy történés mentődött el a memóriámban, hanem csak cselekménysorozatok, amelyek úgy „kattannak be”, ha eszembe jutnak azok a „varázsszavak”, esetleg meghallom őket, amelyek hatására kibontakoznak az agyamban elraktározott és azokhoz köthető történések. Ilyen két varázsszó például a szerda és a péntek. E két napon anyuval elmehettünk a hetipiacra, bevásárolni mindazt, ami szükséges a mindennapi reggelihez, ebédhez és vacsorához, amit nem lehetett megtalálni a házunk kertjében. Így szinte látom a mázas cserépbögrét, benne a birkatejből készült aludttejet és vastag fölét, érzem annak – számomra – mennyei ízét. Ugyanúgy, de csak a péntekhez kötődik a vajalja illata és íze is, ráadásul már gondolatban is meg tudom különböztetni, hogy ez a finomság birka- vagy tehén-tejfölből készült.

Ezért van az, hogy az említett napokról nem jut eszembe a friss zöldborsó és zöldbab, a krumpli, a zöldhagyma (legyen az vörös- vagy fok-), a piszke meg még sok más konyhakerti vetemény és gyümölcs, mert náluk a varázsszó a kert. Az sem véletlen, hogy számomra nem varázsszó a hentes sem, hiszen az udvarhoz kacsolódnak a galambok, csirkék, tyúkok, kakasok, disznók és malacok, valamit azok leölése, de még a piac is varázsszó, ami a tyúkpiacot jelenti, ahol néha vágni való kacsát, libát, pulykát vagy gyöngyöst vásároltunk.

Így vagyok szinte minden emlékemmel, hiszen bármelyiket is felidézhetem, ha megfelelő varázsszóra gondolok, de most kénytelen vagyok nagyot ugrani a múltamban, mivel minden jelenleg fontosnak számító történés, illetve a fejlődésem folyamán tapasztalt esemény szintén úgy „bányászható” ki az agyam legmélyebb bugyraiban található memóriámból, ha az egészség fogalmára összpontosítok. Nem sokkal negyedik életévem után szembe kellett néznem azzal, hogy szinte minden környezeti hatás nálam középfül-gyulladást okozott. Miután egyik alkalommal ez olyan súlyos volt, hogy megrepedt a dobhártyám, a keletkezett nyíláson keresztül távozott a szervezetemből az ott összegyülemlett genny, az orvosok sok és hosszú ideig tartó vizsgálódást követően rájöttek, ennek okozója a megnagyobbodott orrmandula. Mivel ez az emberi szerv a fejlődés folyamán egyszerűen eltűnik (visszahúzódik), így annak eltávolítása – persze, ha nem marad vissza belőle semmi, mert ellenkező esetben képes visszanőni – szinte kockázat nélkül megoldható.

Akkoriban (én 6-7 éves lehettem) nem helyi érzéstelenítéssel, no meg nem laporoszkópiával végezték el ezt a sebészeti beavatkozást, hanem éterbe mártott gézt szorítottak az arcomra, az éter gőze az orron keresztül jutott el a tüdőmben áramló vérbe, majd nem éppen azonnal kifejtette az agyamban az altató hatását. Addig bizony úgy éreztem, mindjárt megfulladok.

Altatás éterrel – pont ilyen elmosódott valami hasonlóra emlékszem

Nem sokkal az első esetet követően, mégpedig tíz éves koromban egyik reggel arra ébredtem, valami miatt görcseim vannak, mintha elrontottam volna a gyomromat, a fájdalomtól még kiegyenesedni sem voltam képes. A gyermekorvos a vérvétel és annak elemzése után azonnal a kórházba, mégpedig a sebészeti osztályra utalt, mert arra gondolt, vakbél-gyulladásom lehetett. Igaza lett, ráadásul időben érkeztem, mert szerencsémre addig nem fakadt ki, így sürgősen következett a műtét, ami előtt újból át kellett esnem az éteres hercehurcán. Utána, amíg lábadoztam, arra lettem figyelmes, a jobb lában „malacában” egy óriási daganatot tapinthattam ki, de ennek semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottam, úgy voltam vele, lehet ez bármi, ráadásul akkor még nem is zavart, így a következő majdnem öt évet „tünetmentesen” vészeltem át.

A kórház varázsa fűszerezve ismeretlenbe való „látogatással”

Az eddigieket azzal zártam, hogy valamilyen daganatot tapintottam ki a jobb lábam alsó lábszárában, de – mivel nem fájt – ezt elfogadtam, vele együtt éltem úgy tizenhat éves koromig. Pontosan nem is tudom, mikor, de valószínűen fokozatosan rátaláltam kisebb csomókra is, főleg a jobb combomban, illetve nem messze a nagy daganattól, a lábszáram élén egy kis kidudorodást is észrevettem, ami olyan volt, mintha valami a csontomból kezdett volna kinőni. Csakhogy, akkor már mindezt más is kísérete, kezdetben fájdalmas volt a lábszáram kiegyenesítése, amire később már nem is voltam képes. Meg kellett látogatnom a gyermekorvosi rendelőt, azonban mindenféle laboratóriumi vizsgálat után arra a megállapításra jutottak az orvosok: itt bizony nincs semmi rendkívüli, mindez a növekedéssel kapcsolatos probléma. Egyedül azt írták ki, felmentést kapok a testnevelési órák látogatása alól. Apámmal ellentétben, aki fiatalabb korában birkózott, a család szinte minden férfi tagja az akkoriban megjelent új sportág, a kispályás kézilabda rabja lett, így egyedül azt sajnáltam, hogy nem kézilabdázhatok, de egyáltalán nem vettem zokon a testnevelés mellőzését, mivel sehogyan sem vonzott a talajtorna, de még az atlétika egyik ága sem – a középiskolában a tornatanár pedig ezeket erőltette a tantervre hivatkozva –, a labdarúgást pedig már az utálat határán nem kedveltem.

Érdekes, hogy apám egy, a gyermekkorában tapasztalt megoldást szeretett volna alkalmazni az esetemben, mert elmondta, akkoriban nagyon sok kiskorú képtelen volt a lábát kiegyenesíteni és járni, ami miatt az orvosok sínbe tették a lábaikat, de mivel nem volt elég erre a célra megalkotott eszköz, az asztalosok készítettek olyan erős léceket, amelyekkel elvégezhették minden orvosi segítség nélkül a lábak rögzítését. Ő is ezt tette, az általa fabrikált három lécet odaillesztette a jobb alsó lábszáramhoz, majd szorosan megerősítette azokat kötszer segítségével, hogy kiegyenesedjen a „kezelt” végtagom. Elmondhatom, szörnyű fájdalmat éltem át aznap éjjel, mert ezt kellett viselnem, reggel pedig leszedtem a „gyógyeszköznek” szánt valamit, majd elmentem a városi könyvtárba, ahol rátaláltam egy kiadványra, ami a gyermekbénulásról szólt, ott láttam meg egy képet a gyermekek lábának rögzítéséről. Kikölcsönöztem a könyvet, majd otthon, miután apám hazatért a munkahelyéről, szembesítettem a javasolt megoldás valóságával. Nem beszéltem sokat, csak annyit közöltem, a laboratóriumi vizsgálatok kizárták a gyermekbénulás lehetőségét, ezért nem veszek részt a kísérletében. Sajnálom, hogy ma már nem tudom melyik könyvet vittem haza igazam bizonyítására, de az interneten rátaláltam egy olyan képre, amely kísértetiesen hasonlít az akkori könyvben talált ábrához.

A gyermekbénulás „gyógyításának” módja (nálunk a XX. század elején)

Sajnos, egy évig kínlódtam ezzel a betegséggel (ami meglehet, nem is az, hanem „csak” genetikai hiba, azaz őseimtől örökölt rendellenesség), már-már megtanultam vele együtt élni, de a fájdalom nem múlt, annak okát senki sem tudta megállapítani. Mivel folyamatosan bújtam a könyvtárból kölcsönzött „szakirodalmat”, arra mertem következtetni, az elváltozások daganatok, amelyek lehetnek rosszindulatúak, de azt sem lehet kizárni: jóindulatúak, de mindezt (akkoriban) csak úgy lehetett megállapítani, ha egyikből mintát vettek, azt elküldték a kielemzésére szakosodott laboratóriumba. A gyermekorvossal 1969 tavaszán nagy szerencsém volt, elfogadta az érveimet, beutalt a kórház sebészeti osztályára, hogy végezzenek biopsziát. Mindez meg is történt (a combomban kialakult kis daganatból vettek ki egy darabkát), de ekkora már nálunk is haladt a tudomány a korral, nem éterrel, injekcióval altattak el, a mintát pedig elküldték a felhatalmazott laboratóriumba, én pedig másnap a kórházból indultam el az érettségi szakdolgozatom (kémiából írtam) megvédésére. Elmondhatom, a védés kitűnőre sikerült, pár nap múlva pedig megjött a pontos diagnózis is: véredény jóindulatú daganata (haemangióma).

Amikor a hegből kiszedték a cérnát, megállapodtunk a sebészekkel, a következő műtétet július 21-én fogják végezni, mert ők is kíváncsiak voltak, mi lehet az a nagy daganat a lábszáramban. A szokásos ceremónia szerinti műtét pontban tíz órakor kezdődött. Elaltattak, később nem tudom mikor, de felébredtem, mert egy kedves hang mondta, még egy kicsit aludnom kell. Megkaptam az újabb injekciót, fogalmam sincs mennyi idő telt el, amikor villámgyorsan távolodtam, majd azt vettem észre, valahol a messzeségben láthatóvá válik a Föld gyönyörű színekben pompázva. Csak Afrikát és Európa déli részeit ismertem fel, de nem sokáig, mert amilyen hirtelen „ideértem”, ugyanúgy mindent elnyelt a sötétség. A kórházi ágyban tértem magamhoz, szintén a kedves hangot hallottam, amint mondja: „Megígértük, hogy megmutatjuk, mi volt a lábadban, itt van ebben a vesetálban!”Láttam az edényben egy öklömnyi rózsaszínű szivacsszerűséget, de ezt követően elszunnyadtam (pár nap múlva, a varratok kiszedésekor tudtam meg, ez is haemangióma volt). Úgy tűnik az egész napot átaludtam, mert másnap délelőtt a szobatársaimmal egy kis TV-készüléken látott, a két nappal előbb történt Holdra-szállás felvételeinek megtekintésére emlékszem csak.

Neil Armstrongék 1969.07.21-én ezt látták a Holdról (én pedig, fogalmam sincs honnan)

Több mint 20 évvel később, amikor ugyanezzel a daganatokkal és a vénáim tágulásával kapcsolatban kerültem a környék legnagyobb városának kórházába, az ottani érsebész kérte a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején végzett műtétekről a feljegyzéseket, ezért elutaztam a kisvárosba, ahol műtöttek, és láss csodát, a kezdeti műtéteket végző két orvos volt az ügyeletes, a kérésem elmondása után az egyik átkiáltott a szomszédban levő társához: „Gyere ide, itt van az a páciens, akit majdnem elbasztunk!”, majd, amikor a társa nem értette, így folytatta: „Akinek a sebébe beleejtettünk egy vattacsomót, amit ki kellett szedegetni, de közben újjá is élesztettük.

Ekkor értettem meg, miért is láthattam a világűrből a Föld bolygót!

Ami miatt mégis vissza kell térnem a tárgyalt műtét utáni időszakra, azt vettem észre, nagyon megváltoztam. Csak egy példa, októberben kezdtem a főiskolai tanulmányaimat, de eltűnt a félénk, félszeg, visszahúzódó énem, ami érdekelt, ahhoz nemcsak, hogy hozzászóltam, elmondtam és kitartottam a véleményem mellett, ráadásul nem kellett semmit sem tanulnom, minden addig hallott és olvasott információt már eleve ismertem, így szinte úgy éreztem, unatkozok az előadások alatt, mert a professzorok nem tudtak számomra semmi újat nyújtani.

Balla Lajos-Laci legutóbb a Szöveten: