PRÓZAIRODALOM

Balla Lajos-Laci: Visszatérő emlékek (1.)

Bevezető

Egy korábbi írásomban már feljegyeztem ezt-ezt korai emlékeimből, de nem kerestem az ok okozati összefüggéseket, nagy valószínűséggel azért, mert valamilyen módon el szerettem volna titkolni – még önmagam előtt is – a valóság nem éppen hízelgő objektivitását. Nem is csoda, hiszen nagyon szegényes volt az emlékeim száma, ráadásul még hamis vagy megszépített emlékeket sem tudtam felmutatni senkinek. Csakhogy, magam is meglepődtem, az előző írás hatására felszínre törtek olyan elfojtott emlékek, amelyek fellebbentették a fátylat életem valamikori valóságáról, hiába feltételezte a Morvaországban született Sigmund Freud1., hogy az elfojtott memória fogalma azt jelenti, az egyén nem képes felidézni az emléket (az mégis hatással lehet az egyénre és a viselkedésre is), a mai pszichológusok közül sokan, például az amerikai Kathy Pezdek2. azt állítja, az elfojtott emlékek nagyon is valódiak lehetnek, amiket felszínre lehet – én pedig állítom: kell – hozni, mert ellenkező esetben, ha nem beszéljük ki ezeket a kellemetlen emlékeket, egész életünkben nyomasztani fognak bennünket. Magam is meglepődtem, nem kellett pszichológus vagy pszichiáter segítsége, sőt semmilyen „varázsszó” sem, egyik pillanatról a másikra, az előző feljegyzéseim hatására robbanásszerűen feltörtek az eddig elfelejtettnek hitt emlékeim.

Tudom, mindezzel szentségtörést követek el, egyesek még azt is leszűrhetik, meggyalázom őseim emlékét, de ne feledjék el azok az olvasók, akik hívők (és most nem csak vallási értelemben használom a fogalmat), ők már ilyen vagy olyan módon elszámoltak evilági jócselekedeteikkel, de még bűneikkel is.

Itt is meg kell említeni: Ajánlom először is magamnak, mert végre szembe mertem nézni a múltammal, de azoknak is, akiket érdekel az én (nevezzük annak) visszaemlékezésem!

Születésem utáni emlékeim

Habár előzőleg azt írtam le, csak úgy két éves koromról vannak emlékeim, amikor Rozika néni házában együtt élünk vele, a szüleimmel és a nővéremmel, „beugrott” egy azt követő is, mert a szüleim közötti egyik beszélgetésből azt szűrtem le, ez a létszám nemcsak a születésem után, hanem előtte tíz hónappal is ugyanennyi volt. Így lett tudomásom arról, hogy a nővérem mellett egy tőle majd két évvel fiatalabb másik nővérem is volt, de ő – úgy hat hónapos korában – elköltözött a másvilágra. Igaz távozásának okát titkolták a felnőttek, csak annyit mondtak valami matt beteg volt a torka. Jóval később (ha jól emlékszem, negyedik vagy ötödik osztályos koromban fejtettem meg ezt a talányt, mert a városi könyvtárban (hiszen már az általános iskola negyedik osztályos tanulójaként betagosodtam, ráadásul nem csak a kötelező házi olvasmányokat olvasgattam) végzett kutakodásom világított rá, abban az időben, azaz 1950 körül vidékünket nem kerülte el egy nagy járvány, a torokgyík (diftéria), de amíg Európa más vidékein a II. világháborút követően már bevezették a megismételt védőoltás kötelezettségét, addig Jugoszláviában 1946-ban vezették be az egyszeri védőoltást, így arra gondoltam, fiatalabb nővérem csakis ennek lehetett az áldozata, hiszen vidékünkön a következő járvány, a fertőző gyermekbénulás (poliomyelitis) egy jó fél évtizeddel később (1956-ban) sújtott le.

De térjünk vissza a korábbi emlékre, mivel szintén akkortájt egy szüleim közötti veszekedés végére csöppentem be, de annyit még hallottam apu szavaiból, anyám – mielőtt még megismerkedtek – „masamód” és a magyar katonák kedvese volt. A veszekedés után vagy két hónapig anyánkkal anyai nagyszüleinkhez költöztünk (nem értettem miért), ott a nagyanyám mesélte el, hogy anyu az általános iskola befejezése után még szakmát is tanult, így lett „masamód”, azaz kalapkészítő mester, apám pedig mindezt csak azért mondja, mert ő még az általános iskolát sem fejezte be, de azt is tudnom kell, hogy miért laktunk kezdetben Rozika néninél, annak csak az volt az oka, ő volt – még a házasságkötés után is – apám kedvese. Nem tagadom, nem értettem, miért baj az, ha valaki kedveli egy ismerősét, de tovább nem firtattam a dolgokat, mert olyankor, ha értetlenkedtem, Tóth-mama könnyen „begurult”, hiába nyugtatta ily módon a tata: „Marisom, ne felejtsd el, a gyerek még nem érthet meg mindent”!

Masamód a múlt századból

Miután ismét visszaköltöztünk a házunkba, az okát nem tudtam, de mai ésszel feltételezem, hogy megtörtént a kibékülés, amihez nagy valószínűséggel Tóth-mama igencsak aktív hozzájárulása is kellett, mert emlékeimben csak egy mondat maradt fenn (igaz, akkor nem értettem) amit anyunak mondott: „Amilyen rózsát szakajtottál, olyat is szagolj”! Biztosan apám is megígérhetett valamit, mert az első hónap után, amikor még csak meg sem látogatott bennünket, egyre többször megjelent nagyiék házában. Visszatértünk után pár hónappal egyszer csak apám elénk állt, és közölte velünk, el kell mennünk a kórházba, mert ott van anyu, megérkezett a kisöcsénk. Eszembe jutott még, a kórházba látogatás hogyan történt. Apánknak volt egy régi férfi kerékpárja (még az is „bevillant”, jóval később ezen tanultam meg biciklizni úgy, hogy bal oldalról szálltam fel rá, jobb lábamat átdugtam a váz felső része alatt és így tapostam a pedálokat), annak felső vázára rácsavart egy vékony párnát, erre ültetett engemet, a hátsó részre, a csomagtartóra került egy másik, oda ült nővérem, utána apu megdöntötte a járművet, hogy átléphessen felette, így indulunk karikázva a házunktól majd két kilométerre levő kórházba.

Emlékek az általános iskola alsós osztályaiból

Ebben az épületben jelenleg a Tópart Helyi Közösség és egy kisbolt található. Kalandos úton lett mindezzé a valamikori óvoda

Érdekes, az óvodáról alig van emlékem, csak azt tudom, nem szerettem oda járni az első félévben, amikor magyar tagozatra írattak, de a következő félévről (a szerb tagozatról) is csak egy esemény ugrik be, hogy valamilyen ünnepségre készültünk, de nem ez volt a lényeg, hanem, hogy én vagy pedig Ljubica a vörösesszőke kislány állandóan egymás társaságát  kerestük, hogy még akkor is fogtuk egymás kezét, amikor már az óvó nénik által kitalált forgatókönyv szerint nem kellett volna. A végkifejlet lényege, nem volt türelmem kivárni a tanév végét, egyszerűen nem voltam hajlandó tovább óvodába járni.

Most jöjjön az emlék, ami nem tűnt el az ismeretlenség homályában, azaz nem kellett felszínre hozni! Május volt, még öt és fél éves sem voltam, amikor apámmal együtt elmentünk az iskola igazgatójához. Várt már ránk, mert tudta, szüleim a segítségét szerették volna kérni, mivel rájöttek, hogy őszre egyedül kényszerrel lehetett volna óvodába küldeni engemet. Mesélt az igazgatónak, hogy már tudok olvasni nemcsak magyar, hanem szerb szöveget (még cirill írásmóddal írtat is), na meg problémák nélkül írok, ezért jó lenne leellenőrizni, van-e mód arra, hogy egy évvel hamarabb induljak iskolába. Már csak arra emlékszem, az igazgató minden kérdésére tudtam válaszolni, a kéréseit pedig teljesíteni, de csak egy mondatára emlékszem világosan: „Én szívem szerint egyből negyedik osztályba vennélek fel, de a törvény csak azt engedi, hogy egy évvel fiatalabbakat vegyünk fel első osztályba, azaz mehetsz az iskolába”.

Eddigi emlékeim szerint azért nem szerettem iskolába járni, mert a meglévő tudásom miatt unatkoztam, ami részben megfelelt az akkori valóságnak, de igaz, csakis annak egyik szeletének. Most bukkant a felszínre, milyen gonoszok is tudnak lenni a gyerekek, különösen azok, akik a képességeik hiányát az otthonról suttyomban ellesett (nem merem állítani, hogy mindezt a szülők szándékos biztatásra tették) információkkal helyettesítik. Így lett becenevem a „kis Balla-vész”.

Iskolapadunk (kicsit kopottabb volt), „lap-topunk” és „okos telefonunk”, a két utolsó „akkori nevén”: palatábla, palavesszővel és szivaccsal meg abakusz

Mivel egyáltalán nem értettem, rákérdeztem apámra, mondja el, miről is van szó. Nem tért ki a válasz elől, elmesélte, hogy (most az ő szavait használom: a „felszabadulás után, mint megbízható káder nagyon fontos feladatot kaptam, nekem kellett a terepen ellenőrizni az 1945-1947 időszakban a kulákok beszolgáltatási kötelezettségét, utána pedig 1954-ig a mezőgazdasági termelők termékeinek kötelező átadását”. Ez a mondat akkoriban számomra szinte semmit sem jelentett, de megvitathattam Sanyi bácsival, apám barátjával, aki túlélte a világháború egyik utolsó nagy csatáját, a batinai (kiskőszegi) ütközetet, ahová nem szándékosan, hanem erőszakkal vitték el, a jeges Dunán való átkelést (mondjam inkább: átúszást) úgy élte túl, hogy rokkanttá vált, de ő meg volt győződve arról, hogy mindezt a hazájáért tette, ezért nem fogadta el kárpótlásul a megérdemelt harcos nyugdíjat, megelégedett a részére kiutalt három holdnyi földdel, egy gebével és a hozzá tartozó parasztkocsival meg a legegyszerűbb mezőgazdasági eszközökkel.

1944 decembere, épül Kiskőszegnél a pontonhíd, az előőrs, az oldalról biztosítók és akik nem fértek fel úsztak

Ő magyarázta el, hogy a háború után a nagygazdáknak be kellett szolgáltatniuk a termékfelesleget, aki pedig ezt nem tette meg, attól elvették az összeset, ezt kellett felügyelnie apámnak, mivel ő ismerte legjobban a „kulákok” gondolkodásmódját. Ezért kapta tőlük a Balla-vész becenevet. Akik mindezt parancsba adták, még a kisparasztokra is alkalmazni szerették volna, de apám erre már nem volt hajlandó. Emellett az özvegyasszony nagygazdáknak és azoknak, akiknek „kikapós” feleségük volt egy kis kedvességért, na meg egy kis élelmiszerért nem engedte meg, hogy elvegyék tőlük a terményeket. Ezt a magyarázatot, meg az apám, nagyanyám és Sanyi bácsi által emlegetett kedvességet jóval később értettem meg, amikor ráleltem a beszolgáltatás és a kötelező átadás közötti különbség magyarázatára is (első esetben a termékek minden térítés nélkül, a másodikban pedig az állam által megszabott áron, ami a piaci, vagyis a valódi ár töredéke volt, történő eltulajdonítása). Most már értem, agyam miért temette el a memóriám legmélyebb részére mindezt, habár nem ítélem el apámat, az embertelen parancsoknak való engedelmeskedéséért, de egyáltalán nem vagyok büszke az ilyen tetteire.

Talán meg kell említenem még az első osztály vége felé, egészen pontosan 1957. május 12-én történt esetet, mert ekkor majd ezren szorongtunk a Szövetkezeti Otthon egyik termében, hogy nézzük a szekrény tetejére felrakott kezdetleges TV készüléken a zágrábi Maksimir stadionban játszott Jugoszlávia-Olaszország (4:1) labdarúgó mérkőzést. Apám szerint ott kellett lennünk, mert ez volt a legelső élő közvetítés az akkori országban, de igaz ami igaz, én csak arra emlékszem, sötét és világos foltocskák rohangáltak oda vissza a valami miatt csíkosan mozgó ekránképen, a hangot pedig az ajtó közelében – már csak ott kaptunk helyet – szinte hallani sem lehetett. Elmondhatom, nem élveztem, csak azért maradhatott meg valahol az emlékezetemben, mert életemben először ekkor láttam ilyen nagy tömeget összezsúfolva egy teremben.

Különben apám, miután megszületett öcsém, megváltozott. Meglehet anyám kérésére, de az sem zárható ki, a munkahelyi besorolása miatt nekilátott tanulni, hogy elvégezze az általános iskolát Akkoriban minimális követelményt állítottak fel minden tantárgyból (igaz, mégsem, kivéve az éneket, a rajzot, a testnevelést és a háztartástant) ötödik, hatodik, hetedik és nyolcadik osztályra. Mivel nővéremmel és apámmal közösen tanultunk, én gyorsan befejeztem a házi feladatokat, majd semmi mást nem tettem, figyeltem mindkettőjüket, hogy ellessem a későbbiekben szükséges információkat. A lényeg, apám megszerezte az általános iskolai végzettséget és kinevezhették az adóhivatal élére.

Eszembe jutott még az is, hogy nagyon gyorsan elfelejtettem Ljubicát, mivel két lány, Ági és Ibolya „költöztek a szívembe”, az osztályból egyedül ők ketten tetszettek. Nem tagadom, hozzájuk csatlakozott Magdi, aki valami miatt csak harmadikos korunkban lett az osztálytársunk, vele nemcsak az általánosban, hanem még a középiskolában is egy osztályba jártunk Igaz, nem nagyon tetszett, hogy csúfolnak, ezért visszahúzódva nem reagáltam semmire, így egyiküknek sem mertem bevallani érzéseimet. Eközben a fiú, akivel legjobban kijöttem – nem zavart, hogy osztályt ismételt, emellett jó két fejjel magasabb volt mindenkitől – észrevette, hogy valami nincs rendben. Úgy tűnik, nemcsak rájött az okra, hanem a legközelebbi nagyszünetben még meg is oldotta a problémát, mert felkiáltott: „Nézzétek, milyen szopogatni való feje van, hívjuk őt ezentúl dudlinak”! Így merült feledésbe az apámtól örökölt becenevem.

Folytatjuk

Balla Lajos-Laci legutóbb a Szöveten: