Sokféleképpen nevezték már ezt a jelenséget, vagy ezt a lényt a különféle kultúrákban. Vannak nyelvek, köztük a magyar, amelyeken nincs rá olyan szó, amely tökéletesen, precízen meg tudná nevezni, mi is ez pontosan, és csak körülírják, mit jelent. Mások egy-egy mitológiai lényt vagy a lélek egy-egy részét rendelik hozzá: az óangolok fetch, a skandinávok pedig fylgja néven ismerték az ilyen rejtélyes ikertestvéreket vagy alakmásokat, amíg az ősi egyiptomiak ká és bá lelket különböztettek meg, amelyeket nagyjából a keresztényi értelemben vett testnek és léleknek feleltethetőek meg.

Bizonyos szempontból ilyenek a különféle védőszellemek, patrónusok, totemek és őrangyalok, akik szüntelenül az ember sarkában vannak, és felvehetik védencüknek, vagy valamelyik közeli hozzátartozójának alakját, de ilyen második személy az ószlávoknál a rettenetes striga: egy élőhalott, nyughatatlan szellem, ami arra a hiedelemre vezethető vissza, hogy annál, amiről tudunk, valójában sokkal több embernek volt ikertestvére az anyaméhben, aki elpusztult és felszívódott az életben maradt iker javára. Az elszáradt ikertestvér ezután strigaként kísért a másik testében, akinek két lelke és két szíve van: ha meghal, akkor pedig csak az egyik kerülhet át közülük a túlvilágra.

Beszélhetünk még az olyan modern kifejezésekről, mint az alteregó (alter ego, azaz latinul „másik én”), amelyet eredetileg a pszichológiában kezdtek el alkalmazni, de manapság sokszor egész egyszerűen valakinek a hasonmását jelenti. A popkultúrában egy képzeletbeli barát is lehet ilyen rejtélyes, az embert árnyékként követő alak, vagy jelentheti valakinek a tudatalattiját: ennek kiváló példája az irodalomból Dr. Jekyll és Mr. Hyde esete.

Lehet továbbá az ilyen ikerlény a lelkiismeret, a bűntudat, vagy éppen a kísértés hordozója: a hét főbűn allegóriaként való megjelenítése is ennek képviseli valamiképpen egy amolyan általánosítását, amíg a már említett szlávoknál egyéni kísértetekről van szó: utóbbi esetben ugyanis minden belső ösztön és hajlam démonként testesül meg, és az ivászatra, bujaságra, restségre csábító szellemek mind-mind konkrét alakokként testesülnek meg.

Lidércek, ördögök, barátok, tanítók, jó, rossz vagy semleges karakterek. Néha látnokok, akik vagy az illető halálát, vagy éppenséggel hosszú életét jósolják meg. Néha imposztorok, akik az eredeti személynek adják ki magukat, valójában azonban ártó szándékkal jelennek meg: olykor az inkubuszok, szukkubuszok, kikimorák, illetve más, ún. álom- és nyomódémonok is ilyenek, és a vágyott személy képében döntik romlásba az embert, szemben például egy szirénnel vagy ruszalkával, akik nem az áldozat tulajdon énjéből faragják ki annak végzetét.

A legpontosabban mégis két német szó jeleníti meg azt az ősi tapasztalatot, ami a legtöbb emberben ott lapul. Az egyik a Poltergeist, vagyis a „kopogó (néha zajos vagy pajkos) szellem”, amelynek a germán, szláv és magyar folklórban is számos árnyalata megtalálható. Ezek mindazok a zajongó, jobbára pajkos, néha ártó szándékú lények, akik levernek valamit, kopognak, kaparnak a deszkákon vagy csörömpölnek a házban éjszaka, vagy ha nincs ott például a közelben az ember.

A másik német szó – és a sok-sok terminus után most érkeztünk el a lényeghez – a Doppelgänger, amely talán a legpontosabban írja le azt a hátborzongató lélektani jelenséget, amelynek egy része mindig is a misztika homályába burkolózott. A szót (olykor helytelenül) összemossák az alteregóval, annak is a hétköznapi jelentésével, mi szerint valahol a világban mindenkinek van egy hasonmása, vagyis egyszerűen a nagy számok törvénye alapján egy másik élő ember, akivel hasonlítanak, mégsem rokonok.

Mi a közös a doppelgängerben és a többi fenti kifejezésben? A legelfogadottabb magyarázatok szerint az olyan lények, mint egy doppelgänger vagy egy poltergeist, annak köszönhetőek, hogy az ember, főleg ha egyedül van, saját lelki folyamatait köti össze a külvilág véletlen zajaival: például egy leeső tányérral vagy egy becsapódó ajtóval és ablakkal, aminek részben az az oka, hogy tudatos, társas lényként magányos közegben mindenre próbál magyarázatot találni az elme, mintha sohasem lenne egyedül.

Ugyanígy a szociális készségek magas szintű fejlettsége az embernél okozhatja a doppelgänger-jelenséget: az ember, még ha egyedül van, sem tud ugyanis egészen egyedül lenni, és a tudatalattija, a felettes énje, ösztönénje, vagy valamilyen belső küzdelme ilyenkor is kivetül a külvilágra. Olyan, mintha az ember nem tudná elviselnie önmagát, önmaga társaságát, és még ha egyedül van, akkor is megteremt saját magának egy részéből egy hasonmást, jobban mondva egy alakmást, aki folyamatosan nézi őt, és aki beszél hozzá.

Kissé ilyenek az álmok szereplői is, akikről gyakran azt mondják, hogy tulajdonképpen bárhogy is néznek ki, az embernek bármilyen rokonai vagy ismerősei, akár létező, akár nemlétező személyek, azok tulajdonképpen mi magunk vagyunk egytől egyig. Ez a félelmetes: minden az elmén belül történik, mégis folyamatosan az az ember érzése, hogy rajta kívülálló jelenségről van szó.

A doppelgänger tehát éppen amiatt jelenik meg, mert az embernek az öntudata olyan erőteljesen fürkészi még saját magát is, hogy bizonyos értelemben meghasonlik önmagával, ha olyan körülmények közé kerül. Sokan eleve egyfajta skizofréniaként tekintenek a doppelgänger megnyilvánulására, pedig egészséges embereknél is ugyanúgy előfordulhat, ha ideális közegbe, ideális táptalajba kerülnek.

Magam is tapasztaltam, hogy szélsőséges körülmények között, ha például az ember hosszabb ideig egyedül van, és főleg, hogy ha a természetben, akkor olyan, mintha kiengednének egy szellemet a palackból. Az ősi, pogány hitvilág minden mítosza és regéje megelevenedik, egyszerre racionális lesz az irracionális, reális lesz a szürreális, és az ember hajlamosabb elhinni mindent, amit az érzékei azt sugallnak, teljesen háttérbe szorítva ezzel az abszolút értelmet, amely maga is talán egy modern mitológiai teremtmény csupán.

Ebben az extrém tudatállapotban, amelyet egy magányos erdei túra, egy éberen, egyedül átvirrasztott éjszaka, vagy egy idegen helyen való bolyongás is kiválthat belőlünk, a mai ember is meg tudja tapasztalni dióhéjban, a technokrata korszellem és a felvilágosult intellektus gőgjéből aláhullva a mélybe, hogy milyen körülmények között élhettek és élhettek túl régen emberek magányosan vagy kisebb közösségekben, és honnét származik az a több ezer furcsábbnál furcsább teremtmény, amelyet a képzelet megalkotott, és amelyek mégis valóságosabbak tudnának lenni minden másnál.

Ki ne érezte volna már azt még olyan emberként is, aki nem hajlamos túlgondolni a dolgokat, hogy valaki szüntelenül figyeli őt…? Tanácsokat ad neki a sötétben, kísértésbe viszi, sugalmaz, megfedd, esetleg rátelepszik a másik életére és elszívja annak életerejét? Nem úgy kell a dolgot elképzelni, mintha húsvér valójában látna valaki egy másik embert, aki önmagához hasonló; nem élettani és lélektani jelenségekről van szó, amikor az ember napokig nem alszik, vagy pedig olyat, tudatmódosító szereket hatására hallucinál.

Itt inkább egy néha fojtogató, néha felszabadító érzésről van szó. Sohasem vagyunk egyedül: vagyis mindig van egy társunk, ha más nem is, a doppelgängerünk, aki minden lépésünket figyelemmel kíséri. Ez a gondolat arra ösztönözne minket, hogy igyekezzünk kihasználni azt a potenciált, ami ebben az állandó útitársban lakozik. És éppen ez a rossz hír is: nem tudunk sohasem igazán elmenekülni, mert a doppelgänger mindig ott lesz, és felteszi helyettünk a kérdést, amit nem merünk, vagy megválaszolja, amit nem szeretnénk kimondani.

Mindannyian őrültek vagyunk talán? Vagy valamiféle érzékcsalódás áldozatai vagyunk? Ez egy amolyan „ha nincs ott semmi, akkor is van valami” őrjítő paradoxona, amelynél nem lehet tudni, hogy nem születik-e hidrafejekként sok-sok újabb kis bosszantó kérdés, amikor úgy érezzük, egy huszárvágással megoldhatjuk az egészet. Amikor egyszerű, fekete-fehér módon tesszük fel a kérdést, hogy létezik-e az alakmás, vagy sem, és a pszichologiától az okkultizmuson át a mitológiáig különböző síkokon igyekszünk különböző, de kivétel nélkül igen vagy nem végkimenetelű válaszokat adni. Pedig lehet, hogy az alakmásnak kvantumtermészete van; vagyis még az sem bizonyos, hogy időben és térben állandó.

Lehet, hogy ugyanannál a személynél hol megjelenik, hol nem, és minden csak attól függ, hogy az illető érzékeli-e éppen, de az is lehet, hogy mindig ott van. Talán az egyes egyéneknél eltűnik, de vannak olyan univerzális dimenziói, mint az említett allegóriák, istenségek vagy mitikus lények, amelyek a doppelgänger egy-egy aspektusát ragadják meg, amely emberi hasonlóságainkból adódóan valahol mégis egyetemes és örök. Talán ezek az általános érzések válnak speciálissá emberről emberre vándorolva, és akár a mitikus értelemben vett doppelgänger, kaméleonként, vagy idegen, angol szóval élve shapeshifter (alakváltó) módjára hasonulnak az adott illetőhöz, aki pedig ezt látva azonosul ezekkel az érzésekkel.

Hol van a határ aközött, amit még énnek nevezhetünk, és aközött az allegória között, amelyet doppelgängernek hívunk, és amely magában sűríti össze lényünknek egy olyan részét, ami éppen nem tudatos, és nincs a felszínen? Valóban egy elfojtott részünkről van szó, vagy csak egy árnyékról, ami kívül-belül nagyon hasonlít, de voltaképpen egy torz vetülete, vagy utánzata annak, amik valójában vagyunk? A keleti filozófusok gyakran meg is kérdezik, hol van az én? Hol a veleje? Hol kezdődik és hol végződik? Az ember melyik látható vagy láthatatlan alkotórészében keressük? Ehhez kapcsolódik a buddhizmus szekérhasonlata is, hiszen mi a szekér? A kerék? A küllő? A tengely? Ugyanígy a tudatnál sem lehet ezt egyértelműen megállapítani.

Tarthatunk-e attól, hogy mesteri bábjátékoshoz hasonlóan ez az alakmás átveszi fölöttünk az irányítást, vagy egyszerűen egy kíváncsi szemlélőről van szó? Kapcsolatba tudunk-e kerülni ezekkel az ismerős ismeretlenekkel akkor is, ha kiegyensúlyozottak vagyunk, ha ott vannak körülöttünk mások, ha mi vagyunk a kezdeményezők? A paranormális jelenségek megszállottjai és a spiritiszták szó szerint értelmezik azt, hogy mérhető, érzékelhető lényekről van szó, jelen írás azonban nem szándékozik ezt sugallni, vagy bármilyen módon szenzációvadászt irányba elvinni az értekezést.

Mindössze arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberi létnek úgy tűnik, van egy szükségszerű velejárója, amellyel egyedüliként kell a Földön szembenéznie: ha úgy tetszik, egy állapottal, amely azóta vele van, mióta evett a Jó és Rossz Tudásának fájának gyümölcséből. Ironikus, hogy ahogy a jó és a rossz esetében is kettőről van szó, úgy a tudás, a tudat is kettéhasította a világot, amelyet a gondolkodó ember nem tudott többé oszthatatlan egységében látni, amennyiben tájékozódni, szervezkedni, társadalmakba szerveződni akart.

Az alteregóra és a doppelgängerre is szoktak úgy hivatkozni, mint az ember sötét oldalára; arra, amelyiket eltitkolja és letagadja. Amelyik rossz útra tér, vagy züllött életmódjával váltotta ki ellenszenvét. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ez lényének, elméjének az a része, ami nem feltétlenül ölt szilárd körvonalat, mégis állandó hatással van az életére. Egy erő, ami lehet az inspiráló múzsa, a hűséges és bölcs mentor, a józan ész és etika legelemibb hívó szava, ugyanakkor rémtettekre bujtogató, irtózatos démon is.

A görög daimón is védőszellemet, vagy alsóbbrendű jó, rossz, de mindenképp az emberek fölött álló istenséget jelentett, amely lehetett egy érzés metaforája, de lehetett egy háziszellem vagy valamelyik ősnek a szelleme is. Honnan érkeznek ezek a benyomások? Valóban csak magyarázatot igyekeznek ezek adni a világ jelenségei? Rendszerben szeretnének látni mindent, és arra késztetik az embert, hogy társas kapcsolatok alapján írjon le mindent, még az önmagához fűződő viszonyát is?

Tényleg kettő van-e ott, ahol kettőt érez az ember? Hogyan reagálna egy olyan feltételezett helyzetre, amikor sikerül kiiktatni az alakmást az egyenletből, és tényleg csupán ő maga marad? Érezni fogja-e azt az űrt vagy hiányt, ahogyan az életben maradt iker érzi a másiknak a szellemét maga körül, amely ugyanúgy lehet talizmánja, mint ahogy kifejlődhet belőle a már említett, félelmetes erejű striga? Vajon a túl sok gondolkodásnak és mélyen eltemetett gondolatnak, vagy éppenséggel az ösztönök feltörésének az eredménye, ha az alakmás megjelenik a szobában?

Lehet, hogy nem is megjelenik, hanem egész végig ott van, csak a szüntelen ingerek és impulzusok miatt ellentétben az ókor és a középkor emberével a modern ember már nem szeretne, vagy nem is tudna találkozni vele. Olyan, mintha ez az iker, ez a másik része kiáltozna az embernek, ám a minket körülvevő zajban ez a kiáltás elvész. A kor individualista filozófiája az, hogy az ember szeresse önmagát, eközben azonban lépten-nyomon azt tapasztalni, hogy menekül a csend elől.

Menekül egyúttal önmaga és önmaga belső hangja elől: kábítoszerekbe, tompaságba, fogyasztásba, költekezésbe, különféle fizikai vagy pszichés tudatmódosító és fingerekbe, a metafizikai élményeket azonban (ami korántsem azonos a spirituális élményekkel!) egyre inkább elkerüli. Fél kettesben maradni a doppelgängerrel, nehogy ez a különös ismeretlen, aki néha igazmondó tükörképe, néha bestiális árnyékképe az embernek, valamiféle pokollá változtassa az életét. Pedig talán éppen azért válhat egy ilyen alakmás egy napon félelmetes, lidércnyomást hozó szörnyeteggé, mert például nem beszélünk rendszeresen vele. Mert letagadjuk, és nem veszünk róla tudomást.

Ocsovai Ferenc új könyve:

Varsótól Madridig: Ocsovai Ferenc legújabb kötete