2024.05.23.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Mezei Attila: Malom

Mezei Attila: Malom

12 min read
Nézte a magas szobákat, cementlapos konyhát, réz kilincseket, erős rácsokat az ablakokon. A segédnek a malomra nyíló saját szobája volt. Még be sem kötötték a kezét, már nem vérzett. A házzal szemben állt a pajta, az istálló, a disznóólak, tyúkól és a góré. Mögötte konyhakert, hátul a derékútig földek, szilvás. A patak és a malomárok között gyümölcsös, a szélén egy nagy naspolya és egy telepe almafa, a sarokban sombokrok. Mindenből sugárzott a biztonság, a kiszámíthatóság és a jólét.

János felnőttként akkor látta először Füstösék malmát, amikor az udvaron álló nagy diófa rádőlt a tetőre. Irgalmatlan volt az a vihar, a faluban is minden tele volt cserepekkel, leborult kémények füstös tégláival, Egregyen még egy házba is belevágott a villám. A tetőről bajos volt leszedegetni azt a nagy koronát, akadtak száraz, korhadt ágak is. Fűrésszel nem lehetett semmihez hozzáférni, létrák, kötelek kellettek, ékek is, mert nem lehetett tudni mi, merre feszül. Akik segíteni jöttek, nem is voltak igazán favágók, egy-két földműves, az asztalos, a Blum kovács, bámészkodó kölkök, akik azonnal be lettek fogva a lehulló ágak félrehúzogatására. Először lefejszéztek mindent, hogy a hosszú fűrésszel levagdoshassák a vastagabb ágakat, az odúkból még pelék is futkostak mindenhol, ráment az egész délelőtt. Sok cserép és néhány léc törött csupán, az erős vörösfenyő szarufák mindent kibírtak. Hazainduláskor ittak egy nyeletet a génuaiból, János pohara véres lett, mert a fűrész egyszer beleugrott a kezébe. Az öregasszonnyal bementek a házba tépésért, bár anélkül talán még hamarabb elállt volna. Nézte a magas szobákat, cementlapos konyhát, réz kilincseket, erős rácsokat az ablakokon. A segédnek a malomra nyíló saját szobája volt. Még be sem kötötték a kezét, már nem vérzett. A házzal szemben állt a pajta, az istálló, a disznóólak, tyúkól és a góré. Mögötte konyhakert, hátul a derékútig földek, szilvás. A patak és a malomárok között gyümölcsös, a szélén egy nagy naspolya és egy telepe almafa, a sarokban sombokrok. Mindenből sugárzott a biztonság, a kiszámíthatóság és a jólét. Eltelt néhány év, János megnősült és házat épített a derékút és a Nagyhorgos közti háromszögben. Egy hete laktak csak ott, az asszony még erre-arra rendezkedett. Kedd este megjelent az öreg Füstös, gyalog, csak úgy klumpában. Leültették, de amikor elmondta, hogy eladó a malom, mert nem bírják már ketten, mindenki elcsöndesedett. János szíve a reménytől dobbant egy örömnyit, feleségéé pedig a jeges ijedtségtől. A vén molnár elcsoszogott a sárban. „Csak úgy tudjuk megvenni, ha eladjuk ezt a házat, de még akkor is marad sok évi törlesztés, kamattal és persze jelzálog is. Ebbe vajon a két öreg belemegy?” Az ember tanakodott, az asszony egész éjjel sírt. Biztos volt benne, hogy nem sokat alszik ebben az új, mészillatú házban. A malmot eddig csak kívülről látta, nem volt olyan porcikája, amelyik ott akart volna lakni, de nem voltak kételyei, ez a férfiak dolga. Lementek megnézni, gyalog a derékúton, tavasz volt, még nem volt poros. Az Arnold szőlőjében elkészült a metszés, a venyigét kötegelték éppen vékony gúzzsal. A vincellér rájuk köszönt és egy ötven lépésnyit a Füstösék pincéjéig melléjük is szegődött. A présház is a malommal jár, aztán ettől kezdve a földek is. fel lettek ősszel szántva, de akkor nem került beléjük mag, a molnárék már tudták, hogy eladó lesz minden. Hátulról jutottak be az akác léckerítéses udvarra, a lécek még valami olajjal is be lettek kenve, kicsit büdös volt, de a róka is utálta. A tyúkok külön voltak kerítve, az őrletők mégsem járhatnak bokáig a tyúkszarban. Két kocsi állt a malom előtt, maróci svábok voltak a kocsik táblái és a megírt zsákok szerint. Sosem volt sor, a molnárnak listája volt, a kozári, maróci svábok tartották magukat hozzá. A mostaniak az utolja kukoricát hozták daráltatni. Az öreg Füstös és a legény, az András megmutatták a malmot, a gépeket, osztályzót, felhordókat, a mázsát. Megegyeztek, hogy a legény, a vándormolnár marad addig, amíg János tanúsítványt nem szerez a mesterségről, persze, csak ha meg tudnak egyezni. A zentai tiszai nagymalom ad ki papírt a leghamarabb, de csak a rátermetteknek, nem hagyják férgesedni a szakmát.
Tíz nap múlva megegyeztek, mentek Mágocsra a fiskálishoz, tízezer korona, kettőezer azonnal, a többi tizennégy év alatt ötszázanként, hozzá még hat percent kamat. Andás pedig ameddig kell, marad a mostani fizetéséért Füstösék egy hét múlva könnyezve elköltöztek Pécsre. Ott volt két házuk, az egyik kiadva és egy nagy bérbe adott rétjük a város szélén, a budai vámnál, ahol, ha lesz majd valami fellendülés építkezni, terjeszkedni fog a város, ez biztos, mint a Biblia. A két tehénre Mülleréknek nem futotta, más örülhetett a szép jószágoknak A malackákra meg az aprajára még került az új molnárnak, ezek maradtak a helyükön. A pulykáktól és a néhány krédlitől már az új gazdaasszony szabadult meg, nem állhatta ezeket a hangoskodókat. András intézte a malom kevés dolgát, már a darálások is kezdtek elmaradozni, esténként papíron elszámolt új gazdájával, aki csak most eszmélt rá, hogy a most negyed gőzön dolgozó malom az idők végéig biztosíthatja a família jólétét. Hacsak nem történik valami gyalázat, magyar szokás szerint, eddig ötven évente mindig megesett ilyesmi. Megmetszették a három szőlőt, Füstösék még úgy két hektó bort is itt hagytak, két hordóban nohát és egy kis harminc literesben génuait. Ez egy csemegeszőlőből készített édes bor volt, a szomszéd molnár, a Wiesner bugyilehúzónak hívta, András szerint Dalmáciában csinálnak ilyeneket, de mivel ő sem szerette, mindig hozzátette, „Hogy éljenek vele vadházasságban!” Az új molnárné pedig a kiskertben hajladozott naphosszat, kicsit elmaradt az apró magvak vetése, két szakajtó dughagymát elrakott, az ablakban növögettek a paprikapalánták. Pihenésképp reggel, este megetette a disznókat, zöldet az ura dobott nekik, szórt kukoricát a tyúkoknak, összeszedte a tojást. Mindig morgolódott, hogy kevés, vagy eltojnak valahová, de az is lehet, hogy eszi valami. Egyik este lehajtották a két saját tehenet, még kettőnek lett volna hely az istállóban, ettől kezdve fejni is kellett. A tej nagy részét sikerült eladni, a többiből meg aludttej, túró és érlelt túró lett. Az utóbbit puckos túrónak hívták, volt az érés idején egy-két nap, amikor olyan szaga volt, hogy a vacsoránál gyanúsan méregették egymást, de mindig megegyeztek, ez csak az András lehetett. Lecsalogatták Muki kutyát is, aki harciasan nézegette a régi molnárék otthagyott Lator nevű ebét, de második este már elkaptak a pataknál egy kis rókát, a beleit trófeaként a malom küszöbére rángatták. András úgy káromkodott, hogy még az ószövetség néhány meghatározó szereplője is belekeveredett a szövegbe, akiket értelmezhetetlen tevékenységekre bíztatott a két kurva kutya irányába. Beköltöztek, nagy tágasság volt a Füstösék szép bútorai után. András megjegyezte, „Na, van itt hely!”, de nem folytatta, mert az asszony veszedelmesen nézett rá. A molnárék aznap úgyis együtt háltak, a nagy költözködésben erre egy ideje nem volt elszántság, az asszonynak a nyakába került a hálóing, az ura soha nem vetette le róla, csak felgyűrte és jóízűen ráfeküdt. A hálóing aljára pedig a nagymama varrt slingelt csipkét. Az akkor még menyasszony azt kérdezte, „Minek ez, úgysem látszik?”. A vénasszony szerint „Ahogy ezt a Jánost elnézem, látod te ezt eleget!” Hamar megtanulta, mire gondolt a szégyentelen banya.
Pár nap múlva nézegette már a kandikáló zöldhagymát, furcsa, eddig még sosem hallott kis csattanásokra fülelt a kerék felől. Odavitte a kíváncsiság és látta, hogy a terelőnek neki-neki csapódik valami, talán egy kutya, ahogy közelebb ért egy ütött, horzsolt gyerekkezet látott egy pillanatra. Nem tudta mi nyomta el benne a riadt állat üvöltését, de csendben, lélekszakadva rontott a malomba. András éppen a megszorult daráló tisztogatását mutatta az urának, akkor már sikított, „Jöjjenek gyorsan, nagy baj van!” János kirántotta gyereket, a két lábánál fogva lógatta, jött belőle a víz, de látták, a fején is egy éktelen seb vérzik. Halott volt! A vincellér kisfia! András elrohant az Arnoldék szőlője felé, Pápaiék cirógatták élettelen kisfiukat és sírtak, aztán az asszony nem bírta tovább és a malom falánál zokogott. Pápai kérte, hogy segítsenek, egy éve jöttek ide, nem ismeri az ilyenkor teendőket, ki sem mozdultak a szőlőből. János elfutott, erőből, trappolva, nem nézve hogy hová lép, Harkáékhoz. Azonnal befogatott velük. Közben a felesége kihozott egy új, szép lepedőt, ketten a fiú apjával ráfektették a gyerkőckét és be is tudták takarni vele, „Vékonyka vagy, kisfiam!”, mondta a szerencsétlen vincellér. Egy ocsmány káromkodást hallottak és dermedten figyelték, hogy András lerántja a fiú anyját a korlátról, be akart ugrani a kerék mellé. Az asszonyra zuhanó vándormolnárnak reccsenve tört el a gyűrűs és a kisujja. A mutató és a középső azért nem, mert azokat már néhány éve letépte Baján a transzmisszió. Megjött a kocsi, Pápai a feleségét ölelte, inkább lefogta, a másik két férfi pedig a kocsi hasában lévő szénára fektette a kis halottat. A szénát azért rakta be a Harka, hogy ennek a kis patakjárónak kényelmes legyen az utolsó útja. Eszükbe sem jutott, hogy hazaviszik, már a kocsisnál volt a temetői kápolna kulcsa. Jobb lesz, ha ott piheni ki ezt a fárasztó napot, legalábbis az anyjának jobb. A szülők hazatántorogtak a derékon, előtte az asszonyba belediktáltak egy vizespohár törkölyt, nem is tiltakozott, meredten nézett és itta, aztán kifelé menet kihányta a reggelire evett aludttejjel együtt a salátaágyásra. András elment a törött ujjaival a borbélyhoz, aki átküldte a Szünder kocsmába, hogy igyon annyi rumot, amennyi lefér. Utána majd megpróbálja igazgatni, meg sínbe tenni, „De nem orvos vagyok én, a rosseb egyen meg!” A malomnál egyedül maradtak, „Szépen kezdődik a molnárság!”, morogta már tök részegen János. Az asszony valahogy kiügyeskedte a már majdnem üres üveget a kezéből és lefektette, de nem vackolódott mellé, amit jól is tett, mert az ember okádott és bevizelt. Andrással aludt, már amennyit, először és utoljára az életben és látta a csipkéket a szék támlájára dobott hálóingen.
János egy hét múlva ment Zentára, hogy megszerezze a tanúsítványt, ami persze nem mesterlevél, de feltétlenül szükséges ahhoz, hogy saját néven menjen a malom. Bajáig ment a vonat, onnan Mélykútig gyalog ment, Topolyáig elvitte egy kocsi, Rózsa Tibornak hívták az embert. Hajdújárásig hol kocsi, volt úgy hogy kocsirúd, hol gyalog, onnan pedig már egy a malomba igyekvő szekér. Meglátta a nagy malom zománcozott tábláját és azonnal elhatározta, ilyen neki is lesz, az áll majd rajta „Müller János malma, Kárász”. Az is zománcozott lesz, fekete nagy betűkkel a felirat. Nem olyan tábla lesz, mint a császtai szódásé, három sorban, ahogy kifértek a betűk, „Hermeszö…dönszódá…smester”. Elmosolyodott, amit a következő két hónapban nemigen tett, mert reggeltől estig dolgozott, megfordult a malom összes munkahelyén, a direktor irodáját kivéve. Hetente jött egy fehér köpenyes úr a céhtől és papírokat íratott velük, volt még egy mohácsi ember a Szent Miklós malomból, meglátása szerint alig adott jó válaszokat. Félt, hogy hiába minden, sváb parasztból nem lesz molnár. Otthon elfogyott az utolsó darálás is. András, fele fizetésért, a karbantartással foglalkozott. Húzott a staufer zsírzókon, minden szíjat, rostát, felhordót leellenőrzött. Részt vett a két napon, ahol a környék hét malmából egy ember egyik nap a nagyobb forrásokat tisztította ki, amelyiket kellett. A másik nap pedig a malomárkot nézte át, partot, zúgókat, átereszt, szabályzó zsilipeket. Ezen a napon kellett az évi vízdíjat befizetni és volt egy közös vacsora a Szündernél. Ilyenkor a kocsmáros még gyári sört is hozatott Pécsről. Egyébként sört nem ittak a kocsmában, otthon viszont majd mindenkinek volt saját főzete néhány palackkal. Ez olyan erős és zavaros volt, hogy a kocsmáros szerint nem kell azon meglepődni, ha némelyik öregasszonynak megjelenik és könnyezni kezd a Szűz Mária. Ők isszák az otthoni sört. Az újdonsült, hivatalosan is molnár hazaérkezett Zentáról. Hamarosan beindult az őrletés, annyi lett a munka, hogy papír ide, papír oda az András még maradt. Ennek különösen egy-két falusi asszony örült, akik a malom és Vékény közti, kenderföldnek hívott dűlőben kapálgattak. Itt voltak a falu legjobb földjei és ezért a kertek is. Ha nekieredt az eső a kertészkedők behúzódtak a molnár istállója elé, a kíváncsiabbak bemerészkedtek a malomba is. András szívesen mutogatta a működést és akadt, aki egyéb élményekkel is gazdagodott. Az ágy szörnyen nyikorgott, a szobáját egy, igaz nagyon vastag, ajtó választotta el a molnár feleségének konyhájától, aki kajánul számolta a bútor megpróbáltatásait. A szeptemberben a negyedik után emelt hangon felszólította a segédet, hogy ha a malomkereket meg tudja javítani, akkor azzal a kurva ággyal is csináljon valamit, mert lassan a nokedli szaggatást is meg kell gyónni.
Az öreg Füstös sorba állítós listája kiválóan működött, sokan soha nem voltak, de a malom mindig dohogott. A Róth nevű maróci hozta az apró fiát, aki a bal keze két ujját szopta állandóan, a svábot ez végtelenül idegesítette és feltette magában, hogy ha hazaér, felpofozza az asszonyt, miért nem tudja ezt a puckot erről leszoktatni. A segéd egyszer csak oda állt a gyerek elé és megmutatta a bal kezét a hiányzó két ujjal,”Látod, én is szoptam az ujjamat!”.A gyerek mintha kiköpte volna az apró ujjakat és óvakodott még egyszer a szájába venni azokat. Az apja könnyesre röhögte magát és beajánlotta a bikali sógorának a Müller János malmát. Híre ment a malomnak, sokan azon tanakodtak, hogy mennyi pénz fordulhat ott meg, nem csak a barátok és az irigyek, de a legrosszabb szándékúak is. Szeptember közepe volt, elkezdett színesedni az erdő, a szemközti hegyek vidáman pipáltak egy jó nagy eső után. Az aznapi utolsó gazda is elvitte a lisztjét, egy szekér érkezett, kolompárok érdeklődtek teknőfaragás után és szétszéledtek az udvaron, mint a hangyák. Csak az asszonyt találták otthon, a molnár kiment borért a présházhoz, a segéd pedig a faluban volt. A pénzt nem is kérdezték, az asszony úgysem tud felőle, az egyik megfogta a mellét aztán ellökte a konyhaajtó elől. Két asszony összeszedett mindent, ami befért az összecsomózott ágyterítőbe, amit a szárítóról vettek le. Aztán egy öreg, nagybajuszú pofonvágta a molnárnét és felszálltak a szekérre. A hazafelé ballagó, pocsolyákat kerülgető András látta a sietős lovas kocsit befordulni a templom felé, „Mit keresnek ezek ebben a sárban az erdőben?”, tanakodott. A malomhoz érve látta az ideges gazdát, aki csendőrért indult Szászvárra, meg a vérző orrú feleségét. „A Sörösnek mentek, elébük vághatnánk, segítség persze kellene, de Egregyen találunk embert, még puska is akadna, várhatnak azok a kakastollasok”. Rohantak a faluba, a Nagy Lajos még nem fogott ki, a szekér majd szétesett, úgy vágtattak a lovak Egregyig. A temető mellett legalább tíz fogat várt a Krajczár erdészre a holnapi bárca miatt, ketten ottmaradtak, a többiek meg elindultak a fenyőfai kereszteződés felé, csak arra jöhetnek. A Füsi és a Kormos szó nélkül hazarohantak és a kék keresztnél nem kellett rájuk két percet várni, megjelentek, mindegyiknél egy zsákba csavart valami. Az öreg cigány a kanyar után hirtelen meglátta az embereket, ismerte mindegyiket, a nevüket nem tudta, de egytől-egyig fát fuvaroztak Bonyhádra. A két ismeretlen és a két puskás viszont nagyon zavarta. Az idősebbik elő is állt, „Melyik ütötte meg az asszonyt?”. Ez a molnár, hogy rohadjon meg, baj van. Lekászálódott a kocsiról és azt mondta, „Én voltam, de véletlenül!”.A bakancsos láb gyomorszájon találta, az ólmosbot pedig az orra alatt érte, látta a vérét kifröccsenni a száján. A többieket kirángatták a kocsiból, megkötötték a kezüket. A két asszony megpróbált elfutni, de az idősebbiket felrúgta egy ember, a fiatalabbiknak meg elütötték a lábát egy gyertyán husánggal. A batyu is megkerült a malomból való holmival. Bevitték őket a Gáti pajtájába, a malomból valók elmentek, a többiek pedig eszméletlenre verték a megkötözött férfiakat, az asszonyokra pedig abban a két órában ráfeküdt, aki arra járt és volt hozzá gusztusa. Végül feldobálták a kocsijukra az egész társaságot, a lovak meg hurcolták őket, amerre az eszük vitte. A csendőrök fél órát ordítottak a magát nagyon bárgyúnak tettető bíróval, hogy mi az oltáron függő atyaúristent képzelnek magukról az egregyiek! Az alighanem törött lábú, fiatalabb asszony ugyan négy zúgó pofon után elmondott mindent, de az igazságtétel a törvény dolga, nem ezeké a senkiházi erdőjáróké. Mindenesetre, Müller János molnárnak végre megengedték, hogy vegyen magának önvédelemre egy puskát és egy revolvert. A rablás éjszakáján a molnár úgy megvigasztalta véres orrú asszonyát, hogy időre megszületett az első gyerek, Ferenc. A malom négy év alatt kitermelte a tizennégy évre tervezett adósságot a kamattal együtt. Igaz, közben nem vettek földet, ruhát, cipőt, semmit, csak egy bölcsőt csináltattak a Stranczingerrel. Nagy reményekkel várták az új évet, jó volt az idő, télen volt vastag hótakaró a gabonának, esett, amikor kellett. Járni fog a kerék, mint a motolla, gondolták. Aztán Gavrilo Princip június huszonnyolcadikán Szarajevóban agyonlőtte a magyarokat egyébként utáló trónörököst. Egy hónap múlva Zimonynál megszólaltak a Monarchia ágyúi, kitört a Nagy Háború.

Mezei Attila prózája legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.