Sziwery Balázs

Elporlad a nyár

(Önkritika)

A vers az elmúlás elcsépelt és már-már trendi pillanatait mutatja be. Szűkszavúan, zavarosan és Adyt idéző természeti szimbólumokkal. Csak épp rosszul.

Mivel már régtől nyilvánvaló, hogy a „halál”, a „vég” és más sötét szavak sem tesznek törvényszerűen kellemetlen benyomást a befogadóra, a recept nem lehet rossz. Nem kell a haláltól félni! Szőjük bele a művészetünkbe, mémesítsük, röhögjünk is rajta! Egyszer felmagasztalva, egyszer lekicsinylően. Nincs ezzel baj. Hisz ez is egy téma, és lehet (vagy lehetne) kiválóan is előadni. Hisz fontos beszélni róla.

Egyszer valaki azt mondta, ahol valakinek a nyomora van, mások ott találják meg a katarzist. A katarzis azonban nehéz és ritka kincs, ami oda rejti el magát, ahol a legkevésbé keresnénk. Viszont ha tudatosan lebegteti a művész, és az azt kereső befogadó képébe nyomja, szándékosan, erőszakosan, nem a puszta sorok közé rejtve, lehet, hogy a fénye erősebb lesz, de hamarabb kialszik, mintsem, hogy megvilágítson valamit.

A vers már a címében lényegre törő. Itt nem kínálnak zsákba macskát, illatos akácot, hét ágra sütő napot. Itt a puszta elporladás lidérces képét idézik meg.

„Henyélve szüli átkát a nap” – A henyélés a dolgát elvégzett vagy éppen elhagyó valaki jelzője, aki a lustaság szinonimájában találja meg önmagát. Mint amilyen a nyugdíjas nyár, vagy a halál előtti megpihenés. A lírai beszélő „átka” viszont egy pazarlás-szó. Ha megszüli az átkát a soron következő nemzedék felé, akkor hogy békélne meg a sorsával? Akkor meg a vers a reményadás helyett csak egy sziklakopár konstrukció.

A továbbiakban a nap éget, lángol és tüze is van. Ami ugye érthető, mivel az elmúlás előtt a legintenzívebb. Csak épp közhelyes. A nap dolga, hogy süssön, világítson és melegítsen. De ezt felesleges leírni, hacsak nem kivételes költői eszközökkel teszik.

Az állatok is szépen lassan elbúcsúzhatnának a naptól. De nem búcsúznak el. Együtt porladnak vele. Mintha a lírai alany nem egyetlen végről beszélne, hanem egy globális, mindent elsöprő világvégéről. A nap mint az éltető erő szimbóluma is erre mutat. Egy „mindennek vége” apokalipszisre, talán.

Aztán mikor már minden kipusztult, a madaraktól kezdve a tölgyfáig (aki öreg és lojális is), a nap átveszi Isten, a végső ítélőbíró szerepét. Erre utal a sárga, rizsporos paróka. Ha a nyár az Isten, és feltámadást hirdet, mondjuk az utolsó napon, akkor a halálban miért ő megy előre, és miért követik őt a többi teremtmények? Egyáltalán hogy halhat meg egy örökkévaló?

A vers végén, hogy a reménykeltés el ne maradjon, jön egy gyors visszatekintő. Lepereg az élet filmje. Viszont jön az ősz. Egy új évszak. Új lehetőség. A kipusztult világ felett. Ahol már nincs semmi. Belegabajodva a szép emlékek és új lehetőségek alternatívájába záródik le a vers egy erőltetett keresztrímmel.