– Tisztelt uram! Hogyan szólíthatom? Á, szóval Tompa Aladárhoz van szerencsém! Tisztelt Tompa úr! El sem tudja képzelni, mekkora dolog, mekkora öröm és boldogság az, amit ma a kávézónkért tett. Hiszen már-már – és ezt Önnek bizalmasan el merem mondani – a csőd szélén álltunk. Tudja, fél lábbal a sírban, mint afféle mellőzött magyar kisvállalkozás. Most pedig nézzen körül! Az összes asztal telis-tele lett estére, ekkora forgalmunk pedig már évek óta nem volt! És meg kell mondanom, hogy ez Önnek köszönhető! – lelkendezett az üzletvezető, akinek annyira harsány és patetikus volt a modora, mint egy cilinderes, kackiás bajszú, enyhén pocakos cirkuszigazgatónak – éppen olyannak, mint amilyeneket a régi rajzfilmekben látni.

– Fogalmam sincs, hogy mi az a rejtélyes mágia, az a delej, amellyel megbabonázza és becsalogatja a járókelőket, mindenesetre tökéletesen működik. Ha vannak kígyóbűvölők, akkor, kedves uram, Ön minden bizonnyal egy vendégbűvölő, én mondom Önnek! Ez már nem lehet véletlen. Uram, Ön bármelyik pincérnőnél vagy hosztesznél nagyobb sikerrel csábítja akaratlanul is a vendégeket a kávézónkba. (Ibolyka, drága, te kiválóan dolgozol, remélem, nem vetted magadra.) Mindenki oda szeretne ülni, ahol Ön van, Tompa úr, mintha valami megmagyarázhatatlan szimpátia lebegne Ön körül.

Teljességgel hipnotizálja őket! Ha nem tudnám már Ibolykától, hogy Ön kertészmérnöknek tanul, azt hinném, a világ legtehetségesebb promótere és marketingese áll előttem! Nem tudom, nem is az én dolgom, egyetemistaként mennyi az ösztöndíja és van-e mellette munkája, de én hatalmas lehetőséget ajánlok Önnek. Jöjjön el holnap, és holnapután is, Tompa úr! Bármikor, akár az egyetemi órái után. Nem lesz más dolga, csak ülni a teraszon egy szabadon választott asztalnál, és csináljon bármit, amit jónak lát. Olvasson, egyen, igyon, tanulmányozza a növényeinket. Egész nap a vendégünk lesz, sőt, még fizetünk is érte. Na, mit szól?

Aladár nem tudott hová lenni a döbbenettől. Szó, ami szó, hízelgő volt az ajánlat. A szürreális tapasztalatok ellenére még most sem akarta elhinni, hogy ez a dolog tervezett, előre megfontolt módon is működni fog, de úgy volt vele, a plusz pénz mindenesetre jól jön. A kávézó által kínált alkalmi bejelentés biztosította őt arról, hogy az elkövetkezendő néhány nap folyamán így is, úgy is megkapja a bérét, még akkor is, ha – amiben Aladár szinte bizonyos volt – nem fog történni semmi. A szerződésben, ami másnap reggel már készen is várta, a következő munkaköri megnevezés szerepelt: ,,Vendéglátóipari egység népszerűsítése céljából alkalmazott minőségbiztosítási mintavásárló”.

A fiatal kertészmérnöknek fogalma sem volt róla, az efféle vajon mintavásárlók mennyit keresnek, de amikor meglátta az órabérét és figyelembe vette, hogy egész nap gyakorlatilag nincs más dolga, mint egy asztalnál ülnie és kedve szerint elfoglalnia magát, rögtön nagyobb kedvvel állt a dolog elébe. Elvégre tanulni és olvasni ugyanúgy tudott, szabad perceiben pedig Ibolya is elszórakoztatta, akivel elég közel kerültek egymáshoz: már csak azért is, mert a fiatal lányt lenyűgözte, hogy tudhat valaki ilyen sokat a virágokról. Néha zavaró volt eközben, hogy Aladárnak sűrűn kellett asztalt váltogatnia, ez azonban összességében az üzletvezető, Kerékfalvi úr elméletét igazolta.

Nem telt bele ugyanis egy fertály óra, és máris horogra akadt valaki. Két középkorú, enyhén spicces nő, akik egyébként barátnők és mindketten frissen elváltak voltak, tekintetükkel végigmérték Aladár asztalát, és nem tudtak ellenállni a kísértésnek. A fiatalemberben megfogalmazódott az is, hogy talán őt találják ennyire vonzónak és szimpatikusnak nők és férfiak, idősek és fiatalok egyaránt, de minden esetben kiderült, hogy csupán Aladár helye izgatja ezeket az embereket. Viszont csakis akkor, ha ő ül ezeken a helyeken. Nem tudta, hogy ez a szerencsének vagy a balszerencsének lehet a kifogyhatatlan forrása, de igyekezett a pozitív oldaláról megragadni a jelenséget.

A fiatalember később még otthon is a fürdőszobai tükörben bámulva magát próbált rájönni, mi lehet rajta és miért van olyan kisugárzása, ami miatt mindenki az ő asztalára pályázik, de nem sikerült megfejtenie. Az egyetemen próbálta kommunikáció- és marketingszakos ismerőseit kikérdezni, de ők is tanácstalanok voltak az ügyben. Az egyetemi előadásokon és szemináriumokon ugyanis senki sem akart Aladár helyére ülni, és az a magnetikus hatalom, amely arra késztette a járókelőket, hogy éppen az ő asztalát foglalják el, az iskolapadban még csak csírájában sem létezett, de korábban más nyilvános helyeken sem volt rá példa a Violinkulcs Presszót megelőzően.

Aladár igyekezett ezen a kutatási vonalon elindulni, de így sem járt több sikerrel. Az mindenesetre kiderült, hogy nem az asztal megléte volt a hunyó, mert amikor Ibolyával, aki betartotta a szavát, végül moziba mentek, váratlanul többen is érdeklődni kezdtek, nem cserélhetnének-e helyet a fiatalemberrel. Aladár természetesen határozottan kijelentette, hogy ragaszkodik a nyolcadik sor baloldali harmadához, és mivel oda szólt a jegye, ezért végül minden érdeklődő duzzogva beletörődött a helyzetbe.

A szebb napokat is látott kis művészmozinak azonban feltűnt, hogy az eset után a nyolcadik sor, balról 5. szék kimondottan nagy népszerűségnek örvend, és szinte mindig elkel az oda szóló jegy. Az egyik teremőr, aki tanúja volt annak, milyen sokan szerettek volna Aladár helyére ülni, emlékezett az ügyre, és mivel internetes foglalás történt, a mozi vezetősége hamarosan eljutott a fiatalemberhez és visszautasíthatatlan ajánlatot tettek neki. Mivel a kávézó és a mozi sem napszak, sem szolgáltatás tekintetében nem voltak egymás konkurenciája, Aladár úgy döntött, semmi akadálya annak, hogy bérülőként másodállása is legyen.

Hamarosan ugyanis így kezdték el emlegetni Panaszosdon és környékén az ifjú Tompa munkakörét, amely az egyszerű ember számára sokkal megragadhatóbb és átélhetőbb kifejezés volt, mint a ,,vendéglátóipari egység népszerűsítése céljából alkalmazott minőségbiztosítási mintavásárló” megnevezés. Bár a kávézó és a mozi egymással is megegyezve igyekeztek megőrizni sikerüknek a titkát, néhány szemfüles helyi újságíró neszét vette, hogy valami oka van annak, hogy ezek a korábban népszerűtlen helyek hirtelen soha nem látott teltházas forgalomra tesznek szert. Korrupcióra gyanakodtak, a végeredmény azonban a kitartó oknyomozókat is meglepte.

Néhányan képesek voltak a zsurnaliszták közül naponta elvegyülni a vendégek között, különösen a kávézóban, hogy megállapítsák, mi a vendégek becsalogatásának stratégiája, és többüknek feltűnt, hogy ugyanaz a fiatalember adja át aktuális ülőhelyét az érkezőknek és vándorol egyik asztaltól a másikig. Az újságírók egyébként, maguk sem tudták, miért ugyancsak erős késztetést éreztek, hogy Aladár helyére üljenek, de az inkognitójuk megőrzése és a nyomozás sikere érdekében elálltak ettől és elfojtották magukban ezt az igen erőteljes vágyat. Amikor megbizonyosodtak az igazságról, megvárták, amíg letelik a fiatal bérülő ,,műszakja” és követni kezdték.

– Kérem, fogalmam sincs, miről beszélnek – hárított Aladár, amikor egyik este két újságíró állította meg őt az utca végén. – Hiszen Önök is láthatták, hogy semmit sem csinálok. Pusztán vagyok olyan peches, hogy bárki a terasz közelébe téved, éppen az én helyemet nézi ki magának. Most vagy nagyon szimpatikus vagyok nekik, és a társaságomat keresik, vagy éppenséggel nagyon is ellenszenves, és szeretnének jól kibabrálni velem a tulajdon törzshelyemen. Valóban, nem tagadom, hogy részmunkaidőben besegítek a kávézónak, viszont kertészeti tanácsadóként teszem mindezt.

Az újságírók azonban gyanakvóan hunyorítottak, cigarettára gyújtottak, majd nem tágítottak és minden eszközt bevetettek az információszerzés érdekében. Nagyinterjút, nyilvánosságot, hírnevet ígértek Aladárnak, aki engedi látszott, ám attól tartott, hogy elárulja a helyet, amely felfedezte őt, és amely eddig kenyéradója volt. A szenzációéhes firkászok azonban (akik mellesleg egy névtelen és marginális, helyi bulvárlapnak dolgoztak) biztosították őt arról, hogy ha megismerik a munkásságát, egymás után fogja kapni a szerződéseket és jobbnál jobb ajánlatokat, mint ,,vendégközönséget és humán erőforrást mozgósító PR-, stratégiai-, kommunikációs- és logisztikai szakember”.

Aladárban a hírnév iránti vágy, az új kihívás és mindenekelőtt a pénzszűke végül az erkölcsi megfontolások fölébe került. Mivel nem írt alá semmiféle titoktartási nyilatkozatot, amely ipari kémmé minősítette volna őt, és egyébként is az ő saját szabadalmáról volt szó, vette végül a bátorságot, hogy megtörje a csöndet. Egy négyoldalas nyomtatott cikk és egy videóriport is készült vele, ahol részletesen elmesélte saját élettörténetét és útját a bérülővé válásig, ám nem mulasztotta el kiemelni, mennyire hálás annak a két helynek, amely segített rátalálni valódi hangjára és életének egyedüli céljára.

– Senki sem születik bérülőnek. Inkább úgy mondanám, hogy néhányunk azzá válik. Azzá teszik a körülmények és az életben felmerülő nehézségek. Az ember az egyik pillanatban még csak egyszerű vendég, a másikban pedig azt veszi észre, hogy más vendégeket próbál becsábítani a teraszra. Úgy lettem bérülő, hogy tulajdonképpen én is akkor szembesültem vele, hogy az vagyok, amikor már azzá váltam – mesélte Aladár a riport során. Arra a kérdésre pedig, hogy mi a siker titka, így folytatta:

– Őszintén szólva, nem tudom. Sokszor vizsgáltam magamat, hogy mi az a kisugárzás, az a külső-belső karizma, ami ráveszi az embereket arra, hogy az én helyemet egy kiváltságos, exkluzív lehetőségnek fogják fel és automatikusan, hogy úgy mondjam, irigykedni kezdjenek rá és oda kívánkozzanak. Méltathatnám az erényeimet, de belátom, sokkal inkább az a helyzet, hogy a potenciális vendégek számára bizonyára kiváltképp autentikus, hogy nem egy hagyományos értelemben vett alkalmazott, hanem egy másik vendég kelti fel az érdeklődésüket a hely iránt.

Folytatjuk

A folytatásos történet előző része a Szöveten:

Ocsovai Ferenc: Egy bérülő titkos élete (I.)