Ádám Tamás: Ragacsos szalmazsák

Ma történt vagy százhúsz évvel ezelőtt,
elfojtott füsttől fulladó napon, nehéz
eldönteni. Lecsúszott harisnyakötők,
elhagyott cipők, teltkarcsú bokrok jelezték,
hogy a rend időleges. Könnyed pusztulást
ígért szeretkezések után egy ragacsos
szalmazsák. Késő már hidat építeni
testünkkel a Liffey fölött.
 
Nem sok választásunk maradt,
epres joghurtokat kanalaztunk,
hogy színesítsük az életet. Ültettünk
körtefákat, de folyton meztelen csigák
támadtak. Csúszós kézzel készítettünk
reggelit. Leopold Bloom szólt
a szomszédból, kezet kellene mosnunk.
Mint mindennek, mozdulatainknak,
szavainknak, ennek a versnek is tétje van.
 
Elgondolkodtató a sótól frissülő öregasszonyok
monológja, ők már tudják a fájdalom okát,
megoldást keresnek, mások bőrébe bújnak,
szappanhabot duzzasztanak. Mi is kitörési
pontokat keresünk.
 
Naptáram hasábjai egybefolynak,
összezavarodnak a betűk, nincs kéznél radír.
Nem halasztható tovább az újratervezés.